A XVI. Székely Menekültek Emléknapját ünnepeltük
1916. augusztus 27-én éjjel a Román Királyság hadüzenet nélkül megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát és csapatai benyomultak a védtelenül álló Erdélybe. A román betörés hírére a keleti vármegyékből, különösen Csík, Háromszék, Udvarhely és Brassó vidékéről több mint 200 000 székely és erdélyi lakos kényszerült azonnali menekülésre. A hadra fogható férfiak a frontokon harcoltak, így a menekülők többsége gyermek, asszony és idős ember volt. A hirtelen jött támadás miatt mindent hátrahagyva, gyalog vagy szekérrel indultak útnak a közeledő front elől. (Az erdélyi vasútvonalak hamar túlterheltté váltak, mivel a szerelvényekre a katonai csapatok frontra szállításához is szükség volt.) A menekülők közül 3200-an Hajdúnánáson leltek otthonra; gyermekként köztük volt a későbbi gyulafehérvári püspök, Jakab Antal is. A székely családok többsége egy év elteltével, a katonai helyzet stabilizálódása után térhetett vissza kifosztott vagy romos otthonába. Az esemény a huszadik századi székely történelem egyik legfájdalmasabb traumája, mégis a testvéri befogadás miatt az összefogás szempontjából is kiemelkedő lelki élménye. Ennek emlékét elevenítik fel Hajdúnánáson minden szeptemberben immár tizenhat éve. A város katolikus közössége 2026. szeptember 27-én Pál József Csaba csíkcsomortáni születésű, temesvári megyéspüspök atyával emlékezett a 110 évvel ezelőtt történtekre.
Magyarországon először 2011-ben Hajdúnánáson rendezték meg a Székely Menekültek Emléknapját, amelynek történelmi alapját a dr. Buczkó József könyvében megjelent tények adták – hívta fel a figyelmet a szentmise kezdetén Juhász Imre atya. „Az a nemes gesztus, amelyet Hajdúnánás akkori városvezetése és lakossága végbevitt, amikor 1916-ban 3200 székely embert befogadtak, elszállásoltak és elláttak több mint egy éven keresztül, ez nemcsak nosztalgiát kell hogy ébresszen bennünk, hanem ösztönzést a jelenben a jövőre nézve. Elmagányosodó és önző, eldurvuló világunkban nekünk is gyakorolnunk kell a befogadás és elfogadás, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Ha ezt megtesszük, akkor ez segít lelki egészségünk megőrzésében. Az emléknapra való felkészülés pedig közösségünk tagjaiban erősíti az összetartozás tudatát, és arra sarkall, hogy ezt a lelki kincset megőrizzük és továbbadjuk gyermekeink, fiataljaink számára. Immár 16. alkalommal azért vagyunk ma ismét együtt, hogy mindezekre emlékezzünk, és imádkozzunk, hogy Isten áldása legyen városaink, egyházi közösségünk minden tagjának életén” – fogalmazott a hajdúnánási szolgálatot is ellátó újfehértói plébános. Imre atya ezek után köszöntötte mindazokat, akik helyből, a filiákból, közeli vagy távolabbi településekről, belföldről vagy határon túlról érkeztek az emléknapra, köztük is elsőként Pál József Csaba temesvári megyéspüspök atyát és munkatársait. Üdvözölte a Jakab Antal Keresztény Kört és a névadó rokonságát képviselő nyolc vendéget, akik Erdélyből, Ausztriából és Magyarországról érkeztek: a Hajdúnánásra szinte már hazajáró dr. Vencser László atyát Linzből és Varga Gabriellát Budapestről, Kolumbán Csillát és férjét, Kolumbán Csabát Gyergyótekerőpatakról, valamint a Székesfehérvárról érkezett vendégeket: Tari Péterné sz. Csibi-Pál Zsuzsannát és férjét, Tari Pétert, lányukat, Tari Fruzsinát és az ő férjét, Káposztay Gábort. Csíkszereda testvérváros képviseletében jelen volt Füleki Zoltán tanácsos és Tamás Endre, és megtisztelte az ünnepet Hajdúnánás város polgármestere, Bódi Judit is a képviselőtestület néhány tagjával. A szentmisén Mézes Attila újfehértói segédlelkész és Lukács Imre helyi görögkatolikus parókus is koncelebrált. Utóbbinak családja is jelen volt, miként hívei és a református gyülekezet tagjai közül is többen. A kántori szolgálatot ezúttal is a Csíkszentdomonkosról származó dr. Szőcs Andor egyetemi tanár látta el, és a hagyománynak megfelelően az újfehértói Kolping Énekkar is közreműködött Hotzi Péter tanár vezetésével.
