Írta: Dr. Losonci Miklós művészettörténész (1929–2010)
Nagykároly nevezetes hely: a városban fordította Károli Gáspár az első magyar nyelvű Bibliát, itt ismerkedett meg Petőfi Sándor Szendrey Júliával, itt emelkedik a Károlyi várkastély.
Nagykároly egyszerre az Alföld vége és Erdély kezdete.
A táj kellemes ringása egybevágó Lukácsovits Magda lelki harmóniájával – ám adódnak nehezebb párhuzamok is.
Nagykárolyt megkorbácsolta a történelem – és Lukácsovits Magdát is.
A negyvenes évek vége felé komor felhők gyülekeztek Lukácsovits Magda családja felett is: javaikból kiforgatták, a szülőket börtönbe vetették, a festészet jelöltjét valamennyi iskolából kizárták.
De, ahogy a szent életű, fiatal jezsuita novícius, Kaszap István mondotta haldoklásában: „Gomolygó felhők felett örökké kék az ég.”
Alig telt el jó ötven esztendő és megvirradt! Éjszakából hajnal támadt. Elegendő ötven év és megváltoznak a körülmények, a borzalom metamorfózisából a remény hajnalsugara támad.
Évszázadok óta kovácsolták a magyar, román, szász, szerb népek egységét, de a transzilvánizmus népek sorsát jobbító diadala a közeljövőre maradt. A zsarnokság kiűzte a szászokat, Erdély még szegényebb lett – miközben mérhetetlen kulturális kincs halmozódott fel benne, ezért is e jogos reményünk.
Lukácsovits Magda egy vonzó szellemi staféta keretében végigjárta hazájában az utat a Partium észak-nyugati végétől: a Szatmár megyei Gilvácstól a történelmi Erdély dél-keleti végéig, a Háromszék vármegyei Futásfalváig több templomban festett, javította a falképeket, restaurálta a szent tárgyakat, feltárt szobor-mesterműveket, köztük egy lelkéből mosolyindító Máriát a gyermekkel, amelyhez csatlakozott a millenniumi ima. Mondata fény: „Köszönjük, hogy Szent István királyunk oltalma alatt tehettük meg ezt a nagy utat”, ezer esztendőt.
Az egyházművészet az egész világon nagy jelentőségű tényező és egyúttal problematikus is, mert hiszen vannak alkotók, akik túldíszítik a térséget, és vannak, akik túlzottan takarékoskodnak. Lukácsovits Magdának sikerült a maga ízlésével társulnia Erdély műemlékeihez és Erdély műemlékeinek ősi belső tereihez, amelyek nemzetfenntartó tényezők, ugyanúgy, mint Fadrusz szobra vagy mint a Templom és iskola, amelyről a költő ír.
Megtalálta, hogy szolgálni kell azt a történelmi gótikus vagy barokk térséget, amelyet az erdélyi művészet, az erdélyi néplélek létrehozott – és ezt ő szolgálta, messzemenő ökonómiával, ízléssel, olyan takarékossággal, amely az eszközöket engedélyezte. Nem harsogta túl, és ezáltal finomította, terebélyesítette, szélesítette az erdélyi műemlékeket, az erdélyi műemléki térségeket. Ez művészetének egyik jelentősége.
Jeles sorozatot festett főpapokról, kiemelten Márton Áronról, aki Mindszenty József mellett a térség huszadik századi magyar szentje, még ha késik is mindkettejük szentté avatása. Olyan szépen és finoman idézik az egyházfiak, hogy boldog emlékezetű Márton Áron. Én, mint civil, mint nem egyházfi, azt mondom: Szent Márton Áron püspök! Én hiszek abban, hogy hamarosan megszületik az a bíborosi testület, amelyik őt szentté avatja. Mert ő szent volt a maga élete szolgálatával és történelmi szerénységével. S ahogy a festőművész körülvette az ő alakját, három variációval: két szemköztivel, ahol a püspöki méltóság válik érzékelhetővé, és a profillal, ahol egy nagyon tiszteletre méltó, szent életű, szerzetes lelkű papi méltóság éli a maga életét. Vagyis Márton Áron püspök alakjában Lukácsovits Magda valóban egy embert és egy történelmi személyiséget is tisztelt. Hasonlóan nagyon kedvemre való Báthory András püspök kackiás bajusza, mert ebben a magyar karaktert érzem. A magyar karaktert, hogy ő mint Erdély egyik fejedelme, bíborosa, hordozza azt a magyar karaktert, amely ezredévet teremtett ebben a hazában.
Ami a festészetet illeti: az alkotónak fel kell mérnie a tehetségét. Lukácsovits Magda fölmérte a képességeit és azokkal ökonomikusan gazdálkodott. Portréi ebben a tekintetben hallatlanul finomak, kedvesek, érződik, hogy a művész szereti is a modelljeit. Nemcsak ábrázolja, nemcsak értelmezi őket: szereti. A karakterüket megközelíti. Kifejezésre juttatja.
Nem is beszélek arról a remekművéről, amely az Öregek címet viseli, és amely a korai képei közül villan felénk. Milyen döbbenetes, ahogy az a két öreg úgy visszatöpped az ágyon! Úgy visszatöpped, úgy elcsöndesedik! És ebben a visszatöppedésben, ebben az elcsendesedésben az öregségnek a lírája villan fel a művész értelmezésében.
És a tájaiban is. Ahogy belekapaszkodik egy-egy motívumba, egy-egy kútba, egy-egy hegyoldalba, abban ott a végtelen szeretet és ugyanakkor a rajztudás. A tehetség része a rajztudás, a fölöslegek lehántása, a színérzék és a lelki háttér, az emberség. Mindez egyszerre nyilvánul meg az Öregségben is, amely a csönd színes békessége az ágyban fekvő nővel, aki e maradék örömmel is boldog. Vagy a Déva vára! A Déva vára is nemzetfenntartó erő. Igen, a falak! Az omladozó falak! Valamit sugallnak az ősi történelemből: az erőt, a biztonságot, az igazságot.
Hatzack-Lukácsovits Magda hiánytalanul festő és ember. Felejthetetlen volt 2007 őszén a művésznő Erdélyi emlékek Csíktól Gyulafehérvárig című, Budaörsön rendezett kiállításán az a pillanat, amikor a kis unokája a színpadra szaladt, és átölelte a nagymamát, aki Németországban élő és alkotó festőművész, színes hírközlő a viharos huszadik századunkról.
Életművével Hatzack-Lukácsovits Magda maradandó értéket teremtett és adott nekünk – Erdélynek, Magyarországnak, Európának.
(2008)
(Vö.: Idmar Hatzak – Varga Gabriella – Erős Zoltán Levente (Szerkesztők): Fidem pinxit – A hitet festette. Lukácsovits Magda erdélyi festőművésznő életműve, Második kötet, Magyar kiadás, Értelmezések – Képelemzések – Méltatások – Grafikák 1952–2010, Bauer-Verlag, Thalhofen, 2014, 51–52. old.)
Nyitókép: Lukácsovits Magda, Déva vára (1962)
