Menü Bezárás

Elismerés: tíz kitüntetést adott át a tízéves Magyarság Háza

Écsi Gyöngyi mesemondó, népdalénekes és -gyűjtő, református lelkész, bábszínész (Felvidék, Szlovákia), Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium megalkotója (Erdély, Románia), Gazsó Orsolya filmkészítő (Vajdaság, Szerbia), Ivaskovics József verséneklő, zenetanár, a Credo Verséneklő Együttes vezetője (Kárpátalja, Ukrajna), Kovács Koppány rockzenész, a Rómeó Vérzik zenekar vezetője (Felvidék, Szlovákia), Leidemann Szilvia karnagy, csembalóművész, zenekutató (Argentína), Németh Csaba tanár (Magyarország), Pál Péter színész, énekes, költő, zeneszerző (Muravidék, Szlovénia), Petrás Mária keramikusművész, népdalénekes (Moldva, Románia) és Ruzsicska Ilonka mesemondó, óvónő (Drávaszög, Horvátország) vehette át először az újonnan alapított Magyarság Háza-díjat. Ők valamennyien – amint az a díjátadó gálán is elhangzott – eddigi életükkel és munkásságukkal hitet tettek a kultúra és a magyarság mellett, fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban kicsit jobb legyen magyarnak lenni.

„Ez a hangulat ünnepi, két okból is: mert Advent van, alig néhány nap választ már csak el bennünket a Megváltó születésének napjától. És azért is, mert ebben az időszakban, várva a csodára, együtt lehetünk itt, együtt ünnepelhetjük azokat, akik elsőként kapják meg a Magyarság Háza-díjat. Azt a díjat, amit az idén tízéves Magyarság Háza a jubileum alkalmából alapított, és amit az alapító okirat szerint évente egy ember kap majd meg, kivéve az idei esztendőt, mert 2021-ben – talán nem véletlenül – tíz kiválóság veheti át a kitüntetést” – vezette fel az estet a műsor két vezetője, Kalocsai Andrea és Bordi András a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2021. december 18-án, az újonnan alapított Magyarság Háza-díj első ünnepélyes átadásán.

Az ünnepi hangulatot fokozó zene- és énekművészek is lefedték személyeik által a teljes Kárpát-medencét, mi több, képviselték a diaszpórát is: Bálint Izabella Csángóföldről hozta énekét, Stéger Endre Ausztriából csellójátékát, Angyal Karola Drávaszögből a népdalcsokrot, az Integrál Kárpátaljáról, a Jóvilágvan Felvidékről saját szerzeményét, Pál Laura Muravidékről hegedűjátékát, a Schola Cantorum énekkar pedig Óbecséről, a Vajdaságból az adventi kórusműveket és a magyar himnuszt.

Köszöntőjében Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár Csoóri Sándort idézve – „Amit a magyarság önmagának és a világnak mondhat, mindenekelőtt a kultúrájában mondhatja” – úgy fogalmazott: „A Magyarság Háza az elmúlt évtizedben kiemelkedő szerepet töltött be az összmagyarság kultúrájának ápolásában, épített és szellemi örökségének megőrzésében, a magyar identitás erősítésében.”

Hozzátette: amikor a magyar kultúráról beszélünk, egy olyan ősi kultúráról beszélünk, amely több ezer éves és Szent István óta a Kárpát-medencei térségnek alapvető kulturális egységet is ad. Az egységes magyar nemzet – folytatta – sokszor nem is származás, hanem vállalás kérdése, kulturális közösséget is jelent. Az államtitkár hangsúlyozta: felelősségünk, hogy tovább tudjuk-e adni ezt a kultúrát a következő nemzedékeknek. A magyar kultúra megőrzése érdekében kiemelt feladatnak nevezte a kultúra közvetítését, megismertetését, átadását, valamint a közösségek közötti kapcsolatok kialakítását, ápolását.

Potápi Árpád János ünnepi szavaiban rámutatott: a nemzetpolitikának kiemelkedő sarokköve a Magyarság Háza, egyúttal reményét fejezte ki, hogy tíz év múlva olyan grandiózus intézményről beszélhetünk majd, amely emigrációs központként is ellátja a tevékenységét és rendezvényeivel az egész világ magyarságát bemutatja. A díjazottakról úgy vélekedett: ők olyan, tehetséges és páratlan életúttal rendelkező személyek, akik fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban kicsit jobb legyen magyarnak lenni.

Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „Minden születésnap szól egy kicsit a számvetésről, és szól magáról az ünneplésről, az ünnepeltről. Tűnhet úgy, hogy az ünnepelt a Magyarság Háza, de ez csak részben igaz. És talán csak kisebbik részben. Akiket még biztosan ünnepelni kell, és ünnepelünk is, az a közönség: az a közel háromszázezer ember, aki élőben volt kíváncsi a programjainkra, az a tízmilliónál is több ember, aki az online térben követte figyelemmel a rendezvényeinket. De a Magyarság Háza első évtizedének abszolút főszereplői – kétezer fölötti a számuk – azok az előadók és alkotók, akik ha esett, ha fújt, ha több száz vagy akár több ezer kilométert kellett is utazniuk, ott voltak a meghirdetett időpontban, és meséltek, táncoltak, énekeltek, zenéltek, bemutatták a filmjeiket, a színdarabjaikat, a könyveiket, elhozták a festményeiket, a szobraikat, átadták a tudásukat – nekünk. Ezt a kétezer embert képviseli az a tíz alkotó és előadó, akik miatt ma összejöttünk, itt vagyunk a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Ez az este tehát szóljon róluk, arról a tíz emberről, akik elsőként vehetik át a Magyarság Háza-díjat.”

Csibi Krisztina ünnepi beszéde
Szeretettel köszöntök minden kedves jelenlévőt Advent utolsó hétvégéjén abból az alkalomból, hogy először adjuk át az idén alapított Magyarság Háza-díjat. Külön köszöntöm Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárt és persze, egyelőre nevek említése nélkül, megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm a díjazottakat. Azokat, akik – reményeink szerint – híven reprezentálják a külvilág felé a Magyarság Háza első tíz évét, amely évtizedet röviden a hagyomány és a modernitás kettősével, egymást inspiráló szimbiózisával jellemezhetünk. Köszönöm nekik, hogy kitartottak mellettünk, érdemesnek és méltónak gondolták a Magyarság Házát arra, hogy a partnereink legyenek és maradjanak még akkor is, amikor az elmúlt szűk két esztendőben sok minden szorított afelé mindnyájunkat, hogy elengedjük egymás kezét. A határokon és földrészeken átnyúló összetartozás érzése és a szeretet azonban erősebbnek bizonyult. Többek között ezért is vagyunk most is.
       A minden magyar összetartozását jelképező Magyarság Háza 2011-ben, a magyar kormány támogatásával jött létre, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. keretein belül, néhány éve pedig önálló nonprofit gazdasági társaságként működünk, de a céljaink változatlanok: a Magyarország határain innen és túl élő magyar közösségek közötti kapcsolatok erősítése, a pozitív magyarságkép kialakulásának, a magyarság értékmegőrző képességének segítése, az egymás iránti felelősségérzet kialakítása, elmélyítése, a szülőföldön való boldogulás támogatása. Rendezvényeink a nemzeti identitás erősítését szolgálják, bemutatják a világ magyarságára jellemző értékeket, eredményeket, teljesítményeket, sikereket. Megismertetik a hazai és határon túli közönséget a hungarikumokkal, az épített és szellemi örökséggel, a magyar kultúrkincsekkel, a tudományos, szellemi és fizikai teljesítményekkel.
       A Magyarság Háza – a már említett hagyomány és modernitás jegyében – általában ingyenesen látogatható közhasznú programokkal, a különböző korosztályok számára szervezett szórakoztató, kulturális rendezvényekkel, ismeretterjesztő előadásokkal várja az érdeklődőket egész évben: film, színház, muzsika, irodalom, képzőművészeti-, történeti és fotókiállítás, szabadegyetem, mesedélelőtt, rendhagyó óra és útikalauz is szerepel a kínálatban.
       A Magyarság Háza az egyetlen olyan kulturális intézmény, amelyik kimondottan és meghatározó arányban a jelenlegi Magyarország határain túl élő magyar közösségek számára teremt fórumot, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban. Kétezernél több profi és amatőr, ismert és kevésbé ismert művésznek, előadónak tudtunk lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra, sok száz előadást valósítottunk meg a tíz év során. Szerepet vállaltunk emlékévek szervezésében és rendezésében, amelyek például Márton Áront, Mátyás királyt vagy éppen II. Rákóczi Ferencet állították reflektorfénybe.
       Kiemelt figyelmet fordítunk az emléknapokra és a jeles évfordulókra, mint például a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja, a Nemzeti Összetartozás Napja, a Magyar Népmese Napja vagy a Magyar Szórvány Napja.
       A Magyarság Háza részese az egyik kiemelkedő nemzetpolitikai célkitűzésnek, a Határtalanul! Programnak. A külhonba készülő hetedikes és tizenegyedikes diákok ezrei vettek már részt a Magyarság Háza által szervezett, az utazásokat előkészítő rendhagyó órákon. A Magyarság Háza és a Székelyföldi Legendárium együttműködésében valósult meg a Kárpát-medencei bakancslista. Ez a kiadvány 111 kihagyhatatlan helyet ajánl a diákok, a tanárok és a szülők figyelmébe.
       Születésnapi programsorozatunk összeállításánál is a már megszokott elvek szerint jártunk el. A szeptember végén-október elején a borsi Rákóci-kastélyban megrendezett négynapos kulturális fesztiválra hívtunk előadókat a Kárpát-medencéből és a diaszpórából egyaránt, és a mai díjazottak ugyancsak sokfelől érkeztek. A novemberben Innsbruckban megnyílt kiállításunk anyagát a diaszpórában alkotó képzőművészek alkotásaiból válogatta a kurátor. A Magyarság Háza történetét bemutató, két nap múlva a Szent Máté Kulturális Központban megnyíló interaktív kiállításunk és a 22-én bemutatni tervezett exkluzív kiadványunk, A Magyarság Háza Nagy Képeskönyve című kötet is minél teljesebb képet igyekszik adni a magyar kultúráról.
       Minden születésnap szól egy kicsit a számvetésről, és szól magáról az ünneplésről, az ünnepeltről. Tűnhet úgy, hogy az ünnepelt a Magyarság Háza, de ez csak részben igaz. És talán csak kisebbik részben. Akiket még biztosan ünnepelni kell, és ünnepelünk is, az a közönség. Az a közel háromszázezer ember, aki élőben volt kíváncsi a programjainkra, az a tízmilliónál is több ember, aki az online térben követte figyelemmel a rendezvényeinket. De a Magyarság Háza első évtizedének abszolút főszereplői – kétezer fölötti a számuk – azok az előadók és alkotók, akik ha esett, ha fújt, ha több száz vagy akár több ezer kilométert kellett is utazniuk, ott voltak a meghirdetett időpontban, és meséltek, táncoltak, énekeltek, zenéltek, bemutatták a filmjeiket, a színdarabjaikat, a könyveiket, elhozták a festményeiket, a szobraikat, átadták a tudásukat – nekünk.
      Ezt a kétezer embert képviseli az a tíz alkotó és előadó, akik miatt ma összejöttünk, itt vagyunk a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Ez az este tehát szóljon róluk, arról a tíz emberről, akik elsőként vehetik át a Magyarság Háza-díjat, akik eddigi életükkel és munkásságukkal hitet tettek a kultúra és a magyarság mellett. Kérem, fogadják őket szeretettel!

