Menü Bezárás

Ifj. Kálmán László: Az élet óvodája

Az óvoda az a hely, ahol az apró lábnyomok óriási szívekkel párosulnak. Egy különleges olvasói írásban egy óvóbácsi osztja meg velünk tapasztalatait, és azt, miért is igaz Jézus következő mondata: „Mert ilyeneké az Isten országa.”

Azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem azt a tényt, hogy napjainkban a gyermekek komoly marketingértékkel bírnak. Egy jól megválasztott történet, egy érzelmekkel teli dallam s mindez megfűszerezve néhány bűbájos, apró tekintettel… és már készen is van egy adott nagyvállalat következő sikeres kampánya. Azonban a régi „szép” időkben a gyermekek szerepe nem volt ennyire meghatározó. Remek példa erre a népszerű evangéliumi jelenet, amelyben a tanítványok igyekeztek elkergetni azokat, akik a gyermekeket Jézus elé szerették volna vinni. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és ekkor hangzott el az ominózus idézet: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.”

„Ilyeneké az Isten országa” – a mondat, amely óvodai munkám során már számtalanszor ott motoszkált a fejemben. Eszembe jutott például akkor, amikor a hétéves Guszti akadémiai szintű káromkodásait hallgattam, vagy amikor a hatéves passzív-agresszív Robika azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja az óvodát, de említhetném azt az esetet is, amikor a dühöngő Jucika éppen székkel próbált támadni társára. (Bizony, az óvodában ilyenek is megtörténhetnek!) S bár a helyzet komolysága nem indokolta, az ilyen alkalmak után gyakran elmosolyodtam magamban, és arra gondoltam, hogy ha valóban ilyeneké az Isten országa, akkor nagyon remélem, hogy Szent Péterék mesterpedagógusi minősítéssel rendelkeznek, mert bizony elkél majd nekik!

De még mielőtt a szentek pedagógusi életpályamodellje felé kanyarodnánk, forduljunk vissza aktuális főhőseinkhez, és jelentsük ki egyértelműen: igen, Isten országa az Övék is, sőt ott van bennük, még tisztábban, mint a felnőttekben. Ettől függetlenül, hiába van szó óvodáról, a gyermekek élete sem csak játék és mese, nehéz napja mindenkinek lehet, még nekik is. Cipelik a saját kis keresztjüket, ki kisebb, ki nagyobb terhet: mindenki a kistesóra figyel, apa elment és csak ritkán láthatom, anya ideges, nagyon rosszat álmodtam – és még sorolhatnánk azokat a nyomasztó belső szorongásokat, amiket nehezen tudnak feldolgozni és amelyek a fent említett cselekedeteket eredményezhetik.

Ennek ellenére az ilyen eseteknél menetrend szerint érkezik a jó alapos fejmosás. Pedig akkor és ott teljesen értelmetlen, ugyanis székdobálós kis pajtásunk olyan hőfokon ég, hogy a tudatáig nehezen jut el bárminemű információ is. Ehelyett jobban tesszük, ha megpróbáljuk felismerni ezekben a mozzanatokban a tetteik mögött rejtőző gyermeki segélykiáltásokat, és dekódolva az üzenetüket, segítünk nekik együtt továbbvinni a nehézzé vált keresztjüket.

Nem véletlen, hogy az ilyen esetek döntő többségében, amikor megvívjuk velük a lenyugtatás nagy csatáit és kisimult arccal újra visszatérnek közénk, nem mondanak semmit, hanem egyszer csak a semmiből ott teremnek mellettünk és megölelnek minket. Ezekben a mozzanatokban ott a bocsánat, a köszönet és a hála is, s nekünk, pedagógusoknak ez már bőven elég.

Újra béke és nyugalom honol a tájon. A vihar elvonul, elveszett báránykáink visszatérnek közénk, az élet pedig visszatér a megszokott medrébe. Kellemes érzés kerít hatalmába, amikor körbenézek a csoportszobában: míg a hároméves Julcsika vigasztalja a nála két nappal fiatalabb társát, hogy enyhítse anyukája hiányát, addig a nagycsoportos Mártika épp az egyik kiscsoportos társa kacsaláb-problematikájának megoldásán ügyködik. Pár perccel később két jó barát lelkesen rohan az ajtóhoz és ölelgetik a hosszú kihagyás után újra óvodába érkező társukat, míg a másik sarokban két nagy lányka lelkesen bábozik a még lelkesebb nézőknek. Minél tovább figyelném őket, annál tovább lehetne sorolni, hogyan is zajlik az élet az óvoda napos oldalán.

