„…a harc lombját egyszer majd megsüti a napfény…” R. M.
Tóth Péter Lóránt történelem-testnevelés szakos tanár, drámapedagógus, versmondó és versvándor egy évtizede járja Magyarországot és a határokon túli magyarlakta területeket, hogy legnagyobb magyar költőink verseit tolmácsolja rendhagyó irodalomórák és pódiumestek keretében. Hitvallása szerint a versek térképek, iránytűk az életünkben, ezeket követve juthatunk el egy békésebb, szeretettel teli világba. A munkásságáért többek között Pro Cultura Hungarica- és Trefort Ágoston-díjjal is kitüntetett, negyvenegy éves, Kunszentmiklóson élő költészetbarát előadó tíznél is több tematikus irodalmi és történelmi programot kínál az érdeklődőknek és ez idő tájt új műsorok előkészítésén is dolgozik. Tóth Péter Lóránt 2019 őszén A lélek útja címmel 850 kilométernyi verszarándoklatot tett meg az Erőltetett menet útvonalán, amelyen végigkövette Radnóti Miklós útját a közép-szerbiai Bortól a nyugat-dunántúli Abdáig. A költő születésének 110. és halálának 75. évfordulója előtti sajátos főhajtásának történetét az alábbiakban maga meséli el. (Szerk.)
Gyalogos verszarándoklat Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok emlékére, Bortól Abdáig
A keresztút 1944. szeptember 17-én, a zsidó újév napján kezdődött. Ezen a napon indult el Radnóti Miklós magyar költő és 3200 munkaszolgálatos társa a szerbiai Borból Magyarország felé. A dél-szerbiai városban hatalmas rézbánya működött (és működik ma is), a németeknek pedig kulcsfontosságú volt az itt kitermelt réz, ami a hadiipar alapanyaga. Több mint 6000 magyar munkaszolgálatost dolgoztattak itt és a környékbeli hegyekben. Radnóti Miklós eredetileg a központi tábortól 25 kilométernyire lévő Lager Heidenau táborba került és a vasútépítésen dolgozott. Még augusztusban Románia átállt a szövetséges hatalmak oldalára, ezért a Vörös Hadsereg előtt megnyílt az út Nyugatra. A szovjet katonák rohamléptekkel közeledtek Bor felé, ezért a németek úgy döntöttek, kiürítik a központi tábort és az altáborokat, majd két lépcsőben Magyarországra terelik a munkaszolgálatosokat. Radnóti a második lépcsőbe került, de átkönyörögte magát az elsőbe, mert haza akart menni minél előbb, ráadásul a foglyok között elterjedt egy rémhír, miszerint a második lépcsőbe soroltakat le fogják golyószórózni.
Hetvenöt évvel később egy egykori kisfiú gyermekkori álmának megvalósulása kezdődött egy szombati nyári napon: 2019. augusztus 31-én indultam el a gyötrelmek útján, azzal a szándékkal, hogy szeptember 24-én megérkezzek Abdára, a költő keresztútjának végső állomására. Utam pontosan követte a munkaszolgálatosok útvonalát. Három országon: Szerbián, Horvátországon és Magyarországon kellett végigmennem, megtéve 850 kilométert a Győr melletti kis település határáig.
Miért szerettem volna végigjárni Radnóti Miklós utolsó útját? Általános iskolás koromban volt egy fantasztikus magyartanárom Bődi Szabolcs személyében. Nyolcadik osztályban tanultunk Radnóti Miklósról, akinek pár versét már ismertem, de az életrajzát kevésbé, annyit biztosan, hogy zsidó származású volt és Abdán lelőtték. A tanár úr nagyon részletesen, nagyon érdekesen mesélt a költő szenvedéstörténetéről, az erőltetett menetről és a Bori notesz már-már mesébe illő történetéről. Aztán az utolsó magyarórára behozta a kis fekete füzet reprint másolatát. És az „avala” nem engedett és nem enged azóta sem. Megdöbbentett, hogy annyi szörnyűség közepette, amit a költőnek el kellett szenvednie a táborban, majd a menetben, miként volt lelki és szellemi ereje egyáltalán gyöngybetűkkel írni?! Ott volt lent a sírban a verses füzet majd másfél évig, a poklot járta ez az ember, és mégis el lehet olvasni az írását? (Ezt a döbbenetet ma is látom a fiatalokon, amikor előadásaim végén megkérem őket, olvassanak fel egy-egy verset a költő kézírásából, a noteszből.) S nem elég, hogy verseket ír, de ha úgy tetszik neki, akkor épp hexameterekbe teszi! A tíz versből Radnóti korábban hatot lemásol, és odaadja professzor barátjának, Szalai Sándornak, aki ki is menekíti a hat verset. Az a hat vers, amikor a sírból előkerül a füzet, a biológiai és kémiai folyamatok miatt több helyen olvashatatlan. Ha nem másolja le, nem lenne miénk például se a Hetedik ecloga, se a Levél a hitveshez. És az a négy vers, ami viszont csak és kizárólag egyetlenegy példányban volt meg az egész világon, ott a tömegsírban, az a négy olvasható! Ki ez az ember? Honnan volt ekkora, földi ésszel megmagyarázhatatlan szellemi és lelki ereje? Miért ez az életbe szó szerint foggal-körömmel való kapaszkodás?
Látni akartam a versek bölcsőjét, Lager Heidenau-t. Tudni akartam, miért írta minden verse alá, hogy „Zsagubica felett a hegyekben”. Mi az a Zsagubica? Kíváncsi voltam arra, hogy néz ki a táj, ahol a menet vonult. Mindent látni és érezni akartam! S azon az irodalomórán megfogadtam, hogy egyszer felnőttként bejárom Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok utolsó útját.
Ezt a Jóisten nekem Radnóti Miklós születésének 110., halálának 75. évében, 39 éves koromban adta meg.
2019. augusztus 31-én, szombaton 13 órakor Borban, az Egészségház előtt, Varga Imre szobrászművész egészalakos Radnóti-szobra előtt ünnepi megemlékezést tartottunk, amelyen többek között beszédet mondott Aleksandar Militic, Bor város polgármestere is. Elhangzottak Radnóti-versek szerb és magyar nyelven. Koszorúzás. Búcsúzás. Indulás. Arra a napra nem terveztem túl sok kilométert, hiszen délután indultunk, ráadásul a 25 kilométert hegymenetben kellett megtennem. A régi hadiúton indultam, amelyen a munkaszolgálatosok is mentek. Festői környezet, földes-kavicsos út ösvényszerű szélességben. Szépen mentek a kilométerek, jól haladtam, körülbelül ezer méterre közelítettem meg az aznapi célomat, Crn Vrh-t, amikor elfogyott az út. Eltűnt. Benőtte a növényzet. Nem tudtam továbbmenni se én, se egy mikrobusz, sem egy másik autó.
Mit keres egy gyalogos verszarándoklaton egy kisbusz és egy autó? Tényleg az élet a legnagyobb rendező: emlékeznek, hogy hívták egykori magyartanáromat? Igen, Bődi Szabolcsnak. A tanár úr jövőre lesz 70 esztendős, én pedig tavaly, amikor megkerestem és meséltem neki a tervemről, egyszer csak azt mondta: „Péter elkövettem én ellened valamit!” „Ugyan mit, tanár úr?” – kérdeztem. – „Huszonöt évvel ezelőtt odaadtam neked a Bori noteszt, te pedig most kitaláltad ezt az utat. Én anyádnak, apádnak felelősséggel tartozom. Neked Bortól Belgrádig szállásod nincs. Ezért úgy döntöttem, hogy elkérem Kunszentmiklós város kisbuszát, kivesszük hátulról az üléseket, te gyalogolsz, én pedig esténként bevárlak, és ahol találunk alkalmas helyet a busznak, ott megalszunk. Mit szólsz?” Rövid, egyenes beszéd. Mit szólok? Nálam jobban talán csak anyukám örült, hogy Belgrádig lesz, aki vigyázzon a „kicsi fiára”. A személyautóban pedig a szabadkai Pannon RTV négyfős stábja kísért, akik dokumentumfilmet forgattak az útról. Elakadtunk. Sötétedett. Jobbról, balról vagy sziklák, vagy szakadék. Próbáltuk mi megkeresni az utat, közben néztük a GPS-t, és bosszankodtunk, hogy pár száz méterre vagyunk az aznapi céltól, mégsem tudjuk megközelíteni. Ott álltunk hatan a Szerb Érchegység vaksötétjében, amikor a stáb meghozta a fájdalmas döntést: vissza kell mennünk Borba. Órákon át lépésben zötykölődtünk. Vissza. Egy világ omlott bennem össze. Huszonöt évet vártam erre, és több mint féléves előkészítőmunka után első nap kudarcot vallok! Éjfél körül értünk vissza. Mi Szabolccsal – ez reggel derült ki – egy cigánytábor mellett éjszakáztunk. Szinte semmit nem aludtam