A Magyarság Háza 2021. évi kitüntetettjei

Écsi Gyöngyi mesemondó, népdalénekes és -gyűjtő, református lelkész, bábszínész (Felvidék, Szlovákia)

„Az igaz és egészséges bölcsesség két részből áll: Isten és önmagunk ismerete.” Kálvin János 1536-ból származó gondolata nyomán próbáljunk magunk elé képzelni egy református lelkészt, aki mesemondó is. Meg még énekes is. Jól feladja a leckét annak, aki skatulyát próbál eszkábálni a számára. Nem megoldhatatlan, de azért emberpróbáló feladat! Écsi Gyöngyi Vágsellyén született, Galántán érettségizett, majd Pozsonyban folytatta tanulmányait, ahol táncosként és énekesként bekapcsolódott az Ifjú Szívek Táncegyüttes munkájába. A Ghymes zenekar énekeseként vált országosan ismertté. Később a gömöri Berzétén telepedett le, ahol kántorként tevékenykedett és népműveléssel, közösségfejlesztéssel foglalkozott. Itt kezdte el önálló bábos előadóművészi pályáját is. A komáromi Calvin János Teológiai Akadémia elvégzése óta Hetényben működik lelkészként, ugyanott énekkart és gyermekbábcsoportot is vezet. Előadóművészként bejárta egész Európát és a tengerentúlt, számos lemezen, CD-n, kazettán énekelt. Utóbbi albumát a nemrég elhunyt Kátai Zoltán énekmondóval készítette el Virágom, véled elmegyek címmel.


Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium megalkotója (Erdély, Románia)

A Magyar Népmese Napja, szeptember 30-a – Benedek Elek születésnapja – kiemelt dátum a Magyarság Háza naptárában. Fazakas Szabolcs az utóbbi években úgy hozzátartozik a mesenapi rendezvényekhez, mint kabáthoz a gomb, pedig nem színész, nem zenész, nem mesemondó, nem táncos, de kétséget kizáróan alkotó ember, és nem csupán azért, mert elvégezte Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőri szakát. Álmokat önt mindenki számára látható és hallható, sokszor kézzelfogható formába. Saját és mások álmai öltenek testet általa és persze munkatársainak köszönhetően. Ha azt halljuk, Székelyföldi Legendárium, ő jut az eszünkbe.


Gazsó Orsolya filmkészítő (Vajdaság, Szerbia)

Ír, rádiózik, tévézik, filmet forgat, rendez, producerkedik, éppoly otthonosan mozog a bulvár, mint az apácazárdák világában, szeme sem rebben, ha úgy hozza az élet, hogy papokkal kell hosszú adventi beszélgetést készítenie, volt elismert résztvevője a Szép Magyar Beszéd verseny Kárpát-medencei döntőjének, imázs- és identitásmenedzsment specializáción oktatja a jövő kommunikátorait a Szegedi Tudományegyetemen, megfordult New Yorkban és Washington D.C.-ben, bepillanthatott a diplomácia kulisszái mögé, és e rengeteg elfoglaltság közepette csupa derű, csupa mosoly.


Ivaskovics József verséneklő, zenetanár (Kárpátalja, Ukrajna)

Amikor színpadra lép – akár egyedül, akár a zenekarával, a Credo Verséneklő Együttessel, akár a pártfogoltjaival, tanítványaival, a Ráti Szent Mihály Gyermekotthon zenedéjének diákjaival –, szinte semmi nem utal mindarra, ami az elkövetkezendő percekben, órácskában történik majd a világot jelentő deszkákon, de még inkább a közönség soraiban. Pedig ő „csak” megzenésített verseket énekel és közben gitározik. Valahogy mégis majd’ minden fellépésük úgy végződik, hogy a szeretet és az összetartozás érzése beköltözik az előadóterembe, könnyekre és közös éneklésre fakasztva a jelenlévőket, akik minden egyes sorba beleborzongva éneklik együtt például Pósa Lajos versét: „Ezer évről szól az ének, / Ezer évet kőbe vésnek, / Ezer évnek búbánatját, / Dicsőségét lerajzolják. // Írjuk mi is a lelkünkbe, / Véssük mi is a szívünkbe, / Szálljon a dal szájról szájra, / Szálljon áldás a hazára.”


Kovács Koppány rockzenész, Rómeó Vérzik (Felvidék, Szlovákia)

„A rock örök és elpusztíthatatlan”, mondta valamikor a hetvenes években a műfaj egyik fenegyereke, Schuster Lóránt. Kis időt bizonyára még várnunk kell arra, hogy a kijelentés valóságtartalmáról megalapozott véleményt formálhassunk, de Kovács Koppány a maga részéről mindent megtesz azért, hogy a prófécia valósággá váljék. Együttesével több mint negyedszázada járja a rockzene hol göröngyös, hol kevésbé göröngyös, de teljesen soha nem sima útját, miközben azt vallja: „Mindenki meghal egyszer, de nem mindenki él igazán!” A látszat ellenére azonban nem szokványos rocker-életút az övé: megtanult citerázni, furulyázni, dobolni, trombitálni, gitározni, közel húsz éven át néptáncolt, játszott musicalekben és rockoperákban.


Leidemann Szilvia karnagy, csembalóművész, zenekutató (Argentína)

Sokfelől el lehetne kezdeni a bemutatását: valamilyen egzakt életrajzi adattal, tanulmányok és végzettségek felsorolásával, sikerek és elismerések számbavételével. Vagy lehet választani valami szubjektívebb megközelítést, ami szintén alkalmasnak mutatkozik arra, hogy megadja a laudáció alaphangját. Kínálja is magát ehhez néhány fénykép, egy minifotósorozat. A képeken a díjazott látszik, aki persze a fotográfiák készültekor még nem volt díjazott. Egy ember, akiről sugárzik az életöröm, a létezés és az emberek, a teremtett világ szeretete. És mindehhez magabiztos zenei tudás társul mind elméleti, mind pedig gyakorlati vonalon. Szinte már a múlt ködébe vész, mikor találkozhatott vele a Magyarság Háza közönsége először. Bizony, valamikor még a tízes évek elején.


