Julcsi boldog kislány volt, de akkor volt a legboldogabb, amikor a nagyszüleivel meg Sára nagynénjével tölthette a nyarat, messze a várostól. Az öreg kényelmes ház az erdők szélén, hegyek alatt húzódott meg, virágok és gyümölcsfák között.
Julcsi egész nyáron valami újat tanult. Csodálkozott, amikor a gyümölcsfákon lehullottak a virágszirmok és helyükön cseresznyék, almák meg barackok növekedtek. Látta, ahogyan a kicsiny sárga csibékből vígan kapirgáló, barnatollú csirkék lettek. Örömmel segített cukorborsót szedni a bokrokról, amiből Sára néni finom ebédet főzött. Este a lugasban üldögéltek, vendégek jöttek és nagyapa csodálatos meséket mondott. Amikor először figyelte nagymamát kenyérdagasztás közben, aggódva mondta:
– Nagyi, csupa víz az arcod!
– Annak így kell lennie – mondta nagymama mosolyogva. – Tudod, akkor lesz jó a kenyér, ha a dagasztó padlása vizes lesz.
– Vizes? Milyen padlás?
– Hát így mondják errefelé, hogy a kenyér tésztáját addig kell dagasztani, amíg a dagasztó arca verejtékezni kezd. Ennyi idő kell a kidolgozáshoz, csak így lesz igazán finom a kenyér. Tudod, a dagasztó homlokát mondják padlásnak, a verejtéket meg víznek.
Máskor meg Sára nénjével elmentek az erdőbe. Sára néni gombát szedett, Julcsi meg az illatos és apró kis erdei szamócákat keresgélte.
– Milyen csendes az erdő és milyen illatos! – mondta Julcsi. – Minek ilyen édes az illata?
– Az erdő lelkének – felelte Sára néni.
– Lelke van az erdőnek? Hát ezt nem tudtam. De miért nem látom? – kérdezte Julcsi.
– Az úgy van, hogy a lelket nem lehet úgy látni, mint a világ dolgait, de azért a lélek mégis létezik. Neked is van lelked, de nem lehet úgy látni, mint a fákat, bokrokat meg a kosárkát a kezedben. De amikor beszélsz, mosolyogsz, vagy jót teszel másokkal, akkor az emberek mégis tudják, érzik és látják a lelkedet. Éppen úgy az erdő lelkét sem lehet látni, de azért az is létezik. Az illata árulja el, hogy milyen is az erdő lelke. Azért kell vigyázni az erdőre, hogy véletlenül se sértsük meg a lelkét.
Aztán egy reggel Julcsi csodálkozva látta, hogy a hegy és az erdő is eltűntek.
– Nagymama, hova lett a hegy? Nincs sehol! És az erdő is elment!
– Dehogy ment el! Ott van, ahol mindig is volt, csak eltakarta a köd.
Igaza volt a nagyanyjának, mert délfelé csakugyan visszajött a hegy meg az erdő is. Ám Julcsi akkor meg azt látta, hogy az erdő szélén a fiatal nyírfa levelei megsárgultak. Aztán egy levélke lehullott, utána még egy, aztán még egy.
– Nahát! Ennek meg mi baja lett? – kérdezte Julcsi megijedve.
– Nincs annak semmi baja, kedvesem – vigasztalta a nagymamája. – Csak azt jelenti, hogy a dolgok rendje szerint elmúlt a nyár és a természet készülődik a nagy téli pihenésre. Ilyenkor lehullnak a levelek.
– Ilyen hamar vége lett a nyárnak?
– Igen, ilyen hamar. Hallod? A szarvasok már bőgnek tovafent az erdőben.
– Miért bőgnek?
– Keresik a párjukat.
– Jaj, nagymama, ez egy nagyon nagy rengeteg! Ugye azért megtalálják őket?
– Hát persze, hogy megtalálják! Hiszen messze a hegy tetejétől, itt lent a völgyben te is hallod a hangjukat, hát hogyne hallanák meg a szarvastehenek az erdőben, hiszen nincsenek túl messze a párjuktól! Meghallják a bőgést, követik a hangot és megtalálják egymást.
Ez megnyugtatta Julcsit, de akkor új gondolat jutott az eszébe, és szája máris sírásra görbült:
– Nagymama, ha ősz van, akkor vége a nyárnak és nekem vissza kell mennem a városba!
– Úgy bizony! Nagy események várnak rád ott, hiszen első elemista leszel és megismered az iskolai életet!
Julcsi most már sírt. Sűrűn potyogtak a könnyei. Nagymamája megsajnálta, magához ölelte és vigasztalta.
– Meglátod, milyen jó lesz az is! Megint együtt lehetsz apával, anyával, és megtapasztalod, milyen jó dolog iskolába járni.
– Tudom, de olyan jó volt itt, és nem akarom, hogy vége legyen!
– De vége van. Tudod ki volt Dr. Seuss? Ismered A Grincs meséjét? Ő volt az a kis zsivány, aki ellopta a karácsonyt. Hát ez a Seuss írta ezt a mesét. Meg a kalapos macska történetét is. És tudod, mit mondott egyszer? Azt mondta, sohase sírj azért, mert valami elmúlt, hanem örülj annak, hogy volt, hogy megélhetted! Érted?
– Igen, azt hiszem, – hüppögte Julcsi. – És nagyon, nagyon szeretlek Nagyikám!
– Én is téged, Julcsikám!
Balogh Petres Judith
Képek forrása: Pixabay
Tanmesesorozatunk itt olvasható tizenegyedik részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja) lehetséges.
Tanmesesorozatunk kiteljesítéséhez jókedvű adakozók segítségét reméljük. A programról bővebben itt lehet olvasni:
Csipetmesék, csapatregék programunkhoz támogatókat keresünk | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