aznap éjjel – meg úgy egyébként az egész úton –, hiszen a dokumentumfilmsorozat rendezője, Herczeg Zsolt azt mondta éjszaka Borban, hogy mivel egy napot elvesztegettünk, engem pedig várnak Belgrádban az ottani magyarok, ezért reggel Szabolcs a busszal felvisz a rendes műúton Crn Vrh-be és onnan megyek tovább gyalog. Istenem! Még ez is! Reggel fellopnak autóval a hegyre! Persze senki nem tudja meg rajtunk kívül, én viszont úgy halok meg, azzal a tudattal, hogy négykeréken hagytam el Bort! Tulajdonképpen csaltam! Őrület! A feszült, ideges este nyugodt reggelt hozott. Megkértem a stábot, hogy ha már a Jóisten visszahozott bennünket első nap a rézbányához, engedjék meg, hogy újrakezdjem. A „rendes” úton, a műút mellett haladva. S ígérem, Belgrádig behozom az eltévedt napot. Megengedték. Nem mondta ki senki, de azt hiszem, titkon belátták, hogy ha nem bíznak meg bennem, és ragaszkodnak a buszos úthoz, lélekben megtörök rögtön az elején. Örökké hálás leszek nekik ezért a döntésért!
Szeptember elsején újhold volt, én pedig újra nekiindultam. Amolyan tiszta lappal. Nulláról. Szó szerint.
Nem lehet és nem is feladatom, hogy itt további utam minden részletéről beszámoljak. Inkább megpróbálok kiemelni egy-egy szakaszt, találkozást, benyomást, érzést, amelyek végigkísértek az úton.
Szeptember 2-án értem Lager Heidenauba. Pontosabban a tábor egykori helyére. Semmilyen épített emlék nincs már ott. Az egykori táborral szemben, az út jobb oldalán egy hétvégi ház van. Kedves vlach férfi igazított útba, ő még az édesapjától hallott a táborról, a munkaszolgálatos foglyokról és a „híres magyar költőről, aki ott írta a verseit”.
A kis ház előtt van egy termetes kő, rajta fémtábla hirdeti, hogy a költő születésének 100. évfordulóján a szegedi „Radnótis” diákok és pedagógusok jártak itt és emlékeztek meg iskolájuk névadójáról.
A tábor helyén derékig érő fű, szebbnél szebb virágok és árvalányhaj. Állítólag itt mindig fúj a szél, s ha néha-néha lecsendesül, jól hallatszik a Mlava patak zúgása. Körbe ameddig csak a szem ellát, mindenütt hegyek: gyönyörű természeti panoráma előtt élték azok a szerencsétlenek az életüket. Vagy ki tudja? Lehet, hogy a táj szépsége (is) adott erőt nekik újra és újra a nappalok és éjszakák elviseléséhez. Azóta is, ha megpróbálom szavakba önteni azt, hogy milyen érzés volt elmondanom az egykori Lager helyén a Hetedik eclogát, csak dadognak a gondolatok és hangok. Ajándék. És ajándék az élettől az is, hogy azzal az emberrel, egykori magyartanárommal állhattam ott, aki sok-sok évvel azelőtt azzal a kis fekete füzettel elindított erre az útra.
Kőszegi Ábel Töredék könyvéből tudjuk, hogy Radnóti Miklós és a 3200 bori munkaszolgálatos nagyon várta, hogy Pozsarevacra érkezzen, hiszen ott élelmet, vasúti szerelvényt ígértek nekik Budapestig. Nem is nagyon szöktek addig, egyrészt mindenki haza akart jutni, másrészt úgy gondolták, együtt, csapatban sokkal biztonságosabb a háborús út. De semmit nem kaptak Pozsarevacon.
