Jakab Antal – egy évtizednyi megyéspüspöki szolgálata után – 1990. március 14-étől apostoli kormányzóként vezette a Gyulafehérvári Egyházmegyét és közben nagy gonddal készült a pásztorbot átadására Bálint Lajos akkori segédpüspöknek. 1990. április 29-én több tízezer ember gyűlt össze Csíksomlyón, hogy jelen legyen a többes eseményen, amelyen egyúttal segédpüspökké szentelték Jakubinyi György teológiai tanárt, a főegyházmegye jelenlegi nyugalmazott érsekét. A hatalmas tömeg az ünnepségen mindvégig figyelemről, imádságról és fegyelmezettségről tett tanúbizonyságot. A püspökszentelés szertartását Francesco Colassuono érsek, pápai nuncius végezte, aki megköszönte Jakab Antal püspök fáradságos munkáját, és kérte, hogy élettapasztalatával segítse az új főpásztort, Bálint Lajost.
Az eseményre Jakab Antal akkor elhangzott beszédével és Bajor Andor vezércikkével emlékezünk, amellyel a Keresztény Szó címlapján köszöntötte a nyugalomba vonuló püspököt.
Jakab Antal püspök beszéde 1990. április 29-án a csíksomlyói kegytemplomban
„Szeretve Tisztelt Vendégeink, Kedves Jó Híveink! A mai ünnepségünknek vannak még más jelentőségei is. Bálint Lajos őnagyméltósága, az én volt segédpüspököm és munkatársam ma veszi át a tizenkilenc év híján ezeréves gyulafehérvári püspökség vezetését mint megyéspüspök. Ez elsősorban számomra nagy öröm, mert sorsunkat, az utódlás címén, az utóbbi nehéz években remegve féltettük. A hívek öröme is teljes, mert a felszentelendő dr. Jakubinyi György segédpüspök személyében, nagy tudása, fiatalsága és ismert erényei által, nemcsak mindenben avatott, jó segítséget ígér, de fiatalsága címén nagyobb időtávlatot is.
Örökségül egy rendezett egyházmegyét vesznek át 359 aktív és nyugdíjas pappal és a templomaikhoz, hithez, szentségekhez hozzánőtt híveket több mint félmillió számban. A papság mögött ott áll mint garancia 81 erdélyi egyházmegyés pap, akik a múltban megjárták hitük megőrzéséért a börtönöket, vezetőikkel együtt. Közülük 11-en már a börtönben meghaltak. Másokat ott szerzett betegségeik vitték el túl korán. S vannak életben is még, akiket ilyen próbák se törtek össze. Azok pedig, papok és hívek, akiket tilalmak, fenyegetések, anyagi nagy hátrányok se törtek meg és hitüket minden körülmények között megvallották és gyakorolták, népünk szilárd oszlopai lesznek és Egyházunknak további örömet szereznek. Az elmúlt 22 esztendő alatt közülük 171 ezren bérmálkoztak és ezek gyermekei is diadalmas lelkesedéssel fogják várni a Szentlelket. De utódaim számítsanak azokra is, akiket a negyvenéves gyötrő pusztában megkínozott az Isten utáni vágy, éhség és szomjúság.
Végül, Kedves Híveink, a Szentatya elfogadta a harmadik lemondásomat az állandó halál kockázatával járó betegségem miatt. Telve vagyok ezért hálával és örömmel, hogy ezt ma megünnepelhetem. Kinevezésemkor félelmemben elsóhajtottam magam: „Én Uram és én Istenem!” Ma feloldódik e sajgó jelszavam, s követi más ima: „Most bocsásd el szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben.”
Életemben egyetlen igazi értékem és talizmánom volt a tizenhárom évi börtön, amely kikergette belőlem a halálfélelmet, s felszerelt bátorsággal minden veszély ellen, amit a hitetlen rendszer mesterien eltervezett. Hitünk és népünk ügyét soha el nem alkudtam. Nagy elődöm és mesterem, Márton Áron útjain próbáltam járni, akkor is, ha minden vallások között – mint a papi hivatások korlátozása kérdésében – egyedül maradtam.
A nehéz időkhöz, amelyek a harmadik évezredbe is átmerészkednek, jó lesz mindig a kérdések mély megfontolása, mert a híres író, Russel szerint: „A butaság, ha 50 millió ember tartja is fenn, csak butaság marad.” Az igazság pedig akkor ragyog a legjobban, ha sok és szép érvekbe öltöztetik és a szív szeretetének nyelvén mondják el. Akkor lesz csak békeszerző.
Alázatos kézcsókomat küldöm a Szentatyának. Köszönöm papjainknak és híveinknek, hogy minden ügyeinkben segítettek, s felajánlom értük nagyon szeretett imáimat és maradék erőimet.
Vendégeinknek e csodás kegytemplomban és magasztos szentség kiszolgáltatásában tartós emlékeket kívánok cserébe áldozatukért, hogy velünk együtt kívántak ünnepelni és örvendeni. Mindezekért az Úristen, a mi Atyánk mindenkor legyen áldott!”
Isten Szolgájáról
Bajor Andor író, költő, a Keresztény Szó akkori főszerkesztőjének vezércikke a lap 1990. április 1-jei számában
„Dr. Jakab Antal nagy idő pusztításakor, a társadalom mesterséges sötétjében került Egyházunk élére. Különös színtévesztés kerítette hatalmába az írástudók hivatalos vezetőit: a fényt homálynak, a történelem legnagyobb feketeségét fénykorszaknak nevezték. Vagy ami a téves ítéletnél, az értelem zavaránál sokkalta rosszabb: fénynek hirdették az éjszakát, és lehazudták a Napot az égről.
Még különösebb rejtelem volt az, hogy az észszerűség és a tudomány nevében egy fantomvilágot teremtettek, amelyben a Kommunista Kiáltvány ügyefogyott stílusából idekeveredett kísértet valóságos jelenséggé változott, beköltözött a pártházak misztikus rejtekhelyeibe, átvette a legfőbb hatalmat. Majd ésszel fölfoghatatlan parancsokat osztogatott, hogy az álmok babonásan kusza képeit erőszakkal megvalósítsa a földön. Eközben ez az apokaliptikus hatalom, amely ellensége volt a világos beszédnek, a tényeknek és a maradék értelem húszwattos fényének is, Egyházunkat nevezte a sötétség intézményének, az emberek ópiumos kábítójának. Ezt azonban olyan zagyván, olyan felfoghatatlan filozófiai motyogással végezte, mintha különleges bevásárlóüzleteiből egyfolytában hasist, marihuánát vagy sámánok bolondgombáit hordatná lakomáihoz.
Dr. Jakab Antalnak, nyugdíjba vonuló és híveitől búcsúzó püspökünknek egy révületbe meredt világgal kellett fölvennie a mindennapi küzdelmet a besötétített élet útjain botorkáló híveiért. Már nemcsak Krisztus örök igazságát kellett hirdetnie, hanem a hétköznapok legegyszerűbb igazságait is, a mikrofonokból, szónoki emelvényekről üvöltő dadogással szemben az emberi józanság hangját.
Boldog ember, mert hosszú időn át üldözést szenvedett az igazságért. Megismerte a szocialista szabadság börtöneit, a béketábor ólombányáit, mert nagy szüksége volt a lenini humanizmusnak és a bolsevista népszeretetnek a puskagolyók nyersanyagára. Amikor először láttam Püspök Atyánkat egyik bérmaútján, keze reszketett, szelíd hangja el-elakadt, mert még testének sejtjei emlékeztek a kínokra és a mérget finoman adagoló tárnákra, amelyeket a Világ Leghaladóbb Alkotmánya a szovjet stílus tömörségével vallásszabadságnak nevezett.
De nem ez volt mégsem életének legnagyobb megpróbáltatása, melyet a hitvallók istenadta kegyelmével, lelkének törhetetlen erejével kiállt. Hanem mikor a szentéletű Áron püspöktől átvette Egyházunk vezetését, a Hatalom, a Kommunista Állam álarcot cserélt, és a demokratikus országok elámítására – kereskedelmi és politikai számításból – türelmet mímelt a vallás irányában. A látszat szerint megváltozott helyzetben dr. Jakab Antalnak kellett az Egyházat védelmeznie, és a banditizmus erkölcsi szintjén álló állami vezetőkkel tárgyalnia. Egyenlőtlennek és teljesen reménytelennek tűnhetett az a jogi dialógus, amely papok kinevezéséért, teológiai hallgatók fölvételéért, omladozó templomok kijavításáért vagy csak épületromok és romló lelkek megtartásáért folyt. Rejtélyes körülmények között meghalt papokért, titokzatosan eltűnt szellemi értékekért, lerombolásra ítélt templomokért, betiltott vallásos ünnepekért küzdött egész napos munkaidejében. Miközben a nemzetvezető vagy Isten hatalmát bitorolni készülő személy – vagy személytelenség – kiképzett gyilkosok tízezreinek parancsolt, a Püspök hatalmában nem volt látszólag egyéb, mint a krisztusi szeretet parancsa és az állandóan lefigyelt, kikémlelt, lehallgatott és följelentett Egyház.
Dr. Jakab Antal ezt az emberi ész szerint teljességgel reménytelen küzdelmet is végigvitte, új és Krisztus hűségében élő papokat szentelt, imádságos épületeket emelt, és ezalatt a nemzetvezető, országemésztő világparancsnok egyetlen templomot sem tudott leromboltatni egyházmegyénkben az építés jogcímén vagy az uniformizálás tébolyában.
Számomra különösen fájdalmas volt nemzetiségünk egyik nagy és hősies hitvalló férfijának elejtett megjegyzése, hogy a Püspök nem követte szentéletű elődje útját. Mert mindaz, amit megtett, erejét, bölcsességét és rendíthetetlenségét bizonyítja. Az Ő érdeme, hogy Egyházunk nincs megosztva, és Utódja sziklára épült templomot vehet át, nem falmaradványokat és romokat. Vele volt a papság, vele a hívei. És főként vele volt Isten. Mit kívánhatunk neki köszönetképpen? Legyen vele Isten nyugalmának áldott idejében is.”
Ezekre a harminc évvel ezelőtti eseményekre is kitér a 27 nappal ezelőtt nyilvánossá tett Küzdve és bízva – Jakab Antal püspök életútja című dokumentumfilm, amely eddig a pillanatig mintegy 3800 megtekintést számlál és amelyet április 13-án, húsvéthétfőn az Erdély TV és levetített. Ez az első mozgóképalkotás, amely feldolgozza a sokat szenvedett püspök életútját. Az előkészítéssel együtt több évnyi munkával, nagyon sokak tevőleges segítségével és a Bethlen Gábor Alap anyagi támogatásával létrejött alkotás a nézői vélemények szerint is méltó emléket állít a hitvalló főpásztornak. A film hosszú változatának – amely itt tekinthető meg – további tévévetítései is várhatók.
Összeállította: Varga Gabriella
Fényképek forrása: Dr. Jakab Antal Könyvtár és Emlékszoba, Kilyénfalva