Keresztelő János az Ószövetség utolsó nagy útkeresője. Mint egy opera nyitánya, úgy jelenik meg az Újszövetség színpadán. Már a születése körül bonyodalmak voltak: anyja méhében találkozott a Megváltóval, apja megnémult… Nazírnak, vagyis Isten által lefoglalt, kiválasztott férfinak nevelték. Aszkéta módon pusztában, a szerzetesek között élt. A Jordánnál hirdette a bűnbánatot.
„Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb, mint ő” – mondja róla Jézus. Már magzatként megérezte, hogy Urának anyja látogatta meg az ő édesanyját. Az áldott állapotban lévő édesanyák is titkokat hordoznak, és milyen jó, ha találkoznak. Jézus közelsége Isten jelenléte is. Milyen jó lenne ezt az állapotot megőrizni. A szentségek a keresztségtől kezdve ezt akarják elérni. Ha anyánk méhében már Isten közelében vagyunk, kirajzolódik Isten terve rólunk. Isten mindenkit lefoglalt már anyja méhétől, a keresztségben pedig küldetést ad nekünk. Azonban nekünk is akarnunk kell találkozni vele.
Keresztelő János nagy bejelentésre készül. Rátette a prófétaságra az életét. Rámutat Jézusra: nézzétek, ő az Isten Báránya! János tisztán lát, és megmutatja, merre van a Megváltó, akit követnünk kell. Erős küldetéstudattal rendelkezik. Ismeri önmagát és a szerepét. Nem eltakarja az Eljövendőt, hanem bemutatja, felhívja rá a figyelmet: „Íme, az Isten Báránya…!” „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.”
Hogy jobbak legyünk, nekünk is bűnbánatot kell tartanunk. Nem elég sikeresnek vagy boldognak lenni. Jónak is kell lenni. A jóság azzal kezdődik, hogy észreveszem magamban a rosszat, a bűnt, és azt nem megtűröm, hanem megbánom, eldobom. Kitisztítom az énemet, a szándékaimat, a vágyaimat, a céljaimat. Egyeztetem Isten szeretetével, elvárásaival.
A próféta mindig Istenre mutat, még szimbolikus tetteivel, gesztusaival, magatartásával is. Bátor szókimondásával szembesíti az embereket önmagukkal: „A fejsze a fák gyökerére tétetett.”; „Szórólapátjával kiválasztja a búzát és a pelyvát olthatatlan tűzben elégeti”; „Meddig sántikáltok még kétfelé?” Még Heródesnek is a szemébe mondja az igazságot, fejére olvassa a bűnt. Halasztást nem tűrő szigorral hirdeti Isten ítéletét, saját életét is kockára téve. De valaki nagyobbra hívja fel a figyelmet. Nem magára. Nem ő áll a dicsfény közepén, nem ő akar tündökölni, nem a saját hasznáért mondja vagy teszi, amit tennie kell. A küldetése sürgeti.
A börtönben kétségek gyötrik: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?” – kérdi kétkedve Jézustól. Amiben addig hitt, és amiről meg volt győződve, abban most hirtelen elbizonytalanodik. Még a próféta is elbátortalanodhat. Ő is korának gyermeke. De Jézus megüzeni: nézd a tetteket. Vedd észre a jeleket, az apró dolgokat, Isten működésének búvópatakját, ahogy előbb-utóbb feltör és nyilvánvaló lesz. Nem lehet azt sürgetni, de elrejteni sem sokáig… Itt emberi elképzeléseket felülmúló dolgok történnek. A szívek mélyén. Nem mindig látványosan, nem azonnali eredményekkel kecsegtetnek, de azzal, hogy Jézus a világba lépett, valami új lépett a régi helyére, valami más kezdődött el.
Hányszor kritizáljuk az egyházat, hányszor teszünk szemrehányást Istennek, mert nem terveink szerint alakította az életet. Ahelyett, hogy mi figyeltünk volna jelzéseire, s mi alkalmazkodtunk volna hozzá. Jézus János szívét is fel akarja nyitni Isten tágas titkára, meglepetéseire. De Isten megengedi a börtönt, a balszerencsét, mert ezek által is próbára tesz: mennyire vagyunk képesek érte szenvedni. Kiderül a teherbírásunk. „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” – üzeni Jánosnak. Keresztelő János kérdezett ugyan, mert elbizonytalanodott, de nem mondott le: kitartott Jézus mellett a börtönben is. Életét adta Jézusért.
Tartsunk ki mi az imádságban, a hitben és a jócselekedetekben, s máris épül, szépül Isten országa.
Sebestyén Péter