Számomra a Pozsarevac utáni Dragovacon volt a holtpont. Aznap este hoztam be a lemaradásomat, több mint 40 kilométert gyalogoltam, nagyon meleg volt, nagyon veszélyes volt az út, őrült autósok előztek, többször életveszélyes helyzetbe hozva engem. Fizikailag, szellemileg is kimerültem. Bőgtem, amikor Szabolcs elém jött, alig bírtam emelni a lábaimat. Fájt a hátam, a vállaim, a lábfejem, minden. Kétszer sírtam az úton: Dragovacon és Abdán. Nem magam miatt jöttek ki a könnyeim, úgy értem, nem önsajnálatból, s bár sajgott mindenem, mégsem magam miatt sírtam. Azt hiszem, ott, azon ponton gondoltam igazán bele abba, hogy Radnóti Miklós ezt az utat hogy csinálta végig. Az a szerencsétlen, azok között a körülmények között hogyan tudott egyáltalán eljutni Abdáig? Hiszen az én utam egy kirándulás az övéhez képest. Már az út szervezésének elejétől gondosan ügyeltem arra, hogy bárki a gondolatát is elkerülje annak, hogy én bármilyen formában is (össze)hasonlítanám ezt az utat Radnóti útjával. Újvidéken azért megkérdezte a „felkészült” televíziós hölgy: „S miként tud azonosulni a költővel?” Nem tudom, hogy tudnék. Sehogy. Értelmezhetetlen kérdés. Radnóti Miklós nyomában jártam, de a saját utamon.
Szeptember 6-án reggel Belgrád előtt köszöntünk el egymástól Szabolccsal. Ígéretét megtartotta, elkísért a magyarok által is lakott területig. Ha ő nincs velem az első egy hétben, nem tudom, hogy jutok el a szerb fővárosig. Péntek este végre megtörtént a találkozás az első magyar közösséggel, a belgrádi magyarokkal. Bortól Abdáig 22 alkalommal emlékeztünk meg közösen Radnóti Miklósról és a bori munkaszolgálatosokról. Azt hiszem, ez volt számomra a legfontosabb feladat! Nem elsősorban végig akartam menni az úton, természetesen ez is fontos volt. De így könnyen öncélúvá válhatott volna vállalásom, én viszont – lehetőségeimhez mérten – közösséget szerettem volna építeni és felsorakoztatni Radnóti szellemisége mögé az embereket.
Menetfelszerelésem egy 10 kg-os hátizsákból (benne csak a legszükségesebbek) állt, valamint túrabakancs, szandál, egy agyongyötört szalmakalap Torockóról és egy vándorbot, amit még egy máramarosi utam során szereztem jó sok évvel ezelőtt. És egy zászló bedugva a hátizsákba. A zászlón a költő arcképe, egy térkép az útvonallal és három nyelven (szerbül, horvátul, magyarul) a mondat: „Lélek vagyok, élni szeretnék!”
Nagy tapasztalatom nem volt az ilyenfajta gyalogutakban. Egykori testnevelőtanárként a sport életem mindennapjainak része volt, de nem jártam be korábban az El Caminót, sem a Kék Túrát. Szándékosan nem írom le a gyalogtúra szót, mert ez az út számomra nem gyalogtúra volt. Verszarándoklat. Lelkiút versek nyomán Bortól Abdáig.
Hasonló vállalásom kettő volt korábban. Az első 2017-ben, amikor a Szent László-emlékévben szülővárosomból, Kunszentmiklósról legyalogoltam a horvátországi Szentlászlóba. Akkor 260 kilométert tettem meg és templomokban tartottam előadást a lovagkirályról. 2018-ban Kunszentmiklósról kerékpárral mentem el Nándorfehérvárra, a mai Belgrádba. Egy kis drávaszögi kitérővel 600 kilométert tekertem, ezen az úton a Hunyadi családról meséltem diákoknak és felnőtteknek. Mindkét út lelassított, nagyon élveztem, hogy végig „benne” vagyok a történetben, a táj szépsége mellett nem rohantam el, rengeteg időm volt a helyiekkel beszélgetni. A Radnóti-utam előtt közel két hónapot aktív edzésekkel: futással és úszással töltöttem, de őszintén, a súlyom nem lett kevesebb, és a szerb hegyek között ennek a „felkészülésnek” nem sok hasznát éreztem.
Tizennyolc nap után hagytam el Szerbiát és a délvidéki magyarokat. A szerb-horvát határ ma a Duna. Szerb oldalon Bezdán. (A legenda szerint itt, a régi kompátkelőnél adta el Radnóti a karikagyűrűjét. Az eladni persze erős szó, mert kapott érte három szelet száraz kenyeret, amiből kettőt odaadott a barátainak, egyet pedig megevett.)
