Menü Bezárás

Nyílt levél Hodász Andrásnak

Szeptember 19-én a 777blog.hu oldalon olvastuk András atya talán idei utolsó sorait: „Ma megtartottam utolsó miséimet. Erről most itt többet nem írnék, és titeket is kérlek, amennyiben lehet ne írjatok, ne hívjatok (https://777blog.hu/2022/09/19/sajat-keresere-felmentettek-a-papi-szolgalat-alol-hodasz-andrast/)

Minden mindennel összefügg – pár napja egy 101 éves nénihez hívtak, kérve számára a betegek szentségét. Amióta itt szolgálok, kb. 100 embert temettem el, ebből csak háromszor hívtak a haldoklóhoz. Ma is siettem, 15 perc alatt ott is voltam, de már későn értem oda – és nem egy váratlan rosszullétről lévén szó, meg is kérdeztem, miért kellett eddig várni? Talán lehetett volna hamarébb is szólni. Igen, de tudja, atya, azt hittük…. A hívők szájából kicsit groteszkül hangzik, amikor arra hivatkoznak: azt hittük… Ilyenkor csak az a kérdésem marad: hol van benne ez a hiszekegyben? Csak azt kell hinni, ami ott van.

Eugene Burnand: A sírhoz futó tanítványok a feltámadás reggelén

Nagyon nem lenne jó, ha András atyához is megkésve érkezne ezen levelem, ezért most azonnal le is írom. Ami körülötte történt, zajlik, csak fél szemmel figyeltem – bizonyára sok mindenről nem is tudok. Egy dologban azonban bizonnyal nem tévedek. Gyakran megesik ilyen az egyháztörténelemben, s ahogy mondják is: a pap kicsit olyan, mint a repülőgép. Csak akkor lesz híres, akkor figyelnek csak fel rá, amikor leesik (idézet Ferenc pápától). Azok a papok, akik élik a hétköznapjaikat, ha nehezen is, végzik a lelkipásztorkodást – nem érdekesek a média számára. Amikor Jézus meghívta a 12 apostolt, bizonyára az ő életük még nem volt ennyire rutinos, gyakran hétköznapias lelkipásztorkodás nemritkán ingerszegény környezetben. Persze sok mindent lehet tenni, kezdeményezni, s végül belefáradni.

Forrás: https://parolacondivisa.blog/2022/04/16/affanno-e-incomprensione/

Véleményem szerint András atya esetében az a bizonyos Jánosi türelmetlenség volt a fő oka annak, ami történt. Gondoljunk csak vissza, amikor az apostolok megtudták Mária Magdalénától, hogy az Úr feltámad, Péter és János a sírhoz futottak. János előbb ért oda, de nem ment be, megvárta Pétert. El sem tudjuk képzelni, mit élhetett át ott (az, akit Jézus annyira szeretett) azokban a végtelennek tűnő másodpercekben, amig Péter is odaér. Szuszogva, nehézkes futással – hisz’ sokkal idősebb (óvatosabb?). A katolikus teológia történetében számtalan türelmetlen Jánosokat ismerünk, akik nem bírták kivárni Pétert, a tanítóhivatal képviselőjét. Ahogy mondjuk is, az egyház malmai lassan őrölnek, de azért őrölnek. Sajnos néha felőrlik a fiatalos, lelkes kezdeményezéseket is – a leglelkesebb papokat is, mint valószínűleg itt is, András atya esetében. Nagy türelem kell az egyház dinamizmusába való beilleszkedéshez. Az inkvizíció, a reformáció, no meg az a számtalan, eleve elvetélésre ítélt jó lelkipásztori kezdeményezés mind-mind ennek bizonyítékai. Mindezt felvidéki papként írom, ahol a jó ötleteket, zseniális lelkipásztori terveket a másnyelvűség is igyekszik alaposan kordában (vissza)tartani. Helytállni az embertelen környezetben, naponta megtapasztalni, ahogy a barát ellenséggé, „janicsárrá” válik csak azért, hogy legalább ő érvényesülni tudjon… nem könnyű. Nem is nagyon értem, miért akarják, hogy nősüljenek a papok? Mi tiszteljük a nőket, és nem szeretnénk őket mindennek élettársainkként kitenni.

Forrás: https://www.visitpietrelcina.com/stations-of-the-resurrection/

Nálunk az a jól bevált metodológiai módszer akkor működik, amikor a kezdeményezésem mintha nem is tőlem származna, sőt épp az ellenkezője az, amit alázattal kérnék a feletteseimtől. Amikor büntetésből helyeznek oda, ahova szerettem volna menni. S itt most nem az elöljáróimmal van a gond, hanem azokkal, akik magukról is azt hiszik, hogy az egyházi tévedhetetlenség birtoklói és akik a háttérben ügyesen tudják manipulálni még talán a püspök atyát is. Nem titok, sok falusi plébánián a házvezetőnő a „főnök”, s egy idő után a plébános is belátja, ha nyugalomra vágyik, hagyni kell az asszonynépre… A sekrestyés néni szinte tejhatalommal rendelkezik, a kántor pedig maga a vezér – merthogy errefelé hiánycikk. Mifelénk a hitoktatókból is kevés van, s ahol van, ott minden úgy van, ahogy a hitoktató a papját irányítja (legalábbis próbálja). Ezt az istenhátamögötti falusi lelkipásztorkodást nagyvárosra kivetítve el sem tudom képzelni. Egy dologban azonban biztos vagyok: sok, egyházunkkal kapcsolatos összefüggésről jobb nem is tudni. A gonosz belelát az elménkbe, ezért jobb sok mindent nem is tudni, csakis hittel elfogadni.

Ezen levelem írása közben csengettek a plébánián. Keresztelőt jöttek bejelenteni. Végre nem csak temetés – gondoltam. Kicsit egyedi eset: az apuka szlovák és nincs megkeresztelve, az anyuka magyar, viszont evangélikus vallású. A nővére szintén, ő lenne a jövendőbeli „keresztanyuka”. De férjem katolikus – mondja kicsit mentegetőzve. Emlékszik biztos, nemrég lett megkeresztelve… ezzel bátorítanak, hogy vállaljam. Itt is talán jobb nem is tudni, mi van a háttérben. Amíg nem tudom, rajtam keresztül a gonosz sem tudja megakadályozni a jót. S végezetül egy utolsó, közismert mondás: bár a kutyák csaholnak, a karavánnak haladnia kell tovább. Nincs megállás, aki nem megy előre, az visszafele halad.

Sándor atya Felvidékről

1 Comment

  1. Madarász Ildikó ès Alajos

    Köszönjúk Sàndor atya, hogy elolvashattuk ezt az igaz , igazi èletböl, tapasztalatból megįrt levelet. 🙏

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük