Megindítóan szép filmet készített Poór István – tegyük hozzá: nem először. A főhőse ezúttal Isten Szolgája Márton Áron, Erdély legendás püspöke. A Budapesten született, majd évtizedeken keresztül az Egyesült Államokban élt és dolgozott, a rendszerváltozás után pedig hazájába visszatérő háromdiplomás filmrendező, forgatókönyvíró értő módon nyúlt az erdélyi és az egyházi témához: székelyföldi kötődését A funtineli boszorkány című háromórás nagyjátékfilmnél talán semmi sem mutatja jobban, a katolikus hitvilággal való kapcsolatáról pedig elegendő annyit mondani, hogy néhány éve ő készítette el az első magyar Jézus-játékfilmet Eucharisztia címmel. „Minden filmemet úgy kezelem, mintha ima lenne. Mintha egy templomban lennénk, ahol úgy húsz-harminc perc múlva lehet érezni, hogy a közönség tagjai, akik nem is ismerik egymást, eggyé válnak” – nyilatkozta a Márton Áron, Erdély püspöke című új filmdráma budapesti vetítése előtt újságírói kérdésre válaszolva Poór István. Május 17-én a Háló Közösségi és Kulturális Központban mi is megtapasztaltuk: a rendező-producernek a Mária Rádióban elhangzott szavaiban parányi túlzás sincs.
Poór István a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte első diplomáját. Tanulmányi évei alatt happeningeket szervezett, és rendszerellenes beállítottsága miatt is ügynökök figyelték. A zenei ellenzékhez tartozott, tárogatózott és Cseh Tamással szerepelt együtt, a Kádár-korszakban tehát hovatovább tiltott személlyé vált. Mint mondja, azt a hazug világot, amelyben akkor élni kellett, a „fasiszta kommunizmust” (József Attila) és mindent, ami az emberi méltóság ellen van, „rettenetesen utálta”, emiatt 1972-ben disszidált. Az Egyesült Államokban a New York Universityn végzett filmrendező szakon 1979-ben. Párhuzamosan folytatott zenei tanulmányai alapján (továbbra is tárogatón játszott, Amerikában lemeze is megjelent) meghívták a hollywoodi American Film Institute-ba, ahol 1981-ben újabb diplomát szerzett. Rendezőként az Actor’s Stúdióban dolgozott, majd Los Angelesben a saját színiiskolájában színészmesterséget tanított. Oscar-díjas és Golden Globe-díjas színészekkel dolgozott, az ő egyik rövidfilmjét, a Tájkép csizmával és gyerekkel című 9 perces magyar filmetűdöt (1976) is jelölték Oscar-díjra. Ezt olyan alkotásai követték, mint az Álom és éjbeomlás című 26 perces magyar rövidfilm (1978), valamint az Oscar-díjas Rod Steiger és az Oscar-díjra jelölt John Hurt színművészekkel megvalósított Kölcsönkapott idő című amerikai–magyar filmdráma (105 perc, 1993). Poór István egy Lincoln Continental autóval tért haza Amerikából Magyarországra, azt eladta hatmillió forintért és abból leforgatta A funtineli boszorkányt. A Wass Albert-regény alapján 2017-ben elkészült és bemutatott 190 perces játékfilm e sorok írásakor éppen döntőben van egy tokiói fesztiválon, 2024. június 21-én pénteken 18 órai kezdettel pedig bemutatják Budapesten a Háló Közösségi és Kulturális Központban, a Semmelweis u. 4. sz. alatt. A film Los Angelesben elnyerte a legjobb szövegkönyv díját. Időközben elkészült a Kozmikus szimfónia, majd Poór István következő filmalkotását 2021-ben láthatta a közönség: ez az Eucharisztia volt, az első magyar játékfilm Jézusról, amely 45 percben tárja elénk János evangéliuma és ismeretlen szerző zsidókhoz írt levele alapján, közérthető formában, kissé leegyszerűsítve, de a szellemi tudást átadva Krisztus bölcsességét, jóságát, a belőle áradó szeretetet. Az Eucharisztia 2023-ban megnyerte Amerikában a Keresztény Online Filmfesztivál összes első díját és elismeréssel jutalmazták Izraelben is. 2024-ben pedig Argentínában, Ferenc pápa szülőhazájában megrendezett Cine Pobre Film Fesztiválon Honorable Mention, azaz Tiszteletreméltó-különdíjat nyert. [Az Eucharisztia film kapcsán Poór Istvánnal 2021 nyarán készített interjúnk itt érhető el: EUCHARISZTIA – Poór István új játékfilmjét szeptember 7-én a Puskin Moziban mutatják be és szeptember 11-én az Urániában is vetítik | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net).]