Németh Csaba tanár (Magyarország)

2014 őszén nyílt meg a Magyarság Házában a Mi, magyarok-kiállítás, amely alig három év alatt közel százezer embernek adta meg az aha-élményt: Aha, hát mi nem is vagyunk rosszabbak más népeknél, nemzeteknél. Világraszóló teljesítmények fűződnek magyar emberek nevéhez a kultúra, a tudomány, a gasztronómia, a sport, és bizony még a hadászat területén is. Németh Csaba arra vállalkozott, hogy az egyik legőszintébb s részben ezért talán a legnehezebben megnyerhető korosztályba tartozókat, a kamaszokat kalauzolja végig a kiállításon. Azokat, akiket a semmi és a minden érdekel egyszerre. Aki látta és hallotta már őt néhány tucat középiskolás kamasz társaságában, akik szájtátva itták a szavait, talán arra gondolt, hogy ez az ember varázsló. Pedig nem. Hanem tanár. Sőt tanító.


Pál Péter színész, énekes, költő, zeneszerző (Muravidék, Szlovénia)

Lassan tíz éve annak, hogy először találkozhatott vele a Magyarság Háza közönsége. Még az általános iskola padjait koptatta 2012-ben, amikor a Palóc Társaság kultúra napi ünnepségén előadta Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeményét – egy korabeli híradás szerint „oly éretten, oly magas művészi átéléssel”, hogy az „a legjobb színművészek előadásának is dicséretére vált volna”. A tudósítás szerzője hozzátette még, érzékeltetve a versmondás által kiváltott hangulatot: „Izzott a terem.” Innen aztán nem volt megállás. Sorra nyerte a versmondóversenyeket, közben kiadott két verseskötetet – a harmadik készülőben van –, felvételt nyert a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakára, idén pedig, a Magyarság Háza tizedik születésnapja alkalmából a borsi Rákóczi-kastélyban szervezett kulturális fesztiválon már saját, Peter’s pan elnevezésű zenekarával lépett fel. Ő az együttes dalszerző-énekese.


Petrás Mária keramikusművész, népdalénekes (Moldva, Románia)

„Ha a szemébe nézel, ezer és ezer év néz vissza rád”, mondja róla egyik ismerőse. A tekintete mélyén feltáruló végtelen időben a honfoglalás nem a kezdet, hanem egy közbülső állomás a megmaradásért vívott küzdelemben, a teremtés és a feltámadás között, ahogyan Trianon és a rendszerváltozás is. És azt lehet abból a szempárból kiolvasni, hogy a harc folytatódik. Ő biztosan nem adja fel. Fegyvere a hang és az agyag. Mindkettővel magától értetődő természetességgel bánik. Amikor dalra fakad, az ember úgy érzi, lehetőséget kapott arra, hogy kis időre kettesben legyen Istennel, bármennyien is vannak körülötte. Egy-egy vallásos témájú kerámiaalkotása pedig szinte hallhatóan biztat arra, hogy nyissuk meg a szívünket. (Petrás Mária a Magyarság Háza-díjat egy későbbi időpontban veszi át.)


Ruzsicska Ilonka mesemondó, óvónő (Drávaszög, Horvátország)

Mosolygós, de határozott. Ha összevonja a szemöldökét, csípőre teszi a kezét, egy pillanatra megszeppen a körülötte zsibongó gyereksereg, de aztán folytatódik tovább a játék, a móka és a kacagás. Ami talán nem véletlen. Hiszen óvónőként ez a mottó kíséri immár évtizedek óta: „Szabadon, játékosan, örömmel.” A szülői örökség részeként tartja számon azt a két gondolatot, hogy „segíteni jó, és legyek büszke arra, hogy magyar vagyok”. És hogy ő mit hagy a gyerekeire? Erről a következőket mondja: „Két dolgot adjon az ember a gyerekeinek útravalóul: gyökereket és szárnyalást.” És hogy miért éppen ezt a kettőt? Mert „egy nép a történelmi ismerete, származása és kultúrája nélkül olyan, mint egy fa gyökerek nélkül”. A Magyarság Háza közönsége elsősorban a nagy sikerű Mesedélelőtt-sorozat mesemondójaként ismerheti, és csak kevesen tudják róla, hogy elszánt focidrukker és tiszteletbeli tűzoltó. (Ruzsicska Ilonka kitüntetését a férje vette át.)

Minden kitüntetettnek mi is szeretettel gratulálunk!
Varga Gabriella és az Életünk szerkesztősége

Stéger Endre, Ausztria
Integrál, Kárpátalja
Pál Laura, Muravidék
Jóvilágvan, Felvidék
Schola Cantorum (Vajdaság) a próbán
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

(Fényképek forrása: Facebook / Magyarság Háza, Potápi Árpád János, díjazottak)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.