Menü Bezárás

A törvénnyel szentesített nap

Természetesen a Magyar Kultúra Napjáról van szó, amelyben emlékezetes dátum, 1823. január 22-e ölt testet. Az a nap, amikor Kölcsey Ferenc befejezte az össznemzeti imánkká vált Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét.

Ez a vers nemzeti ujjászületésünk hajnalán fogalmazódott. Akkor, amikor a magyar nemzet szintén szétdarabolt állapotában szenvedett, hiszen Erdély Habsburg uralom alatt állt s Bécsből irányították. De a XVI. századtól a maradék ország is ugyanennek a birodalomnak az elnyomását nyögte s ünnepi eseményeken a császári himnuszt énekeltették. Templomainkban azonban, olykor egyéb helyeken is, rendre felhangzott népünk ajkáról ősi himnuszunk, a Boldogasszony anyánk kezdetű ének, a református közösségekben pedig a Tebenned bíztunk eleitől fogva című 90. zsoltár. Ám a XIX. század derekától mindkettőt szép lassan felváltotta Kölcsey Himnusza, amelyet 1844-ben Erkel Ferenc komponált énekelhetővé. Hogy nemzeti imánkká válhatott, azt a magyarság közmegegyezése, közakarata tette lehetővé, hiszen egészen a rendszerváltozásig (1989-ig) nem volt törvénybe foglalva.

Ebben a gyönyörűséges költeményben felragyog nemzeti múltunk, nemzeti kultúránkkal egyetemben. Éppen ezért nemzeti identitásunk, önazonosságunk megformálója is. Soraiban ugyanis felvonulnak mindazok a sorsfordító történelmi események, amelyeket nemzetünk megélt a múltban és amelyek mai és jövőbeni létezésünk alapjául szolgálnak. Ez pedig a közösségi emlékezet, amely megőrzi és továbbadja azokat az anyagi és szellemi értékeket, amelyeket a magyar nép történelme során létrehozott. Sok-sok generáció alkotása tehát mindaz, amit magyar kultúraként tisztelhetünk és adhatunk tovább az utánunk következőknek, miközben mi is gazdagabbá tettük.

Magunkban hordozzuk nemzeti kultúránkat

Az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy kulturális intézményeink a Magyar Kultúra Napján – amelyet ugyancsak 1989-ben foglaltak törvénybe – bőséges választékát kínálták a különféle rendezvényeknek. Most, nehéz, járvánnyal terhelt napjainkban ezek az intézmények zárva vannak. Ez azt jelenti talán, hogy nélkülük nem juthatunk „szellemi táplálékhoz”, nem érhetjük el kulturális kincseinket? Ne feledjük, mai világunk sokszínű kulturális kínálata az elmúlt századok során egyszerűen nem létezett. A múzeumok, színházak, könyvtárak jobbára a XIX. század vívmányai. Ezek hiányában magyar népünk mégis miként „élvezte” a közös kulturális kincset? Nos, őrizte emlékezetében és megélte mindennapjaiban. Élte őseitől átvett szokásait, hagyományait és tovább is adta, viseletétől építkezési gyakorlatáig, táncaitól a népdalokig és a népmesékig, a nemzet hőseire való emlékezésig és így tovább. Merthogy magukban hordozták a nemzeti kultúrát. Bennük lakozott, amint bennünk is ott épül, vagy éppen sorvad, ha nem gondozzuk. Éppen ezért a valamennyiünket szolgáló információs eszközök segítségével otthonunkba varázsolhatjuk mindazt, amire szükségünk van. Kínálat a virtuális térben is bőséggel akad. Csak élnünk kell vele.

Figyeljünk a harangok szavára

És olykor az sem baj, ha figyelünk a harangok szavára, amelyek nem csupán a járványban elhaltakat búcsúztatják, de értünk, az élőkért is szólnak. Eleink ugyanis hittek a harang szavában, amellyel úrrá tudtak lenni a járványokon, hiszen annak hangja felhallott az égig, ahonnan mindig segítséget vártak és kaptak is.

Amint Erkel Ferenc is, aki nélkül Kölcsey Himnusza talán egy elszavalható vers lenne csupán. Történt, hogy amikor a megzenésítés szándékával zongorájához ült, pozsonyi mesterének szavai ötlöttek fel benne. „Fiam! Ha valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson eszedbe… És ott, a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. A kezemet a zongorára tettem és hang hang után olvadt…”

Nos, múltunk legszentebb nemzeti emlékművében, nemzeti imánkban ma is zeng, zúg harangjaink szava. Amikor hozzánk szólnak, múltunkról is mesélnek. Ők is részei ugyanis nemzeti kultúránknak, hiszen végigkísérték magyar népünk történetét, olykor nagyon nehéz sorsát és víg napjait is.

Buczkó (Bosco) József
címzetes múzeumigazgató

 

Vélemény, hozzászólás?