Poór István közgazdász, producer, rendező, szövegkönyvíró, dramaturg, zenei rendező és előadó, operatőr, narrátor – a filmkészítés minden területén nagy szakértelemmel, sok tapasztalattal, otthonosan mozog. Pályája utóbbi, itthoni szakaszában néhány színművésszel és statisztával dolgozik, jellemzően erdélyi szereplőkkel. Mint mondja, az erdélyi színészek arca háromdimenziós: látszik rajtuk a múlt, a jelen és a jövő. „Poór István filmjeiben nincsenek ordító tömegek; aki hangos sokaságot vagy tucatstatisztákat akar látni, az ne nézzen Poór-filmet. Azonban nála a meg sem szólaló statisztáknak is látni lehet a szemét, nála a meg sem szólaló statisztáknak is személyiségük van. Filmjeit pár hét alatt forgatja le, erdélyi helyszíneken, a természetben, vagy olyan épületekben, ahová bérleti díj igénye nélkül befogadják. Meglehetősen gazdaságosan dolgozik. Poór István filmrendezőként személyiségeket ábrázol, mégpedig hitelesen” – állapítja meg róla Virt László szociológus, hittanár, szakíró.
A közelmúltban pedig, ugyancsak minimális költségvetéssel: önereje mellett adományokból, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásából, összesen hozzávetőlegesen tízmillió forintnyi összegből, a saját alkotói meglátásainak és Márton Áron gondolatainak művészi ötvözésével Poór István elkészítette az 1 óra 40 perces Márton Áron-filmdrámát. Az alkotást rendezőként és producerként jegyzi, a szövegkönyvet is maga írta, nagymértékben támaszkodva a több Márton Áron-kötetet jegyző Virt László szakértői segítségére. A film kreatív producere P. Soós Kata, vezető operatőr Palatinus Zsolt. Márton Áron fiatal püspököt Pap Tibor, a Csíki Játékszín művésze alakítja, a püspök mellett szolgáló apáca szerepében Ritziu Ilka Krisztinát, a Bekecs Néptáncszínház művésznőjét láthatjuk. Salkaházi Sárát a Budapesten és Amerikában is filmező színésznő, Sarbó Kata alakítja. További szereplők: Deák Éva Csenge, Berki Szofi, Csontos Levente, Marjai Judit, Tasnády Ádám, Benkő Bence Dániel, Kincses Elemér, Kárp György, Ádám Melinda, Bodó Benjamin, Radványi Hajnal és Todorán Péter.
A filmben Poór István elsősorban Márton Áron személyiségét, belső világát igyekszik megismertetni a nézővel, amihez a püspök szövegeit, gondolatait nehéz életének eseményeibe illeszti bele. „Sem Jézusnál, sem Márton Áronnál nem a történetet mutatom be, hanem a személyiségét és a tanítását, úgy, mintha együtt lennénk vele, mintha együtt utaznánk vele” – mondta Poór István a Mária Rádiónak, és a nyilatkozatot így folytatta: „Minden filmemet úgy kezelem, mintha ima lenne. Mintha egy templomban lennénk, és az elejétől a végéig lassú ritmussal – azért lassú ritmussal, hogy a közönség végig együtt utazhasson a főszereplővel, Márton Áronnal vagy Jézussal –, általában húsz-harminc perc múlva lehet érezni, hogy a közönség tagjai, akik nem is ismerik egymást, eggyé válnak.”