A horvát oldalon Kiskőszeg. Délvidéken a Dunáig a bezdáni Testvériség-Egység Iskola diákjai és a helyi felnőttek kísértek, Drávaszögben pedig a Vörösmarti Általános Iskola cserkészei vártak. Egy éjszakát töltöttem Horvátországban, Darázson, ahol a menet is egy éjszakát töltött. Kiskőszeg és Darázs között két ökröt tereltek az oszlop elé, az állatok adták a menetütemet az iskoláig. Itt az egyiket levágták, levest főztek belőle. A darázsi tapasztalásból – szintén Kőszegi Ábel könyvére hivatkozva – kezdi aztán a költő a Mohácson írt Harmadik razglednicát: „Az ökrök száján véres nyál csorog…”
Mohács és Szentkirályszabadja között Radnótiékat marhavagonokban szállították, én ezt a szakaszt – körülbelül 150 kilométert – tömegközlekedéssel (vonaton és autóbuszon) tettem meg. A keretlegények Szentkirályszabadján kapják a parancsot, hogy a még munkaképeseket, a „bori maradékot” Nyugat-Magyarország felé kell terelni, onnan pedig tovább Németországba, véderő építésére. Itt jövendöli meg saját halálát a költő, életének utolsó versében, a Negyedik razglednicában, 1944. október 31-én. A repülőtértől Abdáig az utat négy nap alatt tettem meg Zirc, Veszprémvarsány, Pannonhalma, Győr érintésével.
A verszarándoklat alatt napjaim három fő részből álltak. A menetelésből, a filmforgatásból és esténként a magyar közösségekkel való találkozásokból, megemlékezésekből. Sokszor több órát is eltöltöttünk egy-egy helyen a forgatással, hiszen szerettük volna hűen bemutatni azt, hogy ma mi látható (vagy nem látható) ott, ahol Radnóti Miklós és sorstársai 75 esztendeje jártak. A stáb három kamerával dolgozott, kameránként napi 3-4 órányi anyagot vettek fel. Kordokumentumot készítettek egy olyan útról, amit Radnóti Miklós óta még ilyen formában senki nem járt be. (A Radnóti nyomában című 13 részes sorozat első részét 2020. március 15-én tűzte műsorra a Pannon RTV és azóta vasárnaponként lement az összes epizód. Az epizódok elérhetők az interneten is: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész. Rendező: Herczeg Zsolt, kamera: Lukács Attila és Szalai Adrián, sofőrök: Vujkovic Róbert és Csányi Sándor. Vágó: Horvát Inesz.) Volt jó pár nap, amikor annyi órát töltöttünk a felvételek készítésével, hogy elszaladt a nap, nekem pedig, hogy oda érjek az esti előadásra, szó szerint futnom kellett. Ilyenkor átlagosan 6-7 kilométer/órával közlekedtem, de soha nem késtem el egyik találkozóról sem.
Belgrádtól a lábaim hozzászoktak az út és az időjárás (végig nyári meleg volt, eső rám nem esett) kihívásaihoz, igaz, estére mindig nagyon elfáradtam, éjszaka sem aludtam 4-5 óránál többet, de az emberekkel való találkozás, a barátságos fogadtatások, a Radnótit körülölelő szeretet rengeteg erőt adott nekem.
Lendületem Abda előtt megtorpant. Szeptember 24-én kedden reggel Pannonhalmáról indultam. Écs, Ménfőcsanak, Nyúl, Győr. Győrben a Kazinczy Gimnáziumban találkoztam több helyi iskola diákjával, ők kísértek a régi bécsi országút végén álló Melocco-szoborig.
Abda határában az emlékhelyhez a Rábca-töltésen kell végigmenni, s amikor ráfordultam arra az utolsó kettőszáz méterre, a lábaimra mintha nehéz súlyok telepedtek volna, a gyomrom összeszűkült, a torkomban erős szorítást éreztem…
Úgy indultam útnak Borból, hogy tudtam, a 3200 munkaszolgálatosból alig 1600 ember jutott el Abdáig. A többiek mind meghaltak. Hetvenöt évvel ezelőtt a Bortól Abdáig tartó út halottakkal, meggyilkolt emberekkel volt tele, és azt is tudtam, hogy én ezen változtatni nem tudok. Egyet tehetek: megpróbálom élettel megtölteni a halottak útját: versekkel, dalokkal, fiatalokkal. Utam során 3500-4000 emberrel emlékeztünk meg közösen Radnóti Miklósról, bizonyságot téve, hogy ha idővel is, de az élet legyőzi a halált. Bibliai hasonlattal élve, Radnóti Miklós és sorstársainak útja nagypénteki siratóút volt, de mi azzal, hogy megtöltöttük élettel, virágvasárnappá változtattuk.
