Keresztes Andor atya hálaadásként tekintett arra a 2025. október 17-én, pénteken este a bonyhádi római katolikus templomban ünnepelt szentmisére, amelyen a család tagjai, rokonok, barátok, ismerősök, egykori munkatársak, Tolna vármegyei közéleti személyiségek, a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra képviselői az egy éve tragikus hirtelenséggel elhunyt Potápi Árpád Jánosra emlékeztek. A hálaadás okkal válhatott a szertartás kulcsfogalmává, hiszen köszönettel tartozunk Istennek azért, hogy népünket, nemzetünket megajándékozta egy ilyen hűséges, elkötelezett, a közösségéért minden áldozatra kész személyiséggel, mint amilyen Potápi Árpád János volt. Vencser László, a szentmise Felső-Ausztriából érkezett főcelebránsa éppen erre az örökségre hívta fel a figyelmet, és emlékeztetett arra, hogy az üzenetet, amelyet a néhai városvezető és honatya életműve hordoz számunkra, meghallani és követni kötelességünk.
A gyászmise házigazdája Keresztes Andor atya, a máriagyűdi kegyhely igazgatója-plébánosa, a Siklósi Esperesi Kerület esperese, a Pécsi Egyházmegye székely referense volt. Az oltár előtt Potápi Árpád János fényképe hívta elő a jelenlévőkből az egy évvel ezelőtti fájdalmas nap emlékét és erősítette fel az azóta eltelt időben megélt űrt, amelyet ez a máig megérthetetlen távozás okozott sokak – és főleg a hozzátartozók – életében. Mégis jó volt együtt emlékezni rá, együtt imádkozni érte, egymásba kapaszkodni, az imádságból, a mécsesek fényéből és egymásból erőt meríteni.
A szintén székely származású, gyergyóditrói születésű, jelenleg a felső-ausztriai Linzben élő dr. Vencser László atyát, volt gyulafehérvári teológiai tanárt, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció emeritus igazgatóját másfél évtizedes barátság fűzte Potápi Árpád Jánoshoz. Mint elmondta, kitüntető és megtisztelő volt számára, hogy az elsőévfordulós gyászszentmise főcelebránsa és szónoka lehetett.
A katolikus egyház ezen napon, október 17-én a liturgiában Antiochiai Szent Ignác vértanú püspökre emlékezik, aki a második század elején, 107-ben szenvedett vértanúhalált Rómában. Földi maradványait először Antiochiába vitték, majd végső nyugalomra Rómában a Szent Kelemen-bazilikában helyezték. „Így gondolunk ma Potápi Árpádra is, aki hitünk szerint halála után elnyerte a győzelem koszorúját, és ma onnan, Isten országából tekint ránk, velünk ünnepel” – mondta a szentmise elején a bevezetőszavaiban Vencser László.
„Bátorsággal felvértezve szólt és cselekedett”
Vencser László szentbeszéde[1]
Egy évvel ezelőtt Potápi Árpád János halálhíre engem is megdöbbentett. Még most is nehéz elhinni, hogy nincs közöttünk. Temetésére nem tudtam eljönni Felső-Ausztriából, Linzből Bonyhádra, betegségem miatt. Ez év augusztusában egy kisebb ausztriai csoporttal eljutottam ide és a sírjánál gyertyát gyújtottam. Isten kegyelméből ma ismét itt vagyok: imádkozni akarok érte, együtt, közösen az emlékezőkkel.
A bukovinai székelyekkel először az erdélyi Csernakeresztúron találkoztam, amikor mint gyulafehérvári fiatal paptanár helyettesítettem az ottani egyházközségben.
Potápi Árpáddal pedig a 2010-es évek elején találkoztam először Bécsben a Szent István-dómban, ahol a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökeként volt jelen Wurst Erzsébet, a Kaláka-Club elnökének meghívására. Ezt követően gyakoriak voltak találkozásaink és beszélgetéseink. Baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Együtt voltunk többek között a Márton Áron-év több eseményén, így Innsbruckban, Bécsben, Kisdorogon. Ugyanígy részt vettünk Bécsben a Kaláka-Club és a Pázmáneum több rendezvényén. Mindig örvendtem, amikor Budapesten a Diaszpóra Tanács ülésein is üdvözölhettük egymást. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy 2021 szeptemberében, nem sajnálva a fáradságot, egy marosvásárhelyi rendezvényről eljött szülőfalumba, Ditróba az aranymisémre, közvetlen hangon szólt hozzám és a jelenlévőkhöz, és sűrű programja ellenére a szentmise után kicsit még elidőzött az ünneplő közösséggel.