Az interjúban elhangzik az is, hogy egy ember életéről másfél órában nem lehet a teljesség igényére törekvő megközelítést alkalmazni, hiszen akkor a sok mindenben elvész a lényeg. Ezért jelen esetben a rendező úgy döntött, hogy a filmet Márton Áron börtönbe zárásának pillanatával (1949) kezdi és a folytatást az öt börtönév alatt a püspök visszaemlékezéseire fűzi fel. A felidézett események nem időrendben követik egymást, erre a nézőnek mindenképpen rá kell hangolódnia. A vásznon kellő részletességgel tűnnek fel Gróf Esterházy János elhurcolásának előzményei és Boldog Salkaházi Sári szociális testvér hősi fokon gyakorolt szeretetáldozata is. „Emléket akartam állítani nekik is” – mondja Poór István. A kortársak közötti párhuzamok nagyon is indokoltak: a sok megpróbáltatást elszenvedett Esterházy, akárcsak Márton Áron, a szülőföldön maradást, a nemzettársaiért való kiállást, és ha kellett, mindezekért a szenvedést választotta. Salkaházi Sára bejárta és szerette Erdélyt, Márton Áron püspök is jól ismerte értékes újságírói, írói és kulturális munkásságát. Nézve ezeket a valóban megindítóan szép jeleneteket, az a gondolatom is odafurakodott a mozi hatása alatt lévő többi közé, hogy ha én ültem/álltam/térdeltem volna a nagy püspök előtt, az ő áldása fogadásának pillanatában biztosan keresztet vetettem volna. Meghatározó élmény a látottak sorában Petru Groza román miniszterelnök látogatása és Márton püspökkel folytatott beszélgetése is a malmaisoni börtönben. A film Márton Áron feltételes szabadlábra helyezésével fejeződik be, amit ő csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez. Csodálatos kép, amikor a film végén a mezőn dolgozó emberek észlelik a püspök közeledését és fejet hajtva, térdre borulnak előtte mindannyian. Ebben a zárójelenetben benne sűrűsödik mindaz a tisztelet és alázat, amit a nép a főpásztora iránt érzett, amellyel iránta viseltetett. Megértem Poór Istvánt, amikor azt mondja, hogy az egész filmet ezért a zárójelenetért akarta létrehozni.
„Igazi segítséget nem kapok. Sajnos az történik, amit Márton Áron megjósolt: a liberális mozgalom, az egyházi vezetők többségének elefántcsonttoronyba zárkózása egyre erőteljesebb. Ez ellen harcolok, ahogy tudok. És harcolok a keresztény kultúra Magyarországon és az egész világon jellemző süllyedése ellen. És a háborúra való készülődés ellen, ami ellen Márton Áron, a volt első világháborús katona is egész életében tiltakozott” – magyarázza az alkotó, akinek ez és minden más típusú „harcolás” is örökké osztályrésze marad. Mert, amint azt Virt László írja róla, „Poór István mindig viszolygott a globalista-liberális ideológiáktól. Nem behódoló típus. Ez a »baj« vele”.
A Márton Áron-filmdráma első nyilvános vetítése április 25-én Egerben az Uránia Mozi és Rendezvényközpontban, a második május 17-én Budapesten a Háló Közösségi és Kulturális Központban volt – mindkettő telt ház előtt. Az angol feliratozás elkészültével az alkotás külföldi fesztiválok felé is elindult, nem is akármilyen eredményekkel: máris három díjat nyert Amerikában a Keresztény Online Filmfesztiválon: a Legjobb Játékfilm díját Poór István rendező, a Legjobb Színész díját a Márton Áront alakító Pap Tibor, a Legjobb Mellékszereplő díját pedig két színésznő, a Salkaházi Sárát alakító Sarbó Kata és a Márton Áron munkatársaként dolgozó apácát alakító Ritziu-Ilka Krisztina nyerte.