Az ünnepi szentmise kezdetén Pál József Csaba püspök a házigazda mellett örömmel üdvözölte Vencser Lászlót, egykori gyulafehérvári teológiai tanárát. A püspök atya köszönte a meghívást és kifejezte örömét, hogy ezen a jeles napon együtt ünnepelhet a hajdúnánási közösséggel.
Szívből tett, tettből formálódó szív – ez egy egész életen át tartó megtérés
Pál József Csaba püspök szentbeszéde Hajdúnánáson
Testvéreim! Ma az elvándorlók és menekültek világnapja van. Itt Hajdúnánáson a székely menekültekre emlékezünk. Több mint negyven székely településről érkeztek ide 1916-ban a menekültek. Emlékezünk azokra, akiknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket, otthonukat, templomukat, földjüket, és akik magukkal hozták azt, amit senki nem tudott elvenni tőlük: a hitüket, az emlékeiket, a közösségüket. És emlékezünk azokra a kedves emberekre, családokra, akik itt befogadták őket. Nem lehet, hogy ne legyen hála a szívünkben irántuk. Kedves testvérek, köszönjük őseitek szeretetét, áldozatkészségét!
Ha Székelyföldre gondolunk, sok minden felidéződik bennünk: a hegyek, a falvak, a templomok, a székely emberek keménysége és ragaszkodása. De talán mindenekelőtt az a hit, amelynek egyik legszebb jelképe a Csíksomlyói Szűzanya.
Ott születtem, a csíksomlyói plébánia filiájában. A csíksomlyói kegytemplomba jártunk szentmisére. A Szűzanya vonzott. A nagy búcsúk után minket, gyerekeket küldtek, másszunk fel a szobor magasságáig és töröljük le az oda letelepedett port. Mindenhol volt por, de a Szűzanya arcán sosem. Amikor a székely ember letérdel a szobor elé, ott a Szűzanya szeméből próbálja leolvasni, hogy megvan-e elégedve velünk Mária… fürkészi a szemét… Ha szomorúságot lát Mária szemében, tudja, hogy változtatni kell életén… ha örömet, biztatást lát, reménységgel telik meg a lelke. A csíksomlyói búcsú sokak számára mindamellett, hogy találkozás az otthonnal, az őseink hitével, mindenekelőtt találkozás azzal a Máriához kötődő bizalommal, amely nemzedékeken keresztül megmaradt.
És emlékezünk arra is, hogy a székelyek történetében sokszor nem volt könnyű megvallani ezt a hitet. Mély hitvallásuk, a hit melletti kiállásuk szülte a pünkösdszombati csíksomlyói búcsút, amikor 1567-ben hitüket kellett megvédeniük. És kiállásuk fűzte még teljesebb egységbe a csíki és gyergyói régiót a gyergyóalfalvi pap segítségével.
De ma nem pusztán történelmi emlékezésre gyűltünk össze. Mert a mai evangélium egy nagyon egyszerű kérdést tesz fel nekünk: mi az én igenem és mit jelent számomra az igen?
Jézus két fiúról beszél. Az első azt mondja: „Nincs kedvem.” Aztán megbánja és elmegy dolgozni. A második azt mondja: „Szívesen, uram!”, de nem megy el. Jézus kérdése egyszerű: „Kettőjük közül melyik teljesítette az apa akaratát?” Az első.
És ebből három dolgot szeretném, ha magunkkal vinnénk.
1. A hitünk ne csak szavakkal kimondott igen, hanem az életünkkel kimondott igen legyen.
Lehet igent mondani az ajkunkkal úgy, hogy az életünk valójában nemet mond. Az egyik azt mondja, igen, de nem teszi meg. És talán nekünk is fel kell tennünk a kérdést: mi volt a mi igenünk? Igen, keresztények vagyunk. Igen, járunk templomba. Igen, ismerjük az imádságokat. Igen, szeretjük a szép hagyományainkat. Igen, elmegyünk zarándoklatra, búcsúra, Csíksomlyóra. Ezek mind dicséretes dolgok. De Jézus nem azt kérdezi, hány dolgot tudtok a hitetekről, hanem azt kérdezi: megteszitek-e az Atya akaratát? Nemcsak elméletben. Nemcsak vasárnap. Nemcsak akkor, amikor könnyű. Hanem akkor is, amikor megbocsátani kell. Amikor le kell mondanom valamiről mások javára. Amikor igazat kell mondanom.
Szent Pál azt mondja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” Ez a kereszténység közepe: Krisztus lelkülete. Ő nemcsak azt mondta, hogy szeret minket. Odaadta önmagát értünk. Ezt ma csak a legritkább esetben kéri, hogy odaadjuk az életünket, de azt igen, hogy szeretettel és odaadással szolgáljuk egymást, úgy, ahogy Ő megmosta tanítványai lábát.
Igaz az a mondás is: „Tartsd meg a hitet, és a hit megtart téged.” De csak akkor, ha a hit nem egy címke rajtunk, hanem élet bennünk. Lehetnek jó formáink: szép imádságok, énekek, zarándoklatok, búcsúk, áhítatok, közösségi alkalmak. Ezek mind értékesek. Szükségünk van rájuk – de a forma önmagában nem üdvözít. A kérdés mindig ez: mi van a forma mögött? Milyen a szívem? Mert a megtért szív jó tetteket szül. És a jó tettek újraformálják a szívet. Szívből tett – tettből formálódó szív – ez egy egész életen át tartó megtérés. Ezért mondja Ezekiel próféta: „Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, megmenti életét.” Isten nem azt mondja: már elrontottad, nincs tovább, hanem azt mondja: fordulj meg!
2. Vigyázzunk, nehogy a kimondott igen mögé rejtsük a megkeményedett szívünket. Ez talán a mai evangélium legerősebb része. A második fiú szépen beszél: „Szívesen, Uram!” Minden rendben van. Tisztelettudó. Vallásos. Csak éppen nem megy el, nem teszi meg, amit az apja kér.
Milyen könnyű nekünk is azt mondani: „Mi hívők vagyunk. A szüleink is hívők voltak. A nagyszüleink is hívők voltak. Mi is megtartjuk a hagyományokat.” De a hit nem öröklődik automatikusan. Az örökségünk lehet gyönyörű – de nekünk személyesen is igent kell mondanunk Istennek.
Jézus egy másik helyen mondja: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” Milyen megrázó mondat! Lehet, hogy az ajkam Istenről beszél, miközben a szívem egészen máshol van. Lehet, hogy azt mondom: Istenem, legyen meg a te akaratod, de közben csak azt akarom, hogy Isten teljesítse az én akaratomat. Lehet, hogy azt mondom, szeretem a felebarátomat, de nem akarok megbocsátani neki. Lehet, hogy azt mondom: bízom Istenben, de mindent ki akarok venni a kezéből és a saját kezemben tartani.
Az igenünk próbája lehet, hogy hogyan bánunk azzal, aki gyengébb, szegényebb, idegen, menekült vagy egyszerűen csak más, mint mi. Hogyan bánunk családunk tagjaival, közösségünk tagjaival, munkatársainkkal.
Mert Krisztusban nincs „idegen”. Ő minden embert testvérként lát. És ha azt mondjuk: „Igen, Uram, szeretlek”, akkor ennek egyszer csak láthatóvá kell válnia abban is, ahogyan a másik emberrel bánunk.
3. Merjünk őszintén nemet mondani – hogy aztán valódi igennel tudjunk Isten felé fordulni.
Érdekes: Jézus példabeszédében az első fiú nemet mond. „Nincs kedvem.” Ez nem szép válasz. Nem udvarias. Nem vallásos. De legalább őszinte. És később megváltoztatja a döntését. Ez fontos üzenet számunkra: Istennek nem a tökéletes látszatunk kell, hanem az igaz szívünk.
A pszichológus elmélkedik azon, hogy mi történik, ha kifelé robbanunk. A robbanás szilánkjai megsebezhetik embertársainkat. Örökre. És ha befelé robbanunk? Magunkba fojtjuk? Megsebezhetnek minket, a lelkünket, a pszichénket. Akkor? Robbanjunk felfelé, Isten felé. Vele lehetünk nagyon őszinték, őt nem sebezzük meg.
Az őszinte „nem” közelebb van Istenhez, mint a hazug „igen”. Mert az őszinte emberrel Isten tud mit kezdeni. A megkeményedett szívvel nehezebb. Aki azt mondja: „Uram, én most nem tudok”, azzal Isten tovább tud dolgozni. Mert a megtérés éppen ott kezdődik, ahol az ember felismeri: nem vagyok ott, ahol lennem kellene. Ezért olyan fontos Ezekiel üzenete: „Belátja bűneit és elfordul tőlük, azért életben marad.”
Nem az a keresztény, aki soha nem mondott nemet. Hanem az, aki a nem után képes kimondani: „Uram, mégis megyek.” És talán ez a legszebb igen. Nem a megszokott igen. Nem a hagyományból kimondott igen, hanem az a csendes igen, amelyet Isten előtt mondunk ki, és amelyet aztán az életünk is igazol.
Testvéreim! A székely menekültekre emlékezve ma nemcsak a múltat idézzük fel. Arra is rákérdezhetünk: mit viszünk tovább abból a hitből, amelyet elődeink ránk hagytak? A templomot? Az éneket? A zarándoklatot? A hagyományt? Igen, mindezeket. De mindenekelőtt a hitet. Azt a hitet, amely akkor is kapaszkodót ad, amikor az ember elveszíti az otthonát. Azt a hitet, amely akkor is megmarad, amikor mindent újra kell kezdeni. Azt a hitet, amely azt mondja: „Tartsd meg a hitet, és a hit megtart téged.”
És ma, amikor a menekültekre és elvándorlókra gondolunk, kérjük a Szűzanyát, a Csíksomlyói Szűzanyát, a Máriapócsi Istenszülőt, hogy tanítson minket ugyanarra az engedelmességre, amelyet ő mondott ki: „Íme, az Úr szolgálóleánya.”
Mária igenje nem puszta szó volt. Az egész élete igen volt. Kérjük őt, hogy a mi igenünk is váljon életté. Hogy ne csak mondjuk: „Igen, Uram!”, hanem menjünk is. Ne csak a szánkkal mondjuk ki, hogy Krisztushoz tartozunk, hanem a szívünkkel és a tetteinkkel is. És ha ma azt látjuk, hogy valahol az életünkben még mindig nemet mondunk Istennek, ne féljünk ettől. Mondjuk ki őszintén, aztán induljunk el. Mert Isten nem a tegnapi „nem”-ünket, eltávolodásunkat akarja számon kérni, hanem a mai megtérésünkre hív.
„Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról.”
Uram, add, hogy a kimondott igenünk valódi legyen. Add, hogy a szívünk megtérjen és a megtért szívünk tetteket szüljön. Add, hogy amikor eljön hozzánk a Te szavad, ne csak azt mondjuk: „Igen, Uram!”, hanem valóban el is induljunk a Te utadon.
Ámen.
A székely menekülés és befogadás 110. évfordulója alkalmából a Jakab Antal Keresztény Kör egy női és egy férfi székely népviselettel, valamint egy Jakab Antal-portréval – Lukácsovits Magda alkotásával – ajándékozta meg az 1916-ban elmenekült székelyek közül 3200 főt (köztük a gyermek Jakab Antalt) befogadó hajdúnánási közösséget. Erről a szentáldozás után Varga Gabriella szólt néhány szót a jelenlévőkhöz – egy másik meglepetést is tartogatva.
Hála a kitárt kapukért és szívekért
Varga Gabriella beszéde Hajdúnánáson
Kedves Hajdúnánásiak, Kedves Vendégek! Ebben a templomban és ennek a templomnak a kertjében számos olyan jel és jelkép látható, amely a 110 éve a veszély elől elmenekült székely népre emlékeztet. Mi, a Jakab Antal Keresztény Kör tagjai is igyekeztünk ezeket a jelképeket gyarapítani: tíz évvel ezelőtt, 2016-ban, a menekülés és befogadás 100. évfordulója alkalmából a Csíksomlyói Szűzanya-kegyszobor kicsinyített másával kedveskedtünk ennek a közösségnek.
Most, a 110. évforduló évében úgy gondoltuk, hogy egy székelyruha-párosnak is méltán helye lehetne az említett szimbólumok sorában. Ezek a viseletek ugyanis szintén a valaha itt otthonra lelt székelyek emlékét idézik. Bizonyára közülük sokan magukra öltötték viseletüket, amikor vasárnaponként ebbe a templomba szentmisét ünnepelni betértek. Azért öltötték magukra, mert bizony úgy van az, ahogyan Tamási Áron megírta: „A székely góbé ha magára ölti a harisnyát és a mellest, nemcsak ruhát cserél, hanem a lelke is hazatalál.”
A Jakab Antal-arcképet pedig – Lukácsovits Magda alkotását – köszönetünk jeléül hoztuk. Most is, ezzel a tárgyiasult formával is köszönjük Buczkó Józsefnek az egykori történelmi események részletes feltárását, és hogy ezt az emléket, emlékezetet Imre atyával, a közösség tagjaival együtt élővé tették és teszik itt immár tizenhat éve. És szívből köszönjük, hogy ebben Jakab Antal püspök emléke – aki kisgyermekként a menekültek között volt – olyan kiemelt helyet foglal el.
Mindannyiunk nevében hálámat fejezem ki Vencser László atyának azért, hogy a székelyruhák és a portré beszerzésével segítette tervünk megvalósulását és közös ajándékainkat egy hónappal ezelőtt személyesen el is hozta ide Hajdúnánásra.
Kedves Ünneplők! Engedjék meg, hogy kis kitérőt tegyek és valami mást is szóba hozzak.
Tíz hónappal ezelőtt a kanadai Kalejdoszkóp folyóirat alkotói pályázatot hirdetett. A falusi, a vidéki élet és táj szépségeinek írott szóval való megörökítését vagy képi ábrázolását várták. A pályázatra egy hajdúnánási alkotóművész is benevezett szemet-lelket megragadó festményalkotásaival. Engedjék meg, hogy a kezemben lévő oklevél szövegét felolvassam:
Oklevél Dr. Buczkó József részére, aki a kanadai Kalejdoszkóp folyóirat Nagyon szeretek falun élni, nagyon! Hát van ennél szebb? című alkotói pályázatára beküldött tájfestményeivel a szerkesztőség döntése alapján Különdíjat nyert. Dancs Rózsa felelős kiadó, főszerkesztő nevében is szeretettel gratulál a pályázat szervezőjének és lebonyolítójának képviselője, a Misszió Média Kft. és a Keresztény Jövőnkért Alapítvány.
Kedves Jóska, szeretettel gratulálunk, és kívánjuk, hogy még sok szép festmény szülessen az ecseted alatt!
Kedves Nánásiak, valahányszor rátekintenek majd erre a férfi és női viseletre, gondoljanak Nyirő József szavaira: „A székely ruha nemcsak öltözék, hanem maga a székely sors.”
Ennek a sorsnak Hajdúnánás is része, nagyon fontos része.
Hála, hála, hála a kitárt kapukért és szívekért!
Köszönöm a figyelmet!
Dr. Buczkó József átvette a díjat, majd Pál József Csaba püspök atya megáldotta az ajándékokat. Ezek részét képezik majd az egyházközség muzeális gyűjteményének, amelynek helye a templom udvarán lévő közösségi ház.
Az ajándékok megáldása után az újfehértói Kolping Énekkar sokak szemébe könnyet csalt az Ima a hazánkért című énekkel.
Ima a hazánkért Én Uram, Istenem, vigyázz ránk! Ne hagyjad elveszni a Hazát! Sírva kér két szemünk, Irgalmazz minekünk! Emeld fel magadhoz Nemzetünk! Szeretet fénye ég mibennünk! Míg élünk, hiszünk és remélünk! Vigyázz ránk, nyújtsd kezed, Oltalmazd népedet, Az ősi szép Magyar Nemzetet! Szűzanyánk, szeplőtlen Mária, Hozzád száll sok magyar sóhaja, Kérd értünk Fiadat, Megváltó Urunkat, Védje s őrizze Országunkat! Míg igaz magyar él a földön, Nem hagyjuk, hogy a rossz legyőzzön! Bármi volt, bármi lesz, A magyar magyar lesz, Így éled újjá majd a Nemzet! A felvételt meg is hallgathatja itt: https://www.facebook.com/reel/1080653881438182
A befejező áldás előtt Pál József Csaba püspök atya ismét megköszönte a meghívást és egy gyönyörű kis Csíksomlyói Szűzanya-szobrot nyújtott át a hajdúnánási egyházközségnek.
A szentmise az énekkar vezetésével az Ó én édes jó Istenem (Régi székely himnusz) közös éneklésével zárult, az ünnepség pedig a templomkertben lévő emlékjelek előtti főhajtással folytatódott. „Azon a helyen állunk, ahol 1916–1918 között a 3200 főnyi székely közösség, főként idős emberek, édesanyák és gyermekeik fohászkodtak nap-nap után az ő Babba Máriájukhoz, a Csíksomlyói Szűzanyához, ahogy ők mondják, a Somolyói Szűzanyához, hogy segítse haza őket, s óvja meg otthonaikat az oláh pusztítástól. És énekelték a Vándor fecske hazatalál kezdetű gyönyörűséges ősi székely himnuszt, amely a szentmise végén immár 16. alkalommal hangzott el. Ez a székely ima bezengte azokban az években a város utcáit, és az esti lámpafény mellett a református hajdúk is könnyezve hallgatták és meg is tanulták ezt az imát. Az akkoriak befogadó szeretetére emlékezve esztendőnként megállunk tehát ezen a helyen, hogy fejet hajtsunk a befogadók és a befogadottak emléke előtt. Ezen a napon – amint látják is – nem csupán a székely zászlót lengeti a szél a zászlórúdon, hanem a Befogadó Szeretet Zászlóját is, amelyet a hajdú és a székely zászló jelképeiből komponáltunk, s hat esztendővel ezelőtt Tamás József Csíkszeredában szolgáló gyulafehérvári segédpüspök atya szentelte fel. A rajta látható nyitott szív a nánásiak nyílt, emberbaráti szívére emlékeztet” – hangzott el Buczkó József bevezetőszavaiban.
Ezt követően Bódi Judit polgármester mondta el köszöntőjét. „Ma azokra a székely családokra emlékezünk, akik 1916 őszén otthonukat hátrahagyva Hajdúnánáson találtak menedéket. Városunk mintegy 3200 gyermeket, nőt és idős embert fogadott be egy olyan időszakban, amikor az itt élők maguk is nehézségekkel küzdöttek. Mégis volt, amiből jutott másoknak is: emberségből, együttérzésből és segítő szándékból. Azóta 110 év telt el, de ennek az összefogásnak az üzenete nem veszített erejéből, hiszen a legnehezebb időkben ma is sokat jelent, ha nem fordulunk el egymástól” – fogalmazott a városvezető.
