Zúzmarás fák között keskeny út kanyarog. Mintha csak a zsoltáros szavait hallanánk: „Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” (Zsolt 25,4). Ez járhatott a fejében Bulcsú Piroska festőművésznek, amikor megalkotta az erdőn, a mezőn, a falu szélén, a szántóföld mentén, a patak partján, a tó közelében, a tanya mellett elhaladó utacskákat. Ezeken haladt ő – és mi, az életét és munkásságát napjainkban szemlélők már tudjuk: ez az út a hit és a hűség útja volt. Hit Istenben és hűség a családhoz, a hazához, a szív szavához. Bulcsú Piroskáról eddig keveset tudtunk, de Svájcban, Zürichben élő menye, Golarits Gyöngyi és a család többi, Magyarországon élő tagja jóvoltából immár megismerheti a széles nyilvánosság is azt a csodálatra méltó, értékteremtő alkotómunkát, amit a Tiszakürtön született, majd Mikófalván, Kartalon és Csepelen élt falusi asszony, odaadó feleség és kilencgyermekes édesanya végzett és hagyományozott az utókorra.
Bulcsú Piroska 1913. december 25-én született Tiszakürtön. – Kilenc gyermeke közül három fiú, Imre (1932), Géza (1934) és Gyuri (1940) is december 24-én jött a világra, a karácsony ilyen szempontból is családi ünnep lett náluk. – Édesapja a település körorvosa volt. Gyermek- és ifjúkorát Piroska a szülőfalujában töltötte, tanulmányainak első két évét is helyben végezte, majd Szolnokon, magántanulóként folytatta. Tizenhét éves volt, amikor házasságot kötött öccse, Gyuszi házitanítójával, a nála tizenkét évvel idősebb Golarits Istvánnal. Az esküvő után, 1930 pünkösdjén Mikófalvára költözött, ahol a férje tanított. Piroska itt öt gyermeknek adott életet. Az 1930-as évek végén édesapja hazahívta őket Tiszakürtre, ahonnan szűk három év múlva Kartalra költöztek. A második világháború itt érte a családot. Férjét katonai szolgálatra kötelezték, így egyedül kellett helytállnia, immár hét gyermekkel, ebben a rendkívül nehéz helyzetben. Erről az időszakról így ír (részlet): „Egy kiskonyhában éltünk egész télen. A három nagyobb fiú a gránát által leszakított ágakat az utcáról behúzta az udvarba, ott eldarabolták és szépen berakták az asztal alá a nyers faágakat. A konyha amúgy is nyirkos levegője még nedvesebb lett! Az ágyak mögött a falon apró penészgombák jelentek meg. Mégis megértük a tavaszt. Hála Istennek! A gyerekek rendkívül életrevalóak voltak. Mindig felfedezték a szükséges tennivalót az akkori megélhetéshez. A szörnyű időkben, apa nélkül ez nagy értéket jelentett, ez volt maga az élet. […] Olajméccsel világítottunk. Lámpaüvegként egy kitört fenekű söröspohár szolgált. Időnként pattant egyet és repedezett. De azért szolgált becsülettel, egész’ addig, míg Pista egy kállói iskolatársától többféle »kincset« kapott. Többek között egy petróleumlámpát, amely ugyancsak nagy érték volt számunkra. Féltettük is nagyon! Este befüggönyöztük a tenyérnyi ablakunkat, be ne lássanak, meg ne tudják, hogy nekünk lámpánk is van. Karácsonykor kis fenyőfát is szereztek az akkor már meglehetősen tönkretett kastélykertből, majd saját készítésű csillagokkal és díszekkel ékesítették. A függönyözésünk ellenére az oroszok mégiscsak észrevették, s amikor jött az ő karácsonyuk, elvitték magukhoz. Pedig láthatták a sok gyereket a kis helyiségben…”
Férje húsvét előtt hazaérkezett, a háború után pedig Csepelen nyert el egy tanári állást. A család élete a gyárvárosban folytatódott. A kommunizmus éveiben azonban a családfő, egyházhűsége miatt, tanári hivatásának feladására kényszerült. A csepeli Jézus Szíve-templom kántoraként dolgozott tovább, egészen a nyugdíjba vonulásáig.
Piroska „fő hivatását tekintve mély hittel megáldott Édesanya volt. Nagyon örült, amikor együtt volt a család, olyan finom töpörtyűs pogácsát senki sem tudott sütni, mint ő! Szeretett kirándulni, csodálta az Isten alkotta világot. Évtizedeken keresztül naplót vezetett; de gondolatait, emlékeit nemcsak írásban vetette papírra: 1937-ben elkezdett festeni és ez igazi önkifejezést jelentett számára” – mondja Golarits Gyöngyi, a művésznő menye, aki 1956 óta Zürichben él, aktív korában pedagógus és cserkészvezető volt, a Zürichi Magyar Katolikus Misszió egyháztanácsának és kórusának ma is tagja.
Bulcsú Piroska rajongásig kedvelte a falusi életet. „Nagyon szerettem falun élni, nagyon! Sírtam is, amikor ezt fel kellett cserélni a városi életre a gyermekeink iskoláztatása miatt” – írja a naplójában. Faluszeretete az alkotásaiból is visszatükröződik: megörökített sok szép, csokorba gyűjtött mezei virágot, a falusi élet mindennapjait, az évszakonként változó természetet. Utolsó munkája, a Befejezetlen mezei csokor című alkotás is ezt a hangulatot idézi.
