Szeptember 19-én a 777blog.hu oldalon olvastuk András atya talán idei utolsó sorait: „Ma megtartottam utolsó miséimet. Erről most itt többet nem írnék, és titeket is kérlek, amennyiben lehet ne írjatok, ne hívjatok…” (https://777blog.hu/2022/09/19/sajat-keresere-felmentettek-a-papi-szolgalat-alol-hodasz-andrast/)
Minden mindennel összefügg – pár napja egy 101 éves nénihez hívtak, kérve számára a betegek szentségét. Amióta itt szolgálok, kb. 100 embert temettem el, ebből csak háromszor hívtak a haldoklóhoz. Ma is siettem, 15 perc alatt ott is voltam, de már későn értem oda – és nem egy váratlan rosszullétről lévén szó, meg is kérdeztem, miért kellett eddig várni? Talán lehetett volna hamarébb is szólni. Igen, de tudja, atya, azt hittük…. A hívők szájából kicsit groteszkül hangzik, amikor arra hivatkoznak: azt hittük… Ilyenkor csak az a kérdésem marad: hol van benne ez a hiszekegyben? Csak azt kell hinni, ami ott van.
Nagyon nem lenne jó, ha András atyához is megkésve érkezne ezen levelem, ezért most azonnal le is írom. Ami körülötte történt, zajlik, csak fél szemmel figyeltem – bizonyára sok mindenről nem is tudok. Egy dologban azonban bizonnyal nem tévedek. Gyakran megesik ilyen az egyháztörténelemben, s ahogy mondják is: a pap kicsit olyan, mint a repülőgép. Csak akkor lesz híres, akkor figyelnek csak fel rá, amikor leesik (idézet Ferenc pápától). Azok a papok, akik élik a hétköznapjaikat, ha nehezen is, végzik a lelkipásztorkodást – nem érdekesek a média számára. Amikor Jézus meghívta a 12 apostolt, bizonyára az ő életük még nem volt ennyire rutinos, gyakran hétköznapias lelkipásztorkodás nemritkán ingerszegény környezetben. Persze sok mindent lehet tenni, kezdeményezni, s végül belefáradni.
Véleményem szerint András atya esetében az a bizonyos Jánosi türelmetlenség volt a fő oka annak, ami történt. Gondoljunk csak vissza, amikor az apostolok megtudták Mária Magdalénától, hogy az Úr feltámad, Péter és János a sírhoz futottak. János előbb ért oda, de nem ment be, megvárta Pétert. El sem tudjuk képzelni, mit élhetett át ott (az, akit Jézus annyira szeretett) azokban a végtelennek tűnő másodpercekben, amig Péter is odaér. Szuszogva, nehézkes futással – hisz’ sokkal idősebb (óvatosabb?). A katolikus teológia történetében számtalan türelmetlen Jánosokat ismerünk, akik nem bírták kivárni Pétert, a tanítóhivatal képviselőjét. Ahogy mondjuk is, az egyház malmai lassan őrölnek, de azért őrölnek. Sajnos néha felőrlik a fiatalos, lelkes kezdeményezéseket is – a leglelkesebb papokat is, mint valószínűleg itt is, András atya esetében. Nagy türelem kell az egyház dinamizmusába való beilleszkedéshez. Az inkvizíció, a reformáció, no meg az a számtalan, eleve elvetélésre ítélt jó lelkipásztori kezdeményezés mind-mind ennek bizonyítékai. Mindezt felvidéki papként írom, ahol a jó ötleteket, zseniális lelkipásztori terveket a másnyelvűség is igyekszik alaposan kordában (vissza)tartani. Helytállni az embertelen környezetben, naponta megtapasztalni, ahogy a barát ellenséggé, „janicsárrá” válik csak azért, hogy legalább ő érvényesülni tudjon… nem könnyű. Nem is nagyon értem, miért akarják, hogy nősüljenek a papok? Mi tiszteljük a nőket, és nem szeretnénk őket mindennek élettársainkként kitenni.
Nálunk az a jól bevált metodológiai módszer akkor működik, amikor a kezdeményezésem mintha nem is tőlem származna, sőt épp az ellenkezője az, amit alázattal kérnék a feletteseimtől. Amikor büntetésből helyeznek oda, ahova szerettem volna menni. S itt most nem az elöljáróimmal van a gond, hanem azokkal, akik magukról is azt hiszik, hogy az egyházi tévedhetetlenség birtoklói és akik a háttérben ügyesen tudják manipulálni még talán a püspök atyát is. Nem titok, sok falusi plébánián a házvezetőnő a „főnök”, s egy idő után a plébános is belátja, ha nyugalomra vágyik, hagyni kell az asszonynépre… A sekrestyés néni szinte tejhatalommal rendelkezik, a kántor pedig maga a vezér – merthogy errefelé hiánycikk. Mifelénk a hitoktatókból is kevés van, s ahol van, ott minden úgy van, ahogy a hitoktató a papját irányítja (legalábbis próbálja). Ezt az istenhátamögötti falusi lelkipásztorkodást nagyvárosra kivetítve el sem tudom képzelni. Egy dologban azonban biztos vagyok: sok, egyházunkkal kapcsolatos összefüggésről jobb nem is tudni. A gonosz belelát az elménkbe, ezért jobb sok mindent nem is tudni, csakis hittel elfogadni.
Ezen levelem írása közben csengettek a plébánián. Keresztelőt jöttek bejelenteni. Végre nem csak temetés – gondoltam. Kicsit egyedi eset: az apuka szlovák és nincs megkeresztelve, az anyuka magyar, viszont evangélikus vallású. A nővére szintén, ő lenne a jövendőbeli „keresztanyuka”. De férjem katolikus – mondja kicsit mentegetőzve. Emlékszik biztos, nemrég lett megkeresztelve… ezzel bátorítanak, hogy vállaljam. Itt is talán jobb nem is tudni, mi van a háttérben. Amíg nem tudom, rajtam keresztül a gonosz sem tudja megakadályozni a jót. S végezetül egy utolsó, közismert mondás: bár a kutyák csaholnak, a karavánnak haladnia kell tovább. Nincs megállás, aki nem megy előre, az visszafele halad.
Sándor atya Felvidékről