Óvoda. A hely, ahol az apró lábnyomok óriás szívekkel párosulnak.

Ahol egy-egy csoport tökéletesen leképezi a társadalmat, ám itt nincsenek kasztok, rangok, megkülönböztetések. Nem számít, honnan jöttél és hogy odakint mekkora a hatalmad. Itt a pénz nem más, csak egy szakadt, félig a babaszekrény mögé szorult kis papírfecni. Ahol még vonattal vagy trolival utazni sokkal nagyobb élmény, mint egy puccos és márkás autóval járni. Itt a képmutatás és a színjáték helyett az őszinte érzelmek uralkodnak, és mindent áthat a gyermekek pedagógusba vetett feltétel nélküli bizalma. Mi vagyunk a napközbeni biztos pont, amíg anya és apa nem jön értük. 

Ezzel a bizalommal azonban szülőként és pedagógusként egyaránt nagy felelősség jár. Hiszen minden gyermekben ott a felnőtt nyoma, már az első találkozástól kezdve akarva-akaratlanul formáljuk őket. És bár sokszor nem valljuk be, ez fordítva is igaz: minden felnőttben ott a gyermek is. Azon túl, hogy formálnak és alakítanak minket, általuk még inkább visszaemlékezhetünk arra, hogy mi is voltunk valaha óvodások, vagy ha ovisok nem is, gyerekek biztosan. Sőt valahol még most is gyermekek vagyunk. Nemcsak a szüleink, hanem a Jóisten gyermekeiként élünk itt e földön. Csak nyissuk ki a szemünket és ismerjük fel magunkat a káromkodó, székdobáló, agresszív, keresztjét egyedül nehezen bíró, segélykiáltó gyermekben.

Milyen jó, hogy nekünk is van Valaki, aki meghallja kiáltásunkat, aki átölel és segít vinni a keresztünket. Mert hiába az évek és a rutin, sokszor mi is törékenyek vagyunk, akár a gyermekek. De ahogy a kisgyermek kérdések nélkül bízik a felnőttekben, nekünk is úgy kell bíznunk a Jóistenben. Hinni benne és ráhagyatkozni arra, akiről tudom, hogy szeret. Ez lehet a kulcs Isten országához. Mindannyian megkaptuk ezt a kulcsot amikor megszülettünk, csak az évek során kicsit megkopott, de még nyitja azt az ajtót! Érdemes hát jobban vigyázni rá. Ezért amikor az önfeledten játszó gyermekekre nézünk, mindig jusson eszünkbe, hová is tartunk igazán. Nem véletlen a mondás: „Miközben megpróbálunk mindent megtanítani gyermekeinknek az életről, gyermekeink megtanítják nekünk, hogy miről is szól az élet.”

Úgy gondolom, ennél jobb marketing nem is kell…

Megjegyzések:

1) A személyiségi jogok védelme érdekében az egyes történetekben szereplő személyek neveit, nemeit megváltoztattam.

2) Amennyiben hinni lehet az internetnek, az írás végén található idézet Angela Schwindt-től származik.

Ifj. Kálmán László
Megjelent: 2020. május 26-án
Forrás: https://777blog.hu/2020/05/26/az-elet-ovodaja/
Kép: unspash.com


A gyászmise online követhető itt:
https://www.fogadalmitemplom.hu/kozvetites.html


Felhívás!

A szegedi Dóm közössége gyűjtést indított Kálmán Lacika családjának a megsegítésére. Ha valaki szeretne csatlakozni, a lenti számlaszámra küldheti adományát 2022.01.10-én 20 óráig. A család jó barátja, Kondé Lajos atya, piarista öregdiák fogja az összegyűlt pénzt Ágotának, Laci feleségének továbbítani. Hálásan köszönik a felajánlásokat!

Az alábbi számlát nyitották ideiglenesen erre a célra:

Kedvezményezett neve: Kondé Lajos
Számlaszám (CIB Bank): 10700062-50898691-51100005
Külföldi utalás esetén: HU-8310700062-50898691-51100005
SWIFT kód: CIBHHUHB


Legyen csendes a pihenésed, drága Lacika!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.