Ez a történet két fiúról szól, Bencéről és Paliról. Nem voltak rokonok és azelőtt nem ismerték egymást. Bence Székesfehérváron élt szüleivel, Pali meg Ajkán. Két esemény azonban közös volt: az egyik, hogy az elmúlt szeptemberben mindkét fiú új iskolába került, a másik, hogy mindkét család a téli szünidőt Hévízen töltötte. Szüleik hamar összebarátkoztak, és a két család együtt járt a Szentlélek-templomba, együtt járt a tóra fürödni, együtt étkeztek, sétáltak, így hát a két fiú is összebarátkozott.
– Mondhatom neked, nagyon utálom az új iskolát – panaszkodott Pali az új barátjának.
– Mi bajod van vele? Túl szigorúak a tanárok? Nehéz az anyag? Vagy hiányoznak a régi haverok? – kérdezte Bence együttérzéssel.
– A tanárokkal nincs semmi bajom, és az anyag sem nehezebb, mint a régi suliban. De a haverok igazán hiányoznak, mert ebben az iskolában mindenki undok.
– Mindenki? Hogyan?
– Hát úgy, ahogyan az undokok mindig undokok. Ha meglátnak, elfordulnak, úgy tesznek, mintha ott se lennék. Négy hónap is elmúlt már, de még mindig nem beszélnek velem, nem hívnak meg magukhoz a szünetben, sem tanítás után a csoportos játékokra, versenyekre. Néha azt hiszem, hogy valami szörnyű betegséget látnak rajtam, és mert nem akarják elkapni, távol maradnak. Érted? És te? Téged is utálnak az új iskolában?
– Nem mondhatnám. Jól megvagyok velük. Klassz a csapat, jókat játszunk.
– De jó neked! Bárcsak mi is Fehérvárra költöztünk volna Ajka helyett, oda, ahol normális srácok élnek! De hogyan lehetnek ott annyira másak a fiúk? És tényleg azonnal befogadtak?
– Hát nem. Őszintén megmondom, ez nem ment azonnal. Ha jól emlékszem, három napba került.
– Micsoda? Csak három napba? Ezt komolyan mondod?
– Olyan komolyan, mint ahogyan a matekvizsga elé nézek.
– Hogy lehet ez? Elmondanád, hogyan történt?
– Úgy, ahogy mondtam. Három napba került.
– Mégis mi történt? Mit csináltál?
– Nem volt benne semmi boszorkányság. Az úgy volt, hogy az első napon jó időben bementem az osztályba, de senki észre sem vett. Hangosan köszöntem nekik, valami olyasmit, hogy „Szevasztok, Bence vagyok”. Nem válaszoltak, de ez nem zavart. Ha bunkók, akkor az az ő bajuk, nem az enyém. Ha pedig csak zavarban vannak, hát majd túlteszik magukat rajta. Leültem a helyemre, készülődtem az első órára. Amikor a tanításnak vége lett és hazamentünk, megint köszöntem: „Viszlát srácok.” Másnap a tanítás előtt megint köszöntöttem őket és hozzátettem: „Ha nem élem túl ma a matekot, nektek hagyom örökül a matekkönyvemet.” Hallottam is valami visszafojtott morajt, ami talán válaszköszöntés volt. De lehet, hogy nem az volt. Ismét nekiláttam készülődni az órára, és többet nem törődtem velük. A harmadik nap a reggeli köszöntésemre már érthetően válaszoltak és a tízperces szünetben néhányan körülvettek. Nevüket mondták, kérdezték, honnan jöttem, melyik sportot kedvelem, kit tartok a legjobb focistának. Ettől kezdve már elfogadtak, tagja lettem a csapatnak, barátokra leltem.
– Ennyi? Csak ennyit kell tenni, hogy befogadjanak? Manó legyek, ha ezt értem!
– Pedig nem olyan ördöngös a dolog. Apám tanította, hogy a kályha nem ad meleget, ha előbb nem táplálod fűtőanyaggal, és a fazék nem ad ételt, csak akkor, ha előbb teszel bele valamit. És persze ezenkívül valamilyen munkát is meg kell tenni a kályhánál meg a fazéknál, mivel semmi sem történik önmagától. Nem elég valamit kívánni, tenni is kell valamit érte. Nem várhatsz arra, hogy a sült galamb berepüljön a szádba! A srácokkal is így volt. Előbb nekem kellett lépnem, nekem kellett kitartóan és sértődöttség nélkül köszöngetnem, nekem kellett mindent „beleadnom”, aztán jött csak az eredmény, csak azután fogadtak be.
– És ez mindig így működik?
– Azt igazán nem tudom, mert nem ismerek minden iskolát, de az én esetemben nagyon is jól működött. Két dologra kell ügyelni. Az egyik, hogy barátságos legyél, de nem tolakodó, a másik, hogy ne legyél sértődött, ha azonnal nem esnek a nyakadba. Senki sem szereti azt, aki morcos.
– Hogy te milyen okos vagy, Bence!
– Aligha, mert ezt nem a magam eszéből találtam ki, hanem apámtól tanultam.
Ezen Pali nagyon elgondolkodott, és ott, Hévízen azon nyomban elhatározta, hogy amint visszatérnek Ajkára és újból megkezdődik a tanítás, kipróbálja ezt a Bence-féle előtáplálási módszert, és ahelyett, hogy megbántódva és némán várná a közeledést, a meghívást, most majd ő teszi meg az első lépést.
És láss csodát! Igaz, hogy nem három, hanem négy napba került, de Palit is befogadták és attól kezdve boldog tagja lett a vidám társaságnak.
Balogh Petres Judith
(Az illusztráció forrása: Pixabay)
Tanmesesorozatunk itt olvasható 18. részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja) lehetséges.
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
