Menü Bezárás

„…sokra vagyunk képesek!” – Horthy Nándor festőművész köszöntése

A HUVAC néven ismert magyar képzőművészek Toronto központú csoportjának hosszú évekig elnöke, Horthy Nándor betöltötte 93. életévét. Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben, ki nem hunyó hittel a szeretetben, az alkotói munka küldetésének tudatával!

Horthy Nándor a magyar diaszpóra magyarsága számára nemzeti kincs – ezt bizonyítják munkái, amelyek évtizedek óta jelen vannak a kanadai, óhazai és külföldi kiállításokon.

Szép, meleg tónusú csendéletei, tájképei számtalan magángyűjtemény értékes darabjai, nemcsak Kanadában és az Egyesült Államokban, hanem még Távol-Keleten is a magyar képzőművészet hírnevét erősítik.

Hogy ki is Horthy Nándor, a kanadai magyar festő, honnan indult és hová jutott? Ezekre a kérdésekre tőle kapunk választ személyes beszélgetéseinkből és most megjelentetett Élettöredék című visszaemlékezéseiből. „Noha több festőtanfolyamot végeztem, önmagam megítélése szerint mégiscsak önképzett festőnek tartom magam. Festői pályafutásom alatt számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt Kanadában és az Egyesült Államokban, festményeimmel eddig több mint 80 díjat nyertem. Képeim galériakiállításokon megjelentek a következő Észak-Amerikai városokban: Toronto, Montreal, Ottawa, San Francisco, Chicago, Buffalo, Tuscan, Charleston, Miami és Naples kiállítótermeiben. Egyéni vásárlóim voltak Ausztráliából, Japánból és Európa több országából. Magyarországon 2001 augusztusában állítottam ki húsz, Kanadában élő magyar képzőművész csoportos tárlatán Budapesten.”

Maga a történelem tette próbára a Kőszegen született Horthyt már kisgyerekkorától. „Átkos nevet örökölt.” Ehhez még hozzájárult az édesapa foglalkozása is, aki a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált negyedévszázadon keresztül, alezredesi rangban érve meg a második világháború végét. A „felszabadulás” után a család sorsa a kitelepítés, a megalázások, hányattatások egész sora, a szegénység, a mélynyomor. 1951-ben szállították őket kényszerlakhelyre, Kondoros községbe, ahol egyetlen szobában hét személynek kellett meghúznia magát. „Állandó rendőri felügyelet mellett élve, a falut nem hagyhattuk el. A nyomor, az éhezés volt az osztályrészünk mintegy két és fél évig” – emlékszik vissza ezekre az esztendőkre. „Addig fokozták a terrort, a nép nyomorgatását, hogy az elégedetlenség miatt 1956-ban forradalom tört ki. Még ma is emlékszünk a dicsőséges magyar forradalom részleteire, amikor néhány napig a szent forradalom, a legtisztább forradalom, ami a történelemben valaha lezajlott, győzedelmeskedett” – mondja. A szovjet tankok azonban minden reményt eltapostak. A menekülő tömegekkel együtt a Horthy család is elhagyta az országot, bízva abban, hogy szabad földön emberséges életkörülményeket tudnak majd teremteni gyermekeiknek. Éva lányuk akkor hétéves volt, második gyermekükkel, Ritával áldott állapotban levő Horthyné a férjével határozottan, bátran vágott neki az ismeretlennek, mert a maguk mögött hagyott nyomort, meghurcoltatást, internálótábort, munkaszolgálatot, állandó megszégyenítést már ismerte. Le Havre-ban szálltak hajóra és kilenc nap múlva Quebec kikötőjében léptek Kanada földjére. Megérkezésük után hihetetlen szorgalommal álltak neki az új élet megteremtésének, és önerőből felépítették azt a világot, amelyben jól érezték és jól érzik magukat. „Ha nagyon akarunk valamit és azért minden lehetőt megteszünk, akkor az sikerülni is fog” – summázza élettapasztalatát.

„Feleségemmel együtt sok-sok örömet szereztünk festményeinkkel másoknak és egy becsületes megélhetési formát tudtunk biztosítani magunknak” – tér rá Horthy Nándor tulajdonképpeni hivatására.

Hogyan lett éppen a festészet a családi egzisztencia biztosítéka? Mind a feleség, mind a férj művészi hajlamokkal született. Éva a festészettel már korábban is kacérkodott, Nándor zenélt, plakátokat festett, grafikázott. Aztán egy véletlen folytán kanadai mecénásra bukkanva, Horthy Nándornénak sikerült minden képét hosszú távon is eladnia, ami lehetővé tette számára, hogy családja mellett csak a művészetének éljen. A férje később csatlakozott a tájképfestéshez – más stílusban, de ugyanolyan sikeresen. Művészetükkel megalapozták a családi hagyományt – mindkét lányuk hivatásos, sikeres képzőművész. Horthy Nándorék meleg színárnyalatú, harmonikus kompozíciójú, a világ legszebb tájait, az élet legmeghittebb pillanatait megörökítő alkotásait szereti a művészetkedvelő közönség, mert jól megférnek a legkülönfélébb lakberendezési stílusokkal – ezért is nagyon sok magángyűjteményben megtalálhatók a képeik.

Évekkel ezelőtt, amikor először léphettünk be az ajtón, a Horthy-műterem két festő életművét mutatta be: Éva asszonyét és a férjéét. Két ellentétes stílusvilággal találkoztunk ott – közös jellemzőjük volt a szépség megörökítése. A pillanatok hangulata ragadta meg a nézőt akármelyik olajfestményre tekintett. Azt hihettük, hogy Horthy Nándorék csak a szépet látják meg maguk körül, nem is figyelnek másra, csak az élet ritmusából fakadó harmóniára. Van a gyűjteményben azonban két olyan kép is, amely történelem.

Az egyik véres és elevenünkbe maró emlék. A sötét tónusú háttérből a fény fekete tankot villant fel, virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből egy piros bogyókkal megrakott levéltelen faág hajlik ki. 1956 valamelyik évfordulójára készült festménye ez Nándornak. Számomra a kompozíció a reménytelenül kihullatott magyar vért jelképezi, mind az utó-, mind a jelenkor fájdalmas mementóját: még mindig fenyeget a fekete tankok jelképezte lelkek fekete világa, akármikor csöpöghet a drága vér. Időtlen figyelmeztetés… Ez az alkotás lenyűgöz, nehezen mozdul előle az ember. (Nem titkolhatom végtelen nagy büszkeségemet, hogy sajátomnak tudhatom ezt a számomra felbecsülhetetlen értékű művet, amellyel a művész egyik könyvem bemutatója után megajándékozott.)

A másik nagy KÉP a Magyar Szent Korona, amelynek ihletője Magyarország Alaptörvényének az elfogadása. Ez a festménye a budapesti Sándor Palota falát díszíti, amelyet a Művész ünnepélyes keretek között személyesen adhatott át a Torontóba látogató Áder János magyar köztársasági elnöknek.

Élettöredéknek nevezett önéletrajzi kiadványának vezérvonala a szeretet és a hála, amelyet családja, elsősorban elhunyt felesége, gyermekei, unokái és családjaik iránt érez, és szeretet és hűség nemzetéhez, hála a befogadó új haza iránt. Embersége, meg nem alkuvó magatartása legyen megtartó példakép a szülőföldtől idegenbe kényszerült nemzettársainknak!

Dancs Rózsa, Toronto

 

Vélemény, hozzászólás?