A világhírű olasz filmszerző, Federico Fellini (1920–1993) születésének centenáriumára emlékezik a kultúra világa. 1920. január 20-án született Riminiben, 1993. október 31-én hunyt el a római egyetemi klinikán a betegek szentségével megerősítve. November 3-án délelőtt a római Santa Maria degli Angeli-bazilikában tízezer személy vett részt azon a temetési misén, amelyet Achille Silvestrini bíboros mutatott be Federico Fellini lelki üdvéért. A filmrendező özvegyét, Giulietta Masinát, a film- és más művészetek világának képviselői vették körül együttérző szeretetükkel. A temetési misén többek között megjelent Scalfaro olasz köztársasági elnök és számos állami vezető, kormányképviselő. A 73 éves korában elhunyt filmalkotót szülővárosában, Riminiben temették el, amelynek hangulatát Amarcord című csodálatos filmjében örökítette meg. Federico Fellini a halála előtti napon ünnepelte volna Giuliettával házasságkötésük 50. évfordulóját. Giulietta volt életének hűséges társa, egyik fő ihletője, nagy filmjeinek főszereplője.
A világháború után több Rosselini-filmnek ő írta a forgatókönyvét. 1950-től kezdve már nemcsak szcenáriót írt, hanem rendezett is. Első alkotói szakaszának nagyobb filmjei: Szoknyavadászok; Országúton; Il Bidone; Cabiria éjszakái; Az édes élet; Nyolc és fél; Júlia és a szellemek.
Most újra emlékezetemben felidéztem nagy filmjeinek képsorait: jeleneteket, arcokat, emlékképeket és víziókat. Különösen szerettem Cabiriát és az Amarcordot. Fellini művészi látásmódjában van valami totalitásigény: az egész élet, az „édes” és a tragikus élet minden szempontja megjelenik: a Szoknyavadászok korcsai, az Il Bidone szélhámosai, az Országúton brutális clownja vagy az Édes élet romlott parazitái a sötét oldalt képviselik. Fellini a „romlás virágait” alkotta meg a film nyelvén. Látta a szépet és a szennyet, főleg a bűn világát, de végül mindig reménységre hangolt egy-egy mosolygó arccal, egy-egy szeretetgesztussal. Úgy érzem, csodálatos teremtőzsenijének sikerült megsejtetnie, hogy a Comédie humaine, az emberi színjáték színe az embereké, visszája Istené.
Fellini, miként a hetedik művészet néhány óriása, így Bergman, Pasolini, Buñuel, Truffaut és Godard, nem egyszerűen „neorealista”, vagyis a valót fényképezi, hanem a való életből kiindulva keresi az élet, a létezés értelmét; emberi sorsokon keresztül mutatja be a modern ember szorongását, az élet apró örömeit és nagy illúzióit, tragédiáit. Mondhatnánk így is: az „Isten halála” után agonizáló ember drámáját. Természetesen az említett filmrendezőknél más és más a valóság ábrázolása és annak értékelése, az abszurd elleni lázadás, miként az igazságtalanságok (a gazdagok üres dőzsölésének és élethazugságainak) kritikája, illetve a remény útjának jelzése, az esetleges transzcendenciára való utalás. Fellini kevésbé szeptikus vagy nihilista, mint például Bunuel vagy Bergman.
Vegyünk egy példát. Az Országúton alapvető témája az autentikus és a nem autentikus emberi létezés közötti különbség. Fellini halványan utal a transzcendens misztériumra, amely nélkül a létezés értelmetlen, az út nem vezet sehova: „az ember hasztalan szenvedély-szenvedés” (Sartre). Fellini a katolikus hagyományban nevelkedett, gyakran találkozunk filmjeiben a katolikus vallásosság jelképeivel, éspedig vagy kritikusan, vagy pedig áttételes utalásokra a használja fel azokat. Ugyancsak az Országútonban például Zampano és Gelsomina valamiképpen Szent Józsefre és Szűz Máriára emlékeztetnek, Gelsomina ártatlansága, tisztasága, szegénysége és szenvedése mindenképpen Mária makulátlan szépségét idézi. Az Il Matto, a Bolond pedig valamiképpen Krisztus-szimbólum, ahogy Ch. B. Ketcham magyarázza Fellini új mitológiájáról írt könyvében.
Hasonló áttételes bibliai utalások például: Godard „Je vous salue Marie”, Üdvözlégy Mária című filmje is Mária és József, az újszövetségi történetet paradigmának használja fel (nem profanizálja!) mának szóló üzenete kifejezésére. Pasolini Máté-evangéliumának Krisztusa a modern forradalmár jelképe lett.
De maradjunk Fellininél. A La dolce vita vagy a Róma többek között leleplezi a dúsgazdagok feslett, fényűző és üres életét, de ezen túl a katolicizmusban tapasztalható visszásságokat, a képmutatást és a felületességet, a pogány életérzés és élvhajhászat maradványait. (Gondoljunk Róma egyházi személyeinek, főpapjainak híres „divatbemutatójára”!) Fellini „olaszos” antiklerikalizmusa, egyházkritikája ellenére megőrzi robusztus katolikus hitét; igaz, ez a katolicizmus eléggé szétfolyó, ami például a hit- és erkölcstan tételeit illeti. Fellini, amikor filmjeiben a pogányos életörömöt is hirdeti, valójában az olasz „katolicizmust” képviseli, amit nem találunk meg az „északi” protestáns Bergmannál. Bergman sokkal metafizikusabb; az „Isten halála” utáni ember halálos szorongását ábrázolja legtöbb filmjében, kivéve a fiatalkoriakat, mert például az Egy nyáréjszaka mosolyaiban még jelen van a „fellinis” életöröm.
Idézek Fellini egyik 1957-es vallomásából. A Cabiria éjszakái című filmje kapcsán így fejezte ki evangéliumi humanizmusát: „Leírom azt, amit látok, pontosabban, ami vagyok. Elmesélek valami személyes történetet, és szorongva reménykedem abban, hogy így kapcsolatba lépek másokkal. Filmjeim végkövetkeztetése a nézőközönséget érinti. A közönség nyugtalanul távozik filmjeim levetítése után, és azt kutatja, mi lesz a szereplők további sorsa. Cabiria éjszakái című filmem arra ösztökéli a közönséget, hogy tegyen valamit Cabiriáért. […] Minden filmem kíváncsiságot kelt, és valamiképpen a szeretethez közelít. Szüntelenül azt ismétlem, hogy a teremtmény a legméltatlanabb, és ugyanakkor a legméltóbb szeretetünkre, mert a legnyomorultabb is magában hordoz valami isteni szikrát.”
Befejezésül pedig Silvestrini olasz bíboros temetési homíliájából idézem e jellemzést: „Fellini azt az Olaszországot elevenítette meg műveiben, amelyet mindannyian lelkünkben hordozunk, értékeivel, ellentmondásaival, ígéreteivel és csalódásaival, várakozásaival és reménységeivel. […] Fellini, anélkül, hogy ideológiai támaszokat keresett volna, ráérzett az emberiség nagy problémáira; az igazságot kereste, és különös szeretetet tanúsított a legkisebbek iránt: a szeretet tükrében vizsgálta az emberi gyöngeséget, a gyarlóságból eredő torzulásokat. – Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy ítélkezzen, hanem azért, hogy a világ üdvözüljön általa. Federico Fellini is erre az üdvösségre bízta magát, alázattal bűnösnek ismerte el magát, ezért számíthat Isten irgalmára.”
Szabó Ferenc SJ
(A fénykép forrása: Wikipedia)