Ahogy közeledtem utam végéhez, mégis a félelem kezdett eluralkodni rajtam. Félelem és tehetetlenség. Hiába szólt az egész út az életről és az élni akarásról, ott, a töltés oldalában a megmásíthatatlan várt: a vesztőhely, a halál. De mielőtt a lépcsőn megtettem volna az utolsó lépéseket, hátranéztem. S ott jött mögöttem „porfelhőben a távoli nyáj”: az abdai diákok, óvodások, felnőttek. Az élet. Az emlékhelyen is rengeteg ember várt. Néztem azt a sok-sok fiatalt, időst, Radnótit, és kijöttek a könnyeim. Nem a célba érkezés örömkönnyei voltak ezek. Néztem meredten Radnóti arcát és zokogott az agyamban a kérdés: „Miért?” „Miért!?”
Miért kellett ezt a fiatalembert elpusztítani? Miért vették el az édesapákat, édesanyákat? Miért vették el a gyermekek álmait? Hetvenhat millió ember halt meg a második háborúban. Hetvenhat millió ember! Tudjuk ezt? Értjük ezt? Érezzük azt a mindennapjainkban, hogy mennyire, de mennyire hálásnak kellene lennünk az életért? Tudjuk, hogy mennyire törékeny a béke? Átérezzük jelenünk felelősségét abban, hogy rajtunk is múlik, megismétlődik-e még egyszer az a borzalom? Elhisszük, hogy bármikor megismétlődhet? Megértjük végre, hogy nemcsak magunkért, családunkért de a Világért is felelősek vagyunk? Hogy ez mind közhelyes? És? A közhelyek a legnagyobb alapigazságok, és mi, emberek hajlamosak vagyunk a legnagyobb alapigazságokra legyinteni!
Csodálatos, Radnóti Miklós emberi nagyságához, örökérvényű szelleméhez méltó megemlékező műsor zárta le a „Lelkek útját.” Másnap a stábbal felutaztunk Budapestre, ahol a Kerepes úti köztemetőben Kőszegi tanár úrral elhelyeztünk egy-egy sárga rózsát Fanni néni és Radnóti Miklós sírján. Kunszentmiklóson kisebb tömeg várt a vasútállomáson, együtt sétáltunk be a városközpontba, ahol a református templom mögött elhelyezett tábla állít emléket a mártír költőnek.
Mielőtt kiutaztam Borba, előtte való este kértem meg a feleségem kezét. Közös „titkunkkal” a szívemben indultam el az útra: kisbabát vártunk, ezt a csodálatos hírt elutazásom előtt három héttel tudtuk meg. Péter Zalán nemsokára már háromhónapos lesz. Sokat imádkoztam érte. Radnótiért. Mindannyiunkért.
Kisfiamnak ajánlottam az utamat.
Tóth Péter Lóránt tanár, versvándor
Névjegy
Tóth Péter Lóránt tanár, versvándor, Radnóti-díjas versmondó 1980. január 3-án született Budapesten és Kunszentmiklóson nevelkedett. Az elemi iskolát 1986–1994 között a helyi Általános Művelődési Központban, a középiskolát 1994–1998 között szintén Kunszentmiklóson a Baksay Sándor Református Gimnáziumban végezte. Első, testnevelés–történelem szakos tanári diplomáját 2003-ban szerezte az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, 2013–2015-ben pedig részt vett a Veszprémi Egyetem dráma–színházpedagógus képzésén Budapesten, megszerezve a második oklevelét. Pályája elején tizenkét tanéven át tanárként dolgozott: 2003–2007 között Szalkszentmártonban a Petőfi Sándor Általános Iskolában, 2007–2013 között Kunszentmiklóson a Varga Domokos Általános Művelődési Központban, 2013–2015 között pedig a Baksay Sándor Református Gimnáziumban. Időközben, 2009-től a Bács-Kiskun megyei Diáksport Tanács titkáraként is elkezdett tevékenykedni és 2011-től a Kunszentmiklósi Versmondó Stúdió vezetője is volt – mindkét feladatkörét, egyben a pedagógusi munkáját is 2015-ig folytatta. „A hatodik tanévemet töltöm úgy, hogy nem tanítok, hanem életvitelszerűen járom a Kárpát-medencét, a diaszpórát. Kunszentmiklóson lakom, de a Kárpát-medencében élek. A Jóisten egyik nagy ajándéka ez számomra” – mondja az azóta eltelt évekről.
