– Nézd, anyu! Az a csillag vörös!
– Mert az a Mars, kicsim. A vörös bolygó.
– Nézd, anyu, de fényes! Mi az? – kérdezte Mariska.
– Az a Vénusz. Látod a Kisgöncöl mellett azt a homályos foltot? Az egy nebula, csillagköd.
Mariska egy darabig csodálta az eget, aztán újra megszólalt:
– Miért bújnak elő egyenként a csillagok este?
Az anyukája elmosolyodott, és mesélni kezdett:
– Esténként az emberek megpihennek. Van, aki olvas, van, aki tévét néz… és vannak, akik imádkoznak.
– Mint mi szoktunk?
– Igen, pont úgy. És amikor az imák felérnek az égbe, mindig kigyúl egy csillag.
Mariska elgondolkodott.
– De anyu… az emberek nappal is szoktak imádkozni. Akkor hol vannak a csillagok?
– Nappal egy csillag is elég minden imához – mosolygott az anyukája. – Tudtad, hogy a Nap is egy csillag?
– Tényleg, anyu? Ezt nem is tudtam! – ámult el Mariska. – És éjjel a Hold kinek az imájára jön fel?
– A Hold? Ő a nappal elmondott imák őrzője. Hiszen amikor a Napocska lebukik, még maradnak a hátán az imák. A Hold pedig továbbviszi őket, míg mindegyik el nem jut az Úr elé.
Mariska csendben hallgatta, aztán megszorította édesanyja kezét.
– Akkor most mi is mondjunk egy imát, hogy egy újabb csillag gyulladjon fel!
Így is tettek. Mariska még a szeme sarkából látott egy csillagot felragyogni – egy olyat, amely az előbb még nem volt ott. Aztán ennek az emlékével a szívében álomba merült.
Dufek Mária
(Az illusztráció forrása: https://pixabay.com//hu/)