Tavasz volt, de máris tikkasztóan meleg. Jancsi vállát nyomta, húzta a hátizsák, amiben az iskolai könyveket cipelte hazafelé. Álmos volt és éhes is. Az iskolai nap nagyon hosszúnak tűnt. Alig várta, hogy hazaérjen, ahol lerakhatja a nehéz hátizsákot, és ahol hűvös szobák és finom uzsonna várja.
Kedvetlenül poroszkált a hosszú utcán, amikor furcsa dolgot pillantott meg a járda szélén. Óvatosan közeledett a kis csomó felé, aztán gyorsan visszalépett, mert csodálkozva látta, hogy apró madárka vergődik az átforrósodott kövön. Fáradtan pislogott és bágyadtan nyitogatta kis csőrét. Talán szomjas volt. Talán sírt.
– Te szegény kis madár! Repülj már tova, mert elpusztulsz itt a járda szélén – mondta Jancsi, aztán továbbment.
De nem sokáig. Alig tett néhány lépést, eszébe jutott a vers, amit a tanító néni éppen aznap reggel olvasott az osztálynak. Mindenkinek nagyon tetszett a vers, és meg is tanulták kívülről az első versszakot. Ez a Gárdonyi Géza igen szépen tudott írni, és valamennyien elszomorodtak a fészekből kiesett madárka sorsán. Most Jancsi elismételte magában az emlékezetes első sorokat:
Fészekből kiesett madár a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt:
Jaj, nem találtam apámat, anyámat!
Jancsi hirtelen megállt. Az jutott eszébe, hogy talán hiába mondta a madárnak, hogy repüljön tova, mert hiszen meglehet, hogy ez a madár még kicsike és nem is tud repülni. Talán ez is egy ilyen fészekből kiesett madárka és most nagy veszélyben van, gondolta. Visszafordult tehát és még egyszer szemügyre vette az alig pihegő kis madárkát. Hát bizony ez valóban még nagyon fiatal volt. Eszébe jutott, hogy az előző éjjel goromba szelek nyargalásztak a városkában, még ő is felébredt a nagy zajra. Bizonyára akkor esett ki a madár a fészkéből.
Tanácstalanul állt, és hol a madárkát figyelte, hol a közeli fa gyér tavaszi lombját fürkészte, abban reménykedve, hogy meglátja a fészket. De nem látott semmit. Mit is kellene most tenni?
Eszébe jutott, hogy a vers felolvasása után sok mindenről beszélgettek a tanító nénivel, tőle hallotta először, hogy a legjobbat tesszük, ha nem avatkozunk a madárszülők dolgába, mert amikor azt hisszük, hogy segítünk, több kárt okozunk a kis madárnak, mint hasznot. Na de mégsem hagyhatja a járda szélén, ahol nemcsak kutyák, macskák és gyerekek bánthatják, hanem ezer más baj is érheti!
Körülnézett és észrevette a fa mellett zöldellő jókora bokrot. Az egyik vezérágról két párhuzamos ág nőtt ki. Erősnek tűntek az ágak, elég közel is voltak egymáshoz, mintha fekhelyet kínáltak volna a madárnak. De Jancsi attól félt, ha odahelyezné a madárkát, az újból csak leesne. Kicsit töprengett, aztán lehúzta mind a két zokniját, összekötötte és a két ágra tekerte. Ügyes kis fészek lett belőle. Aztán lassan, óvatosan, vigyázva közeledett a reszkető madárhoz, hogy meg ne ijessze még jobban. Gyöngéd kézzel megfogta és az új fészekre fektette.
– Így ni! Ne reszkess már, kis madár! Itt biztonságban vagy. Senki sem bánthat, de közel vagy a szüleidhez, akik látnak téged a fáról, és tudják, hogyan segítsenek rajtad. Így mondta a tanító néni, és tudod, neki igaza szokott lenni.
Most már vígan lépkedett tovább, mert örült, hogy segíthetett a bajba jutott madárkán. Már nem volt fáradt, nem volt melege, és örült, hogy nemsokára elmondhatja édesanyjának, mi történt az úton hazafelé.
Andris, az iskolatárs az út túloldaláról figyelte az életmentő műveletet.
– Szia Madarak Megmentője! Tudod, hány ezer madár pusztul el naponta? Azt hiszed, a világ dolgában számít valamit, hogy ezt az egyet megmentetted?
– Nem tudom. De kérdezd meg a madarat, hogy neki mi a véleménye. Szerintem neki számít, hogy már nem szenved, hogy biztonságban van, a szülei hamarosan rátalálnak és hogy életben maradhat. Én megtettem, amit a tisztesség megkövetel. A többi nem az én dolgom. Édesapa azt mondta, hogy mindig csak annyit kell tennünk, amennyire képesek vagyunk – de azt nagyon jól és örömmel kell tennünk. Apa is ezt teszi, és ő igazi nagy ember. Te pedig ne gúnyolódj, hanem menj és keressél valakit vagy valamit, akin vagy amin segíthetsz, mert attól lesz szebb a világ, ha segítünk azon, akinek szüksége van segítségre.
– Ezt is az apád mondta?
– Nem tudom. De nem mindegy, hogy ki mondta? Csak az a fontos, hogy ez így igaz – felelte Jancsi, és boldogan folytatta útját hazafelé.
Balogh Petres Judith
Tanmesesorozatunk itt olvasható nyolcadik részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja) lehetséges.
Tanmesesorozatunk kiteljesítéséhez jókedvű adakozók segítségét reméljük. A programról bővebben itt lehet olvasni:
Csipetmesék, csapatregék programunkhoz támogatókat keresünk | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
