A karantén különös dolgokra képes. Az eddig eltelt szűk két hónap mindenkit formált, mindannyian változtunk: ki ilyen, ki olyan irányba. Sok fórumon találkozhatunk beszámolókkal, amelyek elárulják, kinek könnyebb, kinek nehezebb a bezártság, a lelassulás, a magány vagy épp az összezártság megtapasztalása, a saját korlátainkkal való szembesülés. Egy biztos: még ha dolgozunk is, gondolataink többet időznek létünk törékenysége körül.
A nagyböjt elején a 75 éve kivégzett Dietrich Bonhoeffer börtönleveleit olvastam, s hallva a sok karanténos bezártság és korlátozás elleni panaszt, nem megy ki a fejemből a bebörtönzött evangélikus lelkész két levele. Az egyikben a napi „szabadban” töltött idejéről számol be, ami félóra a börtönudvar néhány négyzetméterén. A másikban pedig a légiriadók rettenetes óráit próbálja szavakba önteni, amelyeket mozdulatlanul a hideg földön fekve kellett tölteni, a sokszor az őrület szélén álló rabtársak jajveszékelő kiáltozásait hallgatva.
A kényelmes, meleg szobában ülve beleborzongok, s óhatatlanul összehasonlítom sorsát jelenlegi helyzetemmel, hálát adva a Jóistennek a szinte végtelen sok lehetőségért, amit a karantén ellenére is megtehetek.
A törékenység körüli gondolatok azonban más formában is vissza-visszatérnek. Gyakran nagynénéim gyermekkora jelenik meg szemeim előtt. Mindhárman a világháború idején születtek (1940, 1942 és 1945). Kisgyermekként hogyan élhették meg a bezártságot? Hol van a mi „kényelmes” karanténunk a háború bezártságaihoz képest? Hol vannak a jelenlegi átmeneti áruhiányok a háború éhezéseihez képest?
A lakásom biztonságában fiatal Nagymamám arca villan fel előttem. A Kassán élő családot kilakoltatják, és a várandós édesanyának egyik pillanatról a másikra két óvodáskorú kislánnyal kell elhagynia otthonukat. Kiszakadva a megszokott környezetből, hátrahagyva barátokat, ismerősöket és átmenetileg elszakítva édesapjuktól is, teljesen új egzisztenciát kell felépíteniük.
És nem győzöm megköszönni a modern technikai eszközöket, amelyek a karantén ellenére is biztosítják a kapcsolattartást szeretteinkkel, barátainkkal, és lehetővé teszik az otthoni munkát, tanulást.
Az én esetemben a „home office” csak részben működik. Március 14-én késő este érkezett a szentmisék nyilvános megünneplésének tilalmáról szóló rendelet. Két-három napba telt, mire ténylegesen realizáltuk, hogy hosszabb folyamatról lesz szó. Ekkor kezdett körvonalazódni a szentmisék internetes közvetítésének gondolata. Így kerültem rendszeresen a Lelkészség kápolnájába a kamera mögé.
Az Eucharisztia és a különböző liturgiák ünneplésének egy nagyon sajátos formája alakult ki, amely azonban minden fizikai távolság ellenére sokakat közel hozott, összekapcsolt és megtartott.
Hat hét után megérkezett a „lazítás” híre: május 1-jétől kinyithatnak a templomok. Természetesen most is kézhez kaptuk a direktívákat, amelyek hosszú oldalakon keresztül taglalják a nyilvánosság előtt bemutatott szentmisék feltételeit. A templom méretétől függően korlátozott a beengedhető hívek száma, akik lehetőleg ne énekeljenek és ne érintkezzenek másokkal, valamint az idősek és a krónikus betegek – burkoltan fogalmazva – jobban teszik, ha távol maradnak – a rájuk vonatkozó püspöki felmentés a vasárnapi kötelező szentmisehallgatás alól ugyanis továbbra is él. A mise utáni közösségi találkozás tilos.