Ki volt számomra, mindannyiunk számára ő?
A mai szentleckében (Róm 4,1–8) olvastuk, hogy Ábrahám a hite által lett kedvessé Isten előtt. Árpád is hitt Istenben és ő is kedves volt egész földi életében Isten előtt.
Az evangéliumban pedig (Lk 12,1–7) hallottuk Jézus szavait, amint buzdítja apostolait, hogy félelem nélkül hirdessék az örömhírt, mert Isten nem feledkezik meg senkiről. Árpád is mindig bátorsággal felvértezve, félelem nélkül szólt és cselekedett.
Olyan volt ő is, mint a ma ünnepelt szent, Antiochiai Szent Ignác, akinek személyisége nagy hatást gyakorolt korának keresztény embereire. Árpád is nyomokat hagyott maga után mindenhol, ahol járt, beszélt és cselekedett. Polgármesterként és országgyűlési képviselőként segítette szűkebb szülőföldjét, nemzetpolitikai államtitkárként pedig szívén viselte a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságát.
Életében és munkásságában felfedezhető a két székely, erdélyi, gyulafehérvári nagy püspöknek a vallomása. Amit Tiszteletreméltó Márton Áron az ő jelmondatában – Non recuso laborem, Nem futamodom meg a munkától – megfogalmazott, azt Árpád is az utolsó leheletéig tette: dolgozott, fáradságot nem ismerve. Ugyanúgy boldogemlékű Jakab Antal kijelentését is felfedezzük Árpád életében. Jakab püspök vallotta, hogy: „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” Árpád is ennek szellemében, keresztényként és magyarként élte az életét és teljesítette küldetését.
Mit üzen ma nekünk Potápi Árpád?
Üzeni, hogy legyünk bátrak mi is, ne féljünk a hitünkről, a meggyőződésünkről tanúságot tenni és ne féljünk az új kihívásoktól sem. Legyünk jelen a társadalomban mint hívő keresztény emberek és mint hazájukat szerető magyarok. Álljunk ki az Isten, a haza és a család mellett. Legyünk büszkék a gyökereinkre, az értékeinkre, azokat védjük, óvjuk kellő gondossággal és képviseljük a világban kellő határozottsággal.
Üzeni, hogy próbáljunk meg mi is nyomot hagyni magunk után ott, ahol megfordulunk, ahol tevékenykedünk.
Örvendek, hogy Csibi Krisztina parlamenti képviselőként Árpád nyomába lépett és méltóképpen folytatja az ő művét. És örvendek, hogy a Potápi Árpád János Alapítvány, gyermekei vezetésével, vállalta örökségének ápolását, annak továbbvitelét.
Amikor ezt a szentmisét követően a temetőben a sírjánál meggyújtjuk gyertyáinkat, azok fénye emlékeztessen mindnyájunkat arra, hogy Potápi Árpád Jánost soha nem szabad elfelejtenünk. És emlékeztessen arra is, hogy a köszönet szavának a kimondását sem mulaszthatjuk el, hiszen nagyon sokan nagyon sok köszönettel tartozunk neki.
Végül a gyertyák lángjai emlékeztessenek arra is, hogy nekünk is fényként kell jelen lennünk a világunkban, közösségeink, népünk életében, megvilágítva a jövő felé vezető utat.
Hiszem, hogy megemlékezésünk és imádságunk ma itt a templomban és kint a temetőben Isten előtt kedves, mert az egységünket, az összefogásunkat is kifejezi. Legyünk hűek és méltók Árpád emlékéhez és folytassuk tovább a művét. Ámen.
Az egyetemes könyörgésekben is a családért, a megboldogult emlékét őrzőkért fogalmaztuk meg fohászainkat, amelyeket Csibi Krisztina, Debreceni-Tóth Gabriella, Potápi András és Potápi Kata tolmácsolt:
Pap: Urunk, Te atyai gondviseléssel kísérsz minket utunkon, féltő gonddal hordozod gondjainkat, örömeinket, óhajainkat. Hallgasd meg mostani kéréseinket is!