Lám, Poór István filmjeit, amelyek úgy személyiségrajzok, hogy az ő személyiségét is hordozzák, a világ elismeri. (A képkollázson a plakát mellett Poór István rendezői díja és Sarbó Kata díja látható.)
Poór István folytatja a munkát, ő nem az a típus, aki kifogyna a tervekből. Ebben az évben Bethlen Gáborról forgat játékfilmet, jövő évben pedig újabb Jézus-alkotással lepi meg a közönségét, amelyben Krisztus lejön közénk és körbejár a világban.
Hogy milyen áron sikerül majd ezt is megvalósítania, azt nem nehéz kitalálni. „Nagyon nagy az ellenállás jelenleg a keresztény szellemű kulturális értéket lerakó filmekkel szemben. A gagyi világában élünk és haladunk. Ez nem magyar, hanem világjelenség” – összegzi a szomorú valóságot Poór István.
Ő mindenesetre nem hátrál meg, továbbküzd, ameddig ereje engedi – kicsit (nagyon) szókimondóan, de mindig felettébb szerényen, soha semmilyen babérra nem törve. Azt mondja, a Márton Áron-filmért is megkapta már a legnagyobb jutalmat: a legnagyobb jutalom az, hogy a filmet elkészíthette.
Varga Gabriella
A Poór-filmek…
A Poór-filmek egyedi, személyes látásmódot mutatnak. A Poór-filmek olyanok, mint az ujjlenyomat. Ha a rendőrségnek nincs ujjlenyomata Poór Istvánról, nézzék meg a filmjeit és akkor ráismernek! A Poór-film önálló Poór-világ. Ott van benne Poór István személyisége, a színészek személyisége és a megszemélyesített szereplők személyisége. A Poór-film az elszemélytelenedett, degenerálódó világ ellen hat! Az ellen a világ ellen hat, amelyik a filmvásznon személytelen statiszták tucatjaival, ordító, rohanó tömeggel mutatkozik meg. Ahogy a Márton Áron-film személyiségrajz, úgy A funtineli boszorkány is. A Poór-filmekben a meg sem szólaló statisztáknak is személyiségük van, mert látni a szemüket, abban a feszült figyelmüket, vagy akár hallani a lélegzetüket is.
A funtineli boszorkányt június 21-én pénteken, 18 órakor mutatják be a Háló Közösségi Házban, Budapesten, a Semmelweis u. 4. sz. alatt. A film háromórás, pontos kezdés és legfeljebb egyetlen félórás szünet esetén este fél 10-kor ér véget. Ez senkit ne riasszon vissza! Nem tudják, hogy mit veszítenek, ha emiatt nem nézik meg!
Poór Istvánnak ma egy 30-32 éves Opel Astra autója van, amit friss műszakival talán százezer forintért tudna eladni. Ezt nem azért írom, hogy sajnáltassam őt, mert Poór István erre nem szorul rá, ő jó kedélyű, jó humorú, öniróniára képes ember. Az ő személyiségét lehet bemutatni azzal, amilyen anyagi körülmények között él. Nem a „jövedelem”, nem a „társadalmi státus”, hanem a bemutatott szellemi érték érdekli. Filmjeinek főhősei is mind áldozatvállaló emberek, ők sem úsznak az árral, mert tudják, hogy az árral a szemét úszik. (Ez az a típus, amelyik a „népszerűség” – mi is az? – hátán lovagol.) Poór István ma Kelenvölgy és Albertfalva határán, lényegében egy raktárban lakik. Még nem hallottam, hogy elégedetlen lenne a sorsával. Neki tartást ad az, hogy a nullából is megvalósítja azt, amit elgondol, neki az a „fizetség”, hogy van egy kis kör, amelyik láthatja a filmjeit, láthatja az eredendő valósághoz tartozó, romlatlan személyiségeket.
A Poór-filmet érdemes kétszer-háromszor megnézni, és akkor teljesen „átjön”.
(Virt László)
