Menü Bezárás

Kelemen Erzsébet: Laudáció Pósa Zoltán születésnapjára

A posztmodern irodalom egyik meghatározó képviselője azt állította (amit többen a kommunista diktatúra összeomlása utáni két évtized tételmondataként is aposztrofáltak), hogy „az irodalomnak nincs oka, célja”. Pedig tudjuk, hogy van. Ahogy ezt Babitscsal együtt L. Simon László is vallja: az európai vagy világirodalmi erejű és értékű művek megalkotása mellett a nemzeti karakter megőrzése. Valamint a hit, a keresztény értékek megtartása.

A liberális, utilitarista és piacvezérelt kulturális közegünkben lassan elvesznek ezek az igazi értékek. Pósa Zoltán életművében viszont meghatározó jegyként jelen vannak. A harminc önálló kötettel és a több mint négyezer tanulmánnyal, kritikával rendelkező író műveinek tematikus szervezőeleme ugyanis a hit és a magyarság sorskérdései. De ott vannak írásaiban a társadalmi-politikai kérdések is, a szenvedés motívumával az elmúlás, a halál, s feladatának érzi, hogy meghatározza létünket és helyünket a világban, s nem szűnik meg kutatni a választ az emberiség kezdete óta jelenlévő ontológiai kérdésre, hogy „mivégre vagyunk e világon élet és halál pólusai közé szorítva”.

Pósa Zoltán az irodalmi pályáját, küldetését versírással kezdte s ez az alkotói kifejezésmód végigkíséri életművét. „Pósa Zoltán, mint a mindenkori költők, a mindent úgy vállalta, mint a lehetségeset, és ebbe a lehetségesbe úgy pakolta bele nemzete gondjait, akár egy költői képbe a világmindenséget” – írja Czegő Zoltán A kivívott hontalanság jogán című esszéjében (1997).

Így íródik bele a verseibe a megcsonkított ország „ősfájdalma”, a határon túli magyarsággal vállalt sorsközösség nemzetféltő és nemzeterősítő emberi magatartása és a nemzeti identitás kérdései. A lírai én imáját az egység utáni vágy szervezi („Nem szór szét bennünket többé idegen szó”), a szeretet kiteljesedésének, az agapénak a látomása vezérli: „Magyar s magyar közé nem ver éket senki”írja az Erdély! Erdély! Erdély! című versciklus harmadik költeményében. Rónay László a Magyar vagyok című verseskötet ajánlásában kiemeli, hogy Pósa Zoltán „erkölcsi igénye, értékközpontú költeményei miatt érdemel figyelmet”. Nemzedéke egyik legetikusabb lírikusának tartja, aki lelkiismeretvizsgálatra indító költészetében „mély felelősségtudattal éli meg napjaink morális válságát” (Új Ember, 1996. március 31.).

A nemzetet óvó-védő alkotói hang végig megmarad írásaiban, így a költészetében is. A társadalmi kérdések felvetésében viszont más nemes szándék is vezérli: azok szűrőjén keresztül próbál eljutni „a metafizikai létértelem meghatározásához”. Alkotói küldetése az, hogy hidat verjen „a földi paradicsomban-pokolban vergődő ember és a mindenre végső választ adó Isten birodalma, e világ és túlvilág között”. Ennek imperatívuszát követeli meg önmagától, hogy ezáltal az olvasó is részesülhessen a tisztánlátásból. Belső parancsként éli meg küldetését, amelyet minden körülmények között teljesíteni kell.

Lírájának további tematikus szervezőelemei tehát a hit és az ehhez kapcsolódó bibliai allúziók, a metafizikai kijelentések és a gonosszal szemben a lelki-szellemi megmaradásunkhoz szükséges morális küzdelem. Az Egy az Isten című kötet (majd az időközben megjelent Jászolbölcsőd trónusánál [Széphalom Könyvműhely, 2019] című legújabb keresztény versválogatás) jellegzetessége például az, hogy a bibliai motívumok és történetek, a kereszténység alapfogalmai, teológiai terminus technicusai, valamint a középkori legendák természetes módon kapcsolódnak össze napjaink történelmi valóságával, a magyarság sorstörténetével.

Pósa Zoltán köteteiben a határon túli magyarság sorsáért aggódó és a nemzetet erősítő, védő alkotói attitűd mellett a szűkebb patriotizmus is jelen van: a gyermek- és ifjúkorának városa, Debrecen mindig az igazi otthont, a hazaérkezést jelenti számára.