A templom bejáratától jobbra a kertben egy olyan fakereszt áll, amilyeneket a székelyföldi temetőkben vagy az utak mentén láthatunk. Ez a fakereszt arra a 38 székely menekültre emlékeztet, akiknek örök nyughelye lett a hajdú föld. Éppen ezért ilyenkor Székelyföldről hozott porszemekkel hintjük meg ennek a keresztnek a tövét, elhozva egy keveset számukra abból az anyaföldből, amely nem lehetett végső nyughelyük – hangzottak Buczkó József szavai. Először a csíkcsomortáni születésű Pál József Csaba püspök és kísérete, majd Csíkszereda testvérváros képviseletében Füleki Zoltán tanácsos és Tamás Endre hintette a hozott földet a kereszt tövénél álló urnába.
„A templom bejáratától balra áll a Székely Menekültek Emlékoszlopa, a helyiek nyelvén a befogadó szeretet emlékjele. Rajta a befogadottak létszáma, 3200 fő, a város akkori polgármesterének Berencsi Jánosnak, valamint a hozzánk menekült jeles székely személyiségek neve olvasható. Mindenekelőtt az akkor tanítóképzős Domokos Pál Péteré, illetve a Márton Áron püspök úr helyébe lépő gyulafehérvári püspök Jakab Antalé, aki édesanyja kezét fogva kisgyermekként érkezett hozzánk négy testvérével egy tehénszekéren, amely haza is vitte őket, miközben ellátta a családot az életet adó tejjel. Ezt az emlékjelet két ezüstfenyő őrzi. Mindkettő a székelység szent hegyén, a Hargitán cseperedett, s csíkszeredai barátaink ajándékozták számunkra 2011-ben. Itt is őrt állnak, mint testvérei a Hargita vonulatán, amint maguk a keleti végeken őrt álló székelyek is” – mutatta be az emlékjelet és környezetét Buczkó József, majd a koszorúk elhelyezése következett.
A szülőföld virágait Pál József Csaba püspök úrral a Gyergyótekerőpatakról érkezett Kolumbán Csilla – Jakab Antal másodunokahúga – és férje, Kolumbán Csaba helyezte el. Csíkszereda város nevében Füleki Zoltán tanácsos és Tamás Endre koszorúzta meg az emlékjelet. A Keresztény Jövőnkért Alapítvány koszorúját Varga Gabriella és Vencser László helyezte el az emlékjel előtt. A Jakab Antal Keresztény Kör képviseletében a hitvalló gyulafehérvári püspök további rokonai, unoka- és másodunokahúga és házastársaik hajtottak fejet koszorújukkal az emlékoszlopnál: Tari Péterné sz. Csibi-Pál Zsuzsanna és férje, Tari Péter, valamint Tari Fruzsina és férje, Káposztay Gábor. Mind a négyen Székesfehérvárról érkeztek. Hajdúnánás város nevében Bódi Judit polgármester és kísérete, az egyházközség nevében Vargáné Sárosi Ildikó és Bartal Lászlóné egyházközségi képviselő-testületi tagok helyezték el az emlékezés koszorúját.
A templomkertben a megemlékezés az újfehértói Kolping Énekkar vezetésével nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklésével ért véget, az ünnepség pedig közös ebéddel zárult.
„Ott volt szívünkben az egész Jakab család. Köszönöm a Jóistennek, hogy vagyunk egymásnak” – írta e sorok írójának címzett levelében egy nappal később Tari Péterné.
Zarándokcsoportunk tagjainak érzései mellett ezek a szavak a megemlékezéssorozat lényegét, a székelyek és a hajdúk összekapaszkodásának a mottóját is megfogalmazzák:
Köszönjük a Jóistennek, hogy vagyunk egymásnak!
Varga Gabriella