Menü Bezárás

A magyar papok honszerelme

„A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, / Ügye mellett önként s bátran bajra menni, / Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, / S minden áldozatra mindenha kész lenni” – Batsányi János Biztatás című verse tükrözi a fiatal papság viszonyát 1848-hoz.

Az 1848–1849-es eseményekhez helyzeténél fogva sajátosan viszonyult a magyar papság. Egy részük a kora tavaszi passzív szemlélődést április idusán aktív cselekvéssé formálta. Ekkor fogalmazta meg és hozta nyilvánosságra a követeléseit a papság 12 pont formájában. Ezek között szerepelnek demokratikus reformok és a magyar nyelv használata keresztelés, temetés, bérmálás, házasságkötés és az utolsó kenet feladásakor. Védelmet szerettek volna a káplánoknak a feletteseik önkényeskedéseivel szemben.

Papság és a szabadságharc

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc zűrzavaros helyzetet teremtett a magyar katolikus egyház életében. Egyes papok reformokat sürgettek – felmerült még a cölibátus eltörlése is –, mások felségsértésnek minősítették az eseményeket. A fiatal papok, papnövendékek között sokan voltak, akik engedélyt kértek a hadieseményekben való részvételre. Ők paphonvédként, míg mások tábori lelkészként fegyvertelenül vállaltak szolgálatot. A Magyar Honvédség kötelékében a szabadságharc alatt száz tábori lelkész működött, a paphonvédek és a felszentelt papként harcolók száma túllépte az ötszázat. Utóbbi meglehetősen nyugtalanította Bécset. Az udvar elszörnyedve látta, hogy mégsem olyan mély a katolikus egyház szolgáinak kötődése és milyen nagy tömegeket voltak képesek elfordítani tőlük a forradalmi eszmények.

Bécs: Visszavezetni az egyházat rendeltetéséhez

Alexander Bach belügyminiszterként a helyzetértékelés után a következő lépéseket sürgette: „A felkelők tanai a katolikus egyháziak körében számos követőre és buzgó élharcosra találtak. Ha vissza akarjuk vezetni a magyarországi katolikus egyházat rendeltetéséhez, akkor meg kell tisztítanunk valamennyi olyan elemtől, akik a vallásra és az államra nézve veszélyesek.”

A szabadságharc leverése után Haynau világossá tette, hogy ki mindenkit ér el a tisztogatás. Ez alól a papság sem volt kivétel.

Büntetés szentmise miatt

Rögtönítélő eljárást alkalmaztak azokkal szemben, akik Bécs megítélése szerint lázították a népet, teljesítették a „pártütő” kormány rendeleteit, a kormánybiztosok parancsainak engedelmeskedtek, a császári és annak katonai hatóságai által kiadott proklamációkat nem hirdették ki. Tamási Zsolt tanulmányából, amelyben a „katolikus egyházvezetés önvédelmi törekvései az 1848–1849-es forradalom leverése után” témáját dolgozta fel, kiderül, hogy a papokkal szemben a leggyakoribb vád mégsem ebből a felsorolásból született meg, hanem abból, hogy hálaadó szentmisét mutattak be a Habsburg-ház trónfosztásának bejelentésekor és a szabadságharc sikeréért imádkoztak.

Elítélt püspökök

A megtorlás nemcsak az alsópapság tagjait érte el. Hat év börtönt kapott például Rudnyánszky József besztercebányai püspök. Bémer László váradi püspököt Pestre hurcolták és a perét követően halálra ítélték. Scitovszky János pécsi püspök, majd Ferenc József által kinevezett prímás és Viale-Prelá bécsi nuncius rengeteg követ megmozgatott a papok megmentése érdekében.

Bémer püspök esetében a halálos ítéletet a nemzetközi felháborodás miatt húsz év várfogságra változtatták, végül a püspököt Bécsbe vitték, lemondatták és az idős pap kolostorba vonult. Rudnyánszky József besztercebányai püspök büntetésének eltörléséért is a prímás és a bécsi nuncius járt közben, sikerült a börtönbe záratását megakadályozni, de soha nem térhetett haza.

Hermann Róbert történész kutatásai szerint a megtorlás során kivégzett papok ötödét azért ítélték el, mert kihirdették a kormányrendeleteket. A nemzetközi felháborodás miatt függesztették fel a kivégzéseket 1849 október végén, de ez korántsem jelentette, hogy Bécs felhagyott volna az ellene szegülők megbüntetésével. A halálos ítéletek végrehajtásának elhalasztásában nagy szerepe volt Scitovszky János pécsi püspöknek, akit Ferenc József 1849 júliusában magyarországi prímásnak nevezett ki. A megtorlások kezdetétől azért küzdött, hogy a perbe fogott papok ügyeit az egyházi bíróság tárgyalja és ne Haynau vésztörvényszékei.

Kivégzések az ötvenes években

Az alsópapság tagjai védtelenebbek voltak a püspököknél. Azok a papnövendékek, akik honvédként harcoltak, hosszú évekig tartó kényszerkatonáskodásra ítéltettek távol hazájuktól. A kivégzettek között volt többek között Streith Miklós vértesboglári plébános és Gonzeczky János tábori lelkész. A katolikus papság elleni megtorlás még évekig tartott: 1853-ban akasztották fel Gasparich Kilit ferences szerzetest, Perczel tábori lelkészét. Egy évvel később az aradi minorita rendház tagjait hurcolták el, a nyolc szerzetes közül kettő Ausztriában halt meg, egyikük öngyilkos lett. A vád az volt ellenük, hogy találtak náluk egy Kossuth-proklamációt. A magyar egyházi vezetés sokakat megmentett a felelősségre vonástól, elsősorban azáltal, hogy megpróbálták igazolni – ezt számos esetben eredményesen tették –, hogy valójában semlegesen álltak az eseményekhez. A katolikus papság markáns része azonban valójában támogatója volt a magyar szabadságtörekvéseknek.

Forrás: NEK

 

Vélemény, hozzászólás?