Akiket az online szentmise eddig összekapcsolt, azokat az „élő” szentmise most válassza szét? Jézus szavai szerint „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek”. Őket épp most zárjuk ki? És egyáltalán kit engedjünk be, ha korlátozott a létszám? Kinek mondjuk, hogy te már „fölösleges” vagy, nem jöhetsz be, betelt a megengedett keret?
Feletteseink erre is találtak megoldást. (?) Online „belépőjegyet” kellene bevezetnünk. Aki ezentúl szentmisére szeretne jönni, az regisztráljon egy online jegyárusító rendszerben. Ezen a felületen kellene nekünk is a belépőket forgalmazni, amiket a jelentkezők névre szólóan, elektronikus úton kapnának meg. És ha valaki nem tud online regisztrálni, akkor a plébániai irodában telefonon is jelezheti részvételi szándékát s az irodai alkalmazott elvégzi helyette a kötelező regisztrációt.
Félretettem a levelet. A mennyek országáról szóló különböző példabeszédek kavarogtak a fejemben: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun […], nem jut be mindenki a mennyek országába […], én vagyok az ajtó […].”
De ki vagyok én, hogy eldöntsem, ki jöhet misére és ki nem?
A napokban többször is hallhattuk az emmauszi tanítványok történetét, amely a szentmise megünneplésének előképe. A csüggedt tanítványok elkeseredése a Jézussal való találkozás után mélységes örömmé változik. A vele való közösség küldetést ad: lángoló szívvel térnek vissza a tanítványokhoz.
De hogyan lángoljon az én szívem, ha kizárunk embereket a közösségből, megfosztunk a Jézussal és egymással való találkozás lehetőségétől?
Gondolataim ismét másfelé kalandoznak: egészen messze, az Andok egyik kicsi településén, 4000 méter körüli magasságban járnak. P. Csókay Károly jezsuita atya dél-amerikai élményei jutnak eszembe, amelyekről Egy magyar hithirdető Chilében című könyvében részletesen beszámol. Együttérzésem naponta fokozódik azokkal az indiánokkal, akikhez a tűzhányó eldugott falvaiba csak nagyon ritkán látogat el pap, hitüket mégis állhatatosan őrzik, áhítattal megélik és a családokban továbbadják. A lelkipásztor néhánynapos ott tartózkodása alatt szolgáltat ki minden szentséget, amire lehet, hogy egy évig sem lesz lehetőségük a hegyvidéki embereknek.
Milyen túláradó öröm, amikor hosszú várakozás után a közösség tagjai újra szentgyónáshoz járulhatnak, együtt örülhetnek a megkeresztelteknek, az új házasoknak, és a szentmise közösségi élménye, a szentáldozás megerősítő kegyelme hónapokra, talán évekre szóló lelki táplálékul szolgál.
Hol van a mi pár hetes vágyakozásunk az ő éhségükhöz képest?
De a kérdés, hogy ki jut be a szentmisére, még mindig tisztázatlan. Azonban távolságot véve tőle, kezd eltörpülni, és helyét egy másik kérdés foglalja el: ki jut be a mennyek országába? Megvan már a belépőm vagy még nem is regisztráltam, hogy jegyet válthassak?
Jézus válasza azonban nem késik: „A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre! Azok nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: Mondjátok meg a meghívottaknak, hogy a lakomát előkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, gyertek a menyegzőre! Azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többiek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket. A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette. Aztán így szólt szolgáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre! A szolgák ki is mentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, jókat, gonoszokat egyaránt. A menyegzős terem megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki nem volt menyegzőre öltözve. Megszólította: Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult, a király pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,2–14).
Úgy gondolom, a karantén ideje alatt a legjobb megoldás az lenne, ha időt tudnánk szentelni menyegzős ruhánk szövögetésére. A belépőért azonban nem kell aggódnunk: keresztségünk által már „regisztráltunk a rendszerben”, a névre szóló belépőt pedig a megfelelő öltözetben idejében meg fogjuk kapni, „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Köln, 2020. április 30.