„Amikor már lehetett utazni, Gyuszi öcsém kihívott Svájcba – jegyezte be naplójába. – Mindig szerettem volna utazni, szép tájakat látni, de ilyesmiről addig szó sem lehetett. Az első utazást legszívesebben aranybetűkkel írnám. Délután indult a Wiener Walzer. Este érkezett Bécsbe. Csak a fényeket láttam, de azért néztem. Egész éjjel néztem a sötét éjszakába. Sajnáltam azt a pillanatot, amit elmulasztottam azáltal, hogy a fáradt szemem pillanatokra lecsukódott. Homlokomat az üveghez szorítottam, nehogy kimaradjon valami látnivaló. Pedig hát alig volt valami, amit látni lehetett a sötét éjszakában a fénylő csillagokon kívül. De mégis… A csillagfényes kis falvak, állomások, kivilágított templomok… Hanem hajnalban, amikor már látni lehetett az álomszép osztrák csupa-virág házikókat, a lelkem majd kiröppent belőlem! Istenem, be szép is! Valamikor régen, gyermekkoromban ilyen csodaházikók lógtak a karácsonyfánkon. Csillogtak, ragyogtak és íme… egyre-másra jöttek a szemem elé a virágos rétek, patakok gyönyörű kis hidakkal, hegyek havas csúcsokkal… Hát van ennél szebb?”
Sok száz olajfestményéből többször is kiállítást szerveztek fiai, Imre és Gyuri. Önálló kiállítását 1988. február 5-én Százhalombattán és 1988. március 5-én Budapest-Pasaréten Losonci Miklós művészettörténész, főiskolai tanár nyitotta meg. 1989. február 9-én Budapesten a Marczibányi téri Művelődési Központban fiával, a szobrász Golarits Györggyel közös tárlata nyílt, Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója nyitotta meg, miként 1991. február 9-én Bulcsú Piroska önálló pasaréti kiállítását is. 1991. április 29-én Budapesten, Zuglóban a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskola rendezett az alkotásaiból tárlatot, ezt Seres Zoltán festőművész nyitotta meg. 1992. november 22–december 10. között a pasaréti Kájoni János Ferences Házban láthatták munkáit az érdeklődők.
Ezredvégi tündérmese címmel 1995-ben 31 perces dokumentumfilm készült Golaritsné Bulcsú Piroskáról, amely életének főbb állomásait, meghatározó élményeit eleveníti fel (rendező: Lehoczky László, operatőr: Mánfai Miklós, szerkesztő: Erdélyi Lili).
1997. október 7-én Budapesten a Rátkai Márton Klubban másodmagával állította ki képeit, a tárlatot Rochlitz András, a Park Kiadó ügyvezető igazgatója nyitotta meg. 2001-ben Kecskeméten a csoportos Tavaszköszöntő kiállítás résztvevője volt. A család őrzi archívumában többek között a Petőfi Népe című napilap Bács-Kiskun és Dél-Pest megyei kiadásának 53. évf., 236., 1998. október 8-i számát, amely a 2. oldalán hírül adja, hogy „óriási érdeklődés mellett nyitották meg kedden délután a solti könyvtárban a III. solti képzőművészeti alkotótábor anyagából készült kiállítást…”, az illusztrációs fényképfelvételen pedig Bulcsú Piroska kiállított képei láthatók.
A Képcsarnok Vállalat révén festményei Svédországba, az Amerikai Egyesült Államokba, Japánba és számos más országba eljutottak.
Idősebb korára orbáncos lába miatt a járás nehezebbé vált, így a kirándulások elmaradtak. Ekkor Györgyi, Géza felesége ajánlotta neki: „Anyuka, azokat a naplókat senki sem fogja elolvasni, írja le röviden az életét!” Így született meg 2001-ben a 88 év távlatából című életregénye, amelyet fia, Gyuri gépelt le és sokszorosított a család számára. Ebből megismerhető Bulcsú Piroska csendes, küzdelmes és mégis oly gazdag élete, amelyet végigkísértek a XX. század viharos, sorsfordító eseményei és amely egy édesanya önfeláldozó élete a kilencgyermekes családért. Ő maga a naplójában így összegez: „Úgy érzem, a számadásnál nyugodtan állhatok a fölséges Isten elé, hogy hálával megköszönjem kegyes segítségét.”
Húsz évvel ezelőtt, 2004. február 3-án tért vissza Teremtőjéhez.
A család által összegyűjtött nyolcszáz festményt fia, Golarits Géza digitalizálta. Menye, Golarits Gyöngyi, a szintén Zürichben élő Kovács Krisztina segítségével, kiválogatott a gyűjteményből egy kötetre valót. Az életregényt lefordította német nyelvre, és úgy döntött: mindezt két nyelven a világ elé tárja, mert hiszi, hogy amint a festmények őbenne, úgy másokban is csendes örömöt, reményt és szeretetet ébresztenek. A hit és a hűség útján – Golaritsné Bulcsú Piroska élete és művészete / Auf dem Weg des Glaubens und der Treue – Das Leben und die Kunst von Frau Piroska Golarits-Bulcsú című exkluzív kiadvány a budapesti Misszió Média Kiadó gondozásában jelent meg és pillanatnyilag a kiadóhivatalban, valamint a Józsa Judit Galériában szerezhető be.
A művész fia, Golarits György verssorai lesznek az albumot lapozgatók kísérői: „Művészet, mint minden, az Istentől való, / Az igaz remekmű lelkeket kapcsoló. / Alkotót és művészt, összefog bennünket, / Jól készített darab feltölti lelkünket. / Istent dicsér a mű, hogyha szép igazán…”
Golaritsné Bulcsú Piroska művei Istent dicsérik.
Varga Gabriella