Debrecenben az érettségire készülő tanítványaim a Szent József Katolikus Gimnáziumban nemcsak a regionális kultúra témakörében találkoznak Pósa Zoltán nevével. A Miben hozott újat Petőfi Sándor a magyar költészetben? kérdést tárgyalva Radnóti és a kortárs irodalomból egyetlen meghatározó példaként Pósa Zoltán neve, költészete mindig szóba kerül. S hogy miként? A hitvesi költészet Petőfi lírájával jelenik meg az irodalmunkban. Bár korábban (és később is) voltak költők, akik verseikkel a feleségükhöz is szóltak, ezek viszont csak egy-két alkalmi megnyilatkozások csupán. Petőfi, Radnóti és Pósa Zoltán költészetének viszont meghatározó eleme a hitveshez szóló vallomás. Pósa Zoltán minden kötetében szentel legalább egy ciklust az egyetlen nő által ihletett verseknek, Barna Mártának, a szeretett feleségnek. A fília mellett a szeretet legmagasabb fokát, az agapét is megjelenítő harmonikus hitvesi vallomások ezek, a szeretet-szerelem legszebb lírai lenyomatai.

A mélyen lírikus mellett azonban ott van a prózaíró Pósa is, akinek számos nagyregénye, (ahogy ő nevezi) megaregénye is megjelent. Gondoljunk csak az Aranykori tekercsekre, vagy az ezzel úgynevezett regényfolyamot alkotó Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra kötetekre, vagy a legfrissebbekre, a Seminoma avagy kórház a város közepén és a Hűséges szökés és hűtlen visszatérés című nagy művekre. De jelentős alkotás a Lila tricikliturgia is, amelynek a címe avantgárd szóalkotási módot jelez: a tricikliből és a liturgiából nyelvi leleménnyel, egy szófonattal alkotta meg a kötetcímet. A szófonat történetéhez tartozik, hogy a két szó egymásba csúsztatásának technikáját elsőként James Joyce alkalmazta s a francia mot-valise (szóbőrönd) értelmét Jean Paris taglalta. A magyar elnevezés pedig Papp Tibortól származik, aki szintén gyakran alkalmazott szófonatokat a vizuális költeményeiben.

Az experimentális költészeti kategóriákhoz tartozó vizuális költészeti művek egyik csoportja a konkrét vers. Ezen belül pedig egy olyan különleges műfajt találunk, aminek a legfőbb jellegzetessége, hogy toposzintaxisa alapvetően szimmetrikus kapcsolatokon, megfordíthatóságokon, derékszögű tengelyeken, azaz a középponton alapszik, kör vagy négyzet alakú, szimmetrikus, olvasata pedig a tengelyek mentén megfordítható. Francis Edeline belga költő, aki a térbeli költészetet képviselő alkotók életművét vizsgálta, a görög logosz és a szanszkrit mandala szavak összevonásával logo-mandalának nevezte el a térbeli versek e különös csoportját. E konkrét vers különlegessége még az, hogy „vers-generátorként” is használhatjuk a mandala-elvet: a vizuális költeményből számtalan olvasatot, lineáris verset generálhatunk.

„Múlt és jövő / Metszéspontján / Végtelenre nyújtott / És soha jelenként / Nem észlelt pillanat / Örvényében élünk” – írja Pósa Zoltán A fehér bohóc feltámadása című kötet nyitóciklusának Borges-hommages-ában, amely azóta nemcsak a költő egyik vallomássá nőtt mondatává vált, de filozófiai bölcsességet sűrítő aforizma is immár, ami ha széles körben elterjed, könnyen szállóigévé is válhat. Akárcsak a saját vizuális költeményemben, a „Múlt és jövő metszéspontján” címűben vendégszövegként használom. E nevezetes alkalomra, Pósa Zoltán 70. születésnapi köszöntésére készítettem ezt a logo-mandalát az ünnepeltnek. Az alkotásai üzenetét, gazdagságát tolmácsoló-megjelenítő vizuális költeménynek egyik lehetséges olvasatát nagy szeretettel küldöm! (Ez tehát nem egy hagyományos értelemben vett vers, hanem egy vizuális költemény olvasata!)

 „Múlt és jövő metszéspontján”
Pósa Zoltánnak
Logo-mandala olvasat

A két part között
alkotásod
madonnaarcú költemény
múlt és jövő metszéspontján
igazgyöngy-fohász
sebes folyótesten híd
alkotásod
kivont arkangyalkard
a két part között
végtelenre nyújtott pillanat
szófelhőkön láng
sebes folyótesten híd

Alkotásod
a két part között
debreceni hazaérkezés

Kivont arkangyalkard
madonnaarcú költemény

Szófelhőkön láng

Alkotásod
a két part között
igazgyöngy-fohász

Isten éltessen, Zolikám, adjon neked a Mindenható alkotóerőben, egészségben, szép családi életben gazdag éveket!

Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2018. szeptember 6-a alkalmából.

Fénykép: Máté Péter