Menü Bezárás

Halottak napján

ősi keresztény szokás szerint kimegyünk a temetőbe, hogy gyertyát gyújtsunk a sírhantokon és teleszórjuk az ősz utolsó virágaival azt a szent helyet, ahová szeretteinket helyeztük örök nyugalomra. A hívők temetőjárása – a hálás emlékezés mellett – ma hitvallás is abban a fölületes tömegben, amely gondtalanul úgy éli világát, mintha a halál véglegesen pontot tenne az ember életére.

Mindenszentek és halottak napján feleljünk erre a könnyelmű magatartásra a II. Vatikáni Zsinat tanításával: „Az emberi sors rejtélye a halál előtt éri el tetőfokát. Az embert nemcsak a fájdalom és a test feltartóztathatatlan felbomlása kínozza, hanem még ennél is erősebben marcangolja az attól való félelem, hogy élete örökre kialszik. Helyesen ítél azonban, amikor a lelke mélyéről fakadó ösztönzéssel megborzadva utasítja azt a gondolatot, hogy személyisége a halálban megsemmisül és végleg kialszik. Az örökkévalóság csírája, amit magában hord és amit semmiféle erőlködéssel sem lehet az anyagra visszavezetni, lázad fel a megsemmisülés gondolata ellen” (Egyház és Világ, 18.).

Hogy ez a rettegéstől kísért lázadás milyen elemi erővel tör ki a halál elé állított ember szívéből, mutatja Vajda János itt idézett Őszi tájék című költeménye is.

Az égen a felhő egymást űzi hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba’.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál, vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást űzi hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdő, elszállt a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
Múlik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
Semmit soha vissza a temető?!

Az égen a felhő egymást űzi hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
– Majd kigyúl a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!

Forrás: Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja, I. évfolyam 11. szám, 1969. november, 1. oldal