– Urunk, áldd meg ezt a közösséget, és mindazokat, akik Potápi Árpád János emlékét a szívükben őrzik!
– Urunk, áraszd kegyelmedet Potápi Árpád János családjára: édesanyjára, testvérére, fiára, leányára, kisunokájára és minden hozzátartozójára, hogy szerettük fizikai jelenléte nélkül is megnyugvással és boldogulással haladhassanak tovább életútjukon!
– Urunk, segíts minket abban, hogy a Potápi Árpád János által képviselt, népünket megtartó értékeket a magunkénak valljuk és kövessük, és az ő nemrég Magyar Örökség-díjjal elismert nemzetépítő szolgálatának mindig legyenek folytatói!
– Urunk, támogasd a Potápi Árpád János Alapítványt, hogy a céljainak megfelelően, hosszú ideig teljesíthesse küldetését és az eddigiekhez hasonló szép eredményeket érjen el!
– Urunk, adj békés nyugodalmat e térség néhai kitüntetett személyiségének, akire ma emlékezünk, és vele együtt minden elhunytnak fényeskedjék örök világosság!
Pap: Urunk, mi sem szűnünk meg mindezekért imádkozni. Kérünk, hogy óvó kezedet tartsd továbbra is rajtunk és kéréseinken!
A szentmise után kivonultunk a temetőbe Potápi Árpád János nyughelyéhez, elhelyeztük a síron az emlékezés virágait és gyertyáit, Keresztes Andor és Vencser László atyák vezetésével imádkoztunk örök álmát alvó szerettünk, barátunk, jótevőnk lelki üdvéért, majd ezt ki-ki magában, csendben folytatta. A temetőre lassan teljes sötétség borult, a mécsesek fénye azonban beragyogta a sírt és a mögötte álló kopjafát. És ebben a nagy csendben egyszer csak valaki elkezdte és aztán az egész közösség elénekelte a székely himnuszt. Olyan volt, mintha Árpád maga szólt volna hozzánk ezzel a himnusszal, mintha felelt volna a mi kimondott és ki nem mondott szavainkra. Mintha vigasztalt volna, mintha bátorított volna, mintha biztosított volna mindannyiunkat arról, hogy ő továbbra is velünk van.
Mi is pontosan ezt üzentük neki a székely himnusszal és ennek a napnak minden mozzanatával: hogy utunkat továbbra is vele járjuk, mert a szívünkben, az emlékeinkben ott él és örökre élni fog.
Amikor Keresztes Andor atya hálaadást említett a szentmisén, Jakab Antal püspök szavai jutottak eszembe, amelyeket Tiszteletreméltó Márton Áron püspök temetésén (1980. október 4-én) mondott. Ezeket a szavakat, Árpád emlékéhez igazítva, mi is elmondhatjuk:
…hálát adunk a mindenható Istennek, hogy nekünk adta, és kálváriás utakon bár, de ötvenhét éven át megtartotta őt nekünk. S ne legyen az Isten előtt panaszos a szavunk, könnyeink, hogy túl hamar elszólította, mert nagyon szerette és utána magához ölelte őt.
Nagy tüzet gyújtott sokak szívében, élnek a lelkekben a tőle hallott igazságok gyümölcsei, még sokáig fognak felújulni a találkozások emlékei, akiknek szerencséjük volt legalább egyszer kezet fogni és kutató, vizsgáztató szemeibe nézni.
Hívő embernek csak az a vigasztalása, hogy halálában sem vesztes, mert mindennél többet, az örök életet vette meg vele magának.
Amikor halálát siratjuk, vigasztal a hit és a remény, hogy nem veszítettük el egészen. Addig is, míg a liturgia szavai szerint Isten országában újra egybegyűlhetünk, a szentek egységében együtt vagyunk.
Elveszítettünk egy földi vezért, hogy a Mennyben közbenjárót nyerjünk, aki Isten előtt kedves imádságával támogat minket további munkánkban és küzdelmeinkben is. Ámen.
Varga Gabriella
[1] Évközi 28. hét péntek, Antiochiai Szent Ignác vértanú püspök emléknapja, Róm 4,1–8; Lk 12,1–7.
