Imádkozzunk, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők és családjaik megkapják a szükséges testi és lelki gondoskodást és odafigyelést.
Kedves beteg testvérek, a betegség lehetőséget ad számotokra, hogy különleges módon tartozzatok azokhoz a megfáradtakhoz és terheket hordozókhoz, akik magukra vonják Jézus tekintetét és magukhoz fordítják szívét. Ebben a helyzetben biztosan szükségetek van egy helyre, ahol békét találtok. Az Egyház szüntelenül és egyre jobban törekszik arra, hogy az irgalmas szamaritánus – azaz Krisztus – fogadója legyen (vö. Lk 10,34).
(Ferenc pápa üzenete a betegek 28. világnapjára, 2020. február 9.)
***
A betegek gondozásának témájához kapcsolódik az Egyház feladata, hogy újraírja a szenvedő ember felvállalásának és ápolásának „nyelvtanát”. Az irgalmas szamaritánus példája megtanít arra, hogy szükség van a szív megtérésére, mert aki néz, gyakran nem lát, mert hiányzik belőle az együttérzés. Aki azonban együttérző szívű, azt megérinti a másik ember szenvedése, megáll és gondjába veszi őt. A beteg ember körül létre kell hozni a kapcsolatok hálózatát, amely elősegíti orvosi kezelését és megnyitja az utat a remény felé. Ez különösen azokban a határhelyzetekben szükséges, amelyekben a fizikai problémát érzelmi csüggedés és lelki aggodalom is kíséri. Ez a kapcsolati hálózat nemcsak klinikai szempontból tekint a betegre, hanem figyelembe veszi az ember egyedülálló mivoltát és átfogó szemlélettel közeledik hozzá. Sosem hagyja magára, gyógyíthatatlan betegség esetén sem. Az élet bármely körülmények között megőrzi értékét és méltóságát.
A pápa idézte Kalkuttai Szent Teréz szavait, aki igyekezett emberivé tenni a haldoklást: „Ha az ember az életének útján csak egy lángot is fellobbantott valakinek egy sötét pillanatban, az nem élt hiába.” Ezzel kapcsolatban a pápa kiemelte, hogy milyen jó szolgálatot tesz a hospice-ellátás, amelynek keretében a végső stádiumban lévő betegeknek minőségi orvosi, pszichológiai és lelki támogatást biztosítanak, hogy méltóságteljesen, szeretteik közelségében tudják megélni életük utolsó szakaszát. A pápa annak a reményének adott hangot, hogy ezek a központok továbbra is olyan helyek lesznek, ahol elkötelezetten végzik a „méltóságterápiát” és táplálják az élet iránti szeretetet és tiszteletet.
(Ferenc pápa fogadta a Hittani Kongregáció közgyűlésének résztvevőit, 2020. január 30.)
***
Az evangélium azt mondja, hogy a halál úgy jön, mint egy tolvaj. Így mondja Jézus: úgy jön, mint egy tolvaj, és bármennyire próbáljuk is ellenőrzésünk alatt tartani érkezését, talán saját halálunk megtervezésével, mégis olyan esemény marad, amellyel számolnunk kell, és amellyel szembenézve döntéseket kell hoznunk.
Számunkra, keresztények számára két megfontolás fontos még.
Az első az, hogy a halált nem tudjuk elkerülni, s épp ezért, miután mindent, ami emberileg lehetséges, megtettünk a beteg gyógyítása érdekében, erkölcstelen a terápiás makacsság (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2278). Isten hűséges népének, az egyszerű embereknek ez a mondata, a „Hagyd őt békében meghalni”, a „Segítsd őt békében meghalni” micsoda bölcsesség!
A második megfontolás magának a halálnak a minőségére, a fájdalom, a szenvedés milyenségére vonatkozik. Hálásnak kell lennünk ugyanis mindazért a segítségért, amelyet az orvostudomány igyekszik nyújtani, hogy az úgynevezett „palliatív ellátás” keretében minden ember, aki élete utolsó szakaszát készül megélni, a lehető legemberibb módon tehesse ezt meg. Vigyáznunk kell azonban, hogy ezt a segítséget ne keverjük össze a szintén elfogadhatatlan halálba segítéssel, ami gyilkossághoz vezet.
Kísérnünk kell az embereket a halálba, de nem szabad a halált előidéznünk, és nem szabad segítenünk az öngyilkosság semmilyen formáját.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az ellátáshoz és a mindenki számára elérhető ellátáshoz való jogot mindig prioritásként kell kezelni, hogy a legkiszolgáltatottabbak, különösen az idősek és a betegek sose legyenek félresöpörve. Az élet jog, a halál viszont nem az, azt elfogadni kell, nem pedig elősegíteni. És ez az etikai elv mindenkit érint, nem csak a keresztényeket vagy a hívőket.
Itt azonban szeretnék egy társadalmi, de egy valós problémát kiemelni. Ez a „tervezés” – nem tudom, ez-e a helyes szó –, az idősek halálának felgyorsítása. Sokszor látjuk egy bizonyos társadalmi rétegben, hogy az idősek, mivel nincsenek meg az eszközeik, kevesebb gyógyszert kapnak, mint amennyire szükségük lenne, és ez embertelen: ez nem segítés, hanem a mielőbbi halál felé terelésük. Ez nem emberi és nem keresztényi. Az idősekről úgy kell gondoskodni, mint az emberiség kincseiről: ők a mi bölcsességünk. Még ha nem beszélnek is, és ha nincsenek is tudatuknál, akkor is ő az emberi bölcsesség szimbólumai. Ők azok, akik előttünk jártak, és annyi szép dolgot, annyi emléket, annyi bölcsességet hagytak ránk.
Kérem, ne szigeteljük el az időseket, ne siettessük az idősek halálát. Egy idős ember megsimogatásához ugyanaz a remény kapcsolódik, mint egy gyermek megsimogatásához, mert az élet kezdete és vége mindig misztérium, olyan misztérium, amelyet tisztelni, kísérni, ápolni, szeretni kell.
(Ferenc pápa katekézise: Embertelen és erkölcstelen az idősek halálának felgyorsítása!, 2022. február 9.)
(Vatikáni Rádió)