A Kárpát-medencében és a világban való versvándorlását azonban már korábban, 2010-ben megkezdte. Azóta több tízezer anyaországi és határon túli magyarnak tolmácsolta József Attila, Radnóti Miklós, Arany János, Kányádi Sándor és Petőfi verseit Kassától Zágrábig, Beregszásztól Újvidékig, Csíkszeredától Budapestig, iskolákban, színházakban, művelődési házakban, könyvtárakban, múzeumokban, templomokban, 275 határon túli településen több mint 650 előadással. Irodalmi és történelmi előadásaival eljutott a Kárpát-medencén túl is: megfordult többek között Moszkvában, Szentpéterváron, Prágában, Párizsban, Szarajevóban, Krakkóban és három alkalommal a kanadai magyar közösségeket is felkereste. Magyarországon több mint 130 településen szerepelt több mint 300 előadással.
2010-ben „…az égre írj, ha minden összetört!” címmel Radnóti Miklós emlékére állított össze versszínházi előadást Bődi Szabolcs magyar szakos tanárral. 2012-ben Vasútállomás címmel József Attila-pódiumestet tartott. 2014-ben Nem mondhatom el címmel ismert versekkel vándorolt Hajvert Ákos délvidéki tanár, Radnóti-díjas versmondóval közösen. 2015-ben és 2016-ban a Határtalanul! Program keretében 147 határon túli magyar iskolában tartott rendhagyó irodalomórákat a Kárpát-medencében. 2016-ban az 1956-os Emlékév és Emlékbizottság hivatalos, kiemelt programjaként Forr a dal már! címmel rendhagyó irodalom- és történelemórákat tartott a „pesti srácokról”. Kilencvenöt Kárpát-medencei település magyar közössége, valamint Kanada, Bosznia-Hercegovina és Oroszország magyar közösségei hallhattak a Corvin-közi hősökről, a „pesti srácok” szabadságért vívott harcáról. 2017 őszétől „Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott” – Arany János élete és költészete címmel több mint száz előadást vitt a magyar közösségekbe Arany János életéről, az Arany János Emlékév hivatalos programjaként. Ugyanebben az évben Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondóval és Török Noémi Aranypáva Nagydíjas népdalénekessel Arany János balladáiból népdalokkal, egyházi énekekkel pódiumműsort is bemutattak Az örökség címmel. Szintén 2017-ben „Uram Isten és Szent László” címmel rendhagyó irodalomórákat tartott a lovagkirályról. 2018-ban Kálló Béla szabadkai Jászai Mari-díjas színművésszel mutatták be Petőfi Sándor és Arany János barátságáról, az 1848–1849-es eseményekről szóló, Szabadságharc című színházi előadásukat. Ugyancsak 2018-ban „Aki a dicsőség útjára téved, nem ismeri a félelmet!” címmel rendhagyó irodalomórákat tartott a Hunyadi családról. 2019. augusztus 31. és szeptember 24. között a 110 esztendeje született és 75 éve meghalt Radnóti Miklós tiszteletére 850 kilométeres gyalogos verszarándoklatot tett a szerbiai Bortól Abdáig. Útja során a magyarok lakta településeken „…lélek vagyok, élni szeretnék!” címmel pódiumműsorokkal és rendhagyó irodalomórákkal emlékezett és emlékeztetett a tragikus sorsú költőre és az ártatlanul elhurcolt bori munkaszolgálatosokra. 2020-ban „…egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelvünk” címmel rendhagyó irodalom- és történelemórákat tartott a trianoni békediktátum 100. évfordulójára válaszul adott Nemzeti Összetartozás Évéhez kapcsolódóan. „Nagy öröm számomra, hogy előadásaimat nyitottsággal, szeretettel fogadják és visszavárják a szervezők és hallgatók egyaránt, hitelesnek, őszintének, emberinek tartva műsoraimat” – mondja Tóth Péter Lóránt, aki ez idő tájt újabb három előadást készít elő: a Humor a magyar irodalomban válogatás lesz a XIX. és a XX. század verseiből, prózáiból, anekdotáiból, A vádlott megszólal rendhagyó irodalom- és történelemóra lesz a felvidéki kitelepítésekről Fábry Zoltán és más felvidéki írók, költők írásai alapján, a harmadik műsorterv pedig: „A Kis-Kúnokhoz!” – három hónap alatt magasból a mélybe: Petőfi Sándor követválasztási kudarca.
