Az afrikai szavanna lakói – az oroszlán javaslatára – kiállítást szerveztek. A műfajt nem határozták meg, nem volt különösebb kikötés, mindenki hozhatta saját alkotását, vagy akár többet is. A bemutató célja nem a versengés volt, hanem hogy megláthassák és örömüket lelhessék egymás remekműveiben.
A megnyitó napján már kora reggel messziről sereglettek az állatok, mindenki nagyon izgatott volt. Fel se lehet sorolni mennyien érkeztek: jött a csíkos gnú, az impala, egy csapat pávián, máshonnan jónéhány csimpánz. Kíváncsi volt a sakál, a sivatagi róka, a méhészborz, de még a foltos hiéna is. Méltóságteljes lépésekkel közeledett az afrikai elefánt, a zsiráf, számtalanfajta és -féle antilop, oroszlán, gepárd és leopárd. A tóparton várakoztak a varacskosdisznók és a zebrák, a látóhatár pedig megtelt különféle madárral: keselyűkkel, sasokkal és sólymokkal. A piroscsőrű szövőmadár a közeli bokorból figyelte a kígyók, gyíkok és gekkók lassú mozgását a homokban.
Az ünnepi nyitóbeszédet természetesen az oroszlán tartotta, majd felkérte a népes közönséget, hogy tekintse meg a tárlatot. A szavanna lakói nagy érdeklődéssel jártak körül, hogy megcsodálják egymás műveit és tehetségét. Az elefánt egy önarcképet festett, s maga mellé egy virágzó fát, amely határtalan örömét fejezte ki. A kobra is nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy alkotása kiállításra kerülhet. Magát szépnek, bátornak és tekintélyt parancsolónak tartotta, ezért egy kobraformájú tartót készített színaranyból. Véget nem ért a szebbnél szebb alkotások sora: mindenki az általa legszebbnek tartott témát próbálta kifejezésre juttatni.
Az orrszarvú igazi festőművész volt. Számára a szavannai táj végeláthatatlansága mindennél többet jelentett, amit festmények sokaságán jelenített meg. A lelkes közönség azonban valami furcsaságot vett észre: minden kép közepén egy magas sziklacsúcs állt, holott ilyet még sosem láttak környezetükben. Hiába néztek bármelyik irányba, sehol egy szikla. Sokáig tanakodtak, de nem tudták megfejteni, miért ilyennek látja a rinocérosz a szavannai tájat. A bölcs elefánt ekkor ért oda hozzájuk. Magasba emelte ormányát, s csak ennyit mondott: ha sose tudnám leengedni az orrom, én is minden képre egy karcsú tűzhányót festenék. Rinocérosz barátunk mindig az orrszarvával együtt látja a világot.
És ti, Kedves Gyerekek, hogyan látjátok, milyennek látjátok a világot?
Mustos Edit
(Fényképek forrása: Facebook)
Tanmesesorozatunk itt olvasható hatodik részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Mustos Edit) és a forrás pontos megjelölésével (Suliújság – A Kölni Érsekség Római Katolikus Magyar Lelkészségének diákújságja, 2024. január–december és Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja) lehetséges.
Tanmesesorozatunk kiteljesítéséhez jókedvű adakozók segítségét reméljük. A programról bővebben itt lehet olvasni:
Csipetmesék, csapatregék programunkhoz támogatókat keresünk | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