Díjai, elismerései: 2010-ben a XXI. Radnóti Miklós Vers- és Prózamondó Versenyen első helyezést ért el és átvette a Radnóti Miklós-díjat. 2011-ben a XVIII. Latinovits Zoltán Vers- és Prózamondó Versenyen szintén első helyezést ért el, valamint átvette a Latinovits Zoltán-díjat. Ugyanebben az évben adományozták neki a kunszentmiklósi „Varga Domokos ÁMK-ért”-díjat, továbbá a XV. Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Versenyt szintén megnyerte és átvette a Dudás Kálmán-díjat. 2012-ben a X. Csengey Dénes Kárpát-medencei Vers- és Prózamondó Versenynek ugyancsak I. helyezettje volt, miként 2013-ban a X. József Attila Országos Vers- és Prózamondó Versenynek is. A határon túli magyarságért végzett munkájáért 2016-ban átvette a Káplár László Jó Ember Díjat. Több határon túli magyar szervezet felterjesztése nyomán „A Kárpát-medence kulturális újraegyesítésért” 2018. december 21-én állami ktüntetésben részesült: az EMMI által adományozott Pro Cultura Hungarica-díjat vehette át. Szintén 2018-ban a Magyar Zarándokút Egyesület „Az Év Zarándoka” címmel tüntette ki, a Magyar Zarándokút működésében és népszerűsítésében végzett segítő munkájáért. 2020-ban átvette Kunszentmiklós város Kunszentmiklósért Kitüntető Emlékérem kitüntetését, az anyaországi és határon túli közösségek építéséért a XIII. Gergely Alexandra Emlékdíjat, a megyei közgyűlés Bács-Kiskun Megye Kultúrájáért Díját, nem utolsósorban az anyaországi és határon túli iskolákban végzett több éves pedagógiai és kulturális munkájáért a magyar állam Trefort Ágoston-díját is átvette.
Mottója: „Tudom, hogy semmi sincsen jól úgy, ahogy van. De harcolok, hogy jól legyen minden. És a harc lombját egyszer majd megsüti a napfény. Ebben hiszek” (Radnóti Miklós).
Szakmai hitvallása: „Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Ezeket követve juthatunk el egy békésebb, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg, kultúránk, verseink, anyanyelvünk segítségével.”
Tóth Péter Lóránt előadásai:
- „…lélek vagyok, élni szeretnék!” – pódiumműsor. Radnóti Miklós élete, versei és utolsó útja Bortól Abdáig. Az előadást útibeszámoló követi a „Lélek útjáról”, amelyet 2019. augusztus 31. és szeptember 24. között járt be Radnóti és a bori munkaszolgálatosok nyomában, gyalogosan, Bortól Abdáig. 70 perc
- Vasútállomás: József Attila versei és prózái – versszínházi előadás. 70 perc
- „Forr a dal már!” pódiumműsor a „pesti srácokról” és 1956-ról. 70 perc
- „Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott” – pódiumműsor Arany János életéről és Petőfi Sándorral való barátságáról. 70 perc
- „Uram Isten és Szent László!” – rendhagyó történelem- és irodalomóra a lovagkirály életéről. 60 perc
- „Aki a dicsőség útjára téved, nem ismeri a félelmet!” – rendhagyó történelem- és irodalomóra Mátyás királyról. 60 perc
- „…az égre írj, ha minden összetört!” – versszínházi előadás Radnóti Miklós verseiből. Előadótárs: Bődi Szabolcs magyar-drámaszakos tanár és Honti Roland technikai munkatárs. 70 perc
- Szabadságharc – színpadi játék és dokumentarista dráma Arany és Petőfi barátságáról. Előadótárs: Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművész. 60 perc
- Az örökség – pódiumműsor Arany-balladákra és népdalokra, egyházi énekekre. Előadótársak: Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó és Török Noémi Aranypáva Nagydíjas népdalénekes, mindketten Délvidékről. 45 perc
- „Egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelvünk” – rendhagyó irodalom- és történelemóra a nemzeti összetartozásról. 60 perc
- „Nem mondhatom el” – a XIX–XX. század magyar irodalmának legszebb versei, flashmob-vetítésekkel. Előadótárs: Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó. 60 perc
A műsorokat az előadó 5–8. osztályos általános iskolásoknak és középiskolásoknak, egyetemistáknak, valamint felnőtteknek egyaránt jó szívvel ajánlja.
Fotók: Tóth Péter Lóránt archívuma
