A Juhász Imre újfehértói/hajdúnánási plébános és Buczkó József világi elnök által életre hívott és az évek során hagyománnyá tett Székely Menekültek Emléknapját 2024. szeptember 22-én immár XIV. alkalommal ünnepelte meg a hajdúnánási római katolikus közösség. A szentmise főcelebránsa és szónoka ezúttal Mazai Tihamér gyimesbükki káplán volt. A házigazda Juhász Imre atya mellett koncelebrált dr. Vencser László (Linz), Mézes Attila (Újfehértó) és a nagyváradi egyházmegyés, jelenleg Magyarországon élő Túrós Dezső. A zenei szolgálatot dr. Szőcs Andor egyetemi tanár látta el. A szentmise után koszorúzással is fejet hajtottunk az 1916-os események főhősei, a székelyek és a hajdúk emléke előtt.
„Mindennek adója, erősítője és éltetője az Istenben való hit”
Mazai Tihamér segédlelkész szentbeszéde
„Jól csak a szívével lát az ember, mert ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…” – magaslik ki Exupéry A kis herceg művének híres mondata. És ezt ismétlem ma én is Neked, szeretett testvérem, ezt ismétlem önmagamnak (mindannyiunknak), akik a pro és kontra történések vérkeringésében élni kívánjuk a szív tisztán látását. Ismételni és élni akarom gyakran a „kishercegi” mondatot, mert társadalmi múltunk és múltatok sokszínűsége némaságra ítélte a szív igazságérzetű hangját és vakságra az Istent szemlélni tudó látást… Ezért van az, hogy ma már az Istenhiányos világ küszöbén állunk, katolikus hitünk, keresztény erkölcseink, nemzeti hovatartozásunk miatt megfenyítve és gyalázva – de nem megsemmisítve.
Azért éljük a mai nap ünnepét itt ebben a „sokak részéről az életet tisztelő és múltat nem feledő” közösségben, mert feleleveníteni és tapasztalni akarjuk a visszaemlékezést, amikor Isten (már) a teremtéstörténetben méltóságot adott az embernek, amelyet tisztelnünk, értékelnünk és továbbadnunk szent kötelességünk! Isten gondolatvilágában úgy voltál jelen te is, én is és ennek a közösségnek minden tagja (múltjában, jelenében és jövőjében), mint méltóság, amelyet legszebben a zsoltáros fogalmaz meg: „ISTEN – kevéssel tetted az EMBERT kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és fénnyel koronáztad, fölébe emelted kezed műveinek.” És mégis a kapott máltóság, amely magába foglalja az emberséget, a megfontolt magatartást, az erkölcsösséget és a hitelességet, folyamatos negatív kritikának, a szemünkbe mosolygók támadásának és a segítséget nyújtó jobbok kétszínű „megsegítésének” van kitéve. Ezt élve jogos a felkiáltás abban a bizonyos himnuszban: „Hol vagy István király? Téged magyar kíván – gyászos öltözetben teelőtted sírván…” De „Hol vagy emberi máltóság? Téged az Isten kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván…”
Társadalmunk és emberi méltóságunk nem akkor és ott romlott meg, amikor a himnuszt félve vagy rejtekben kellett énekelni, vagy a szentmisét a vértanúság lehetőségének a gondolatával hallgatni – nem ott… Mert az itt, bent a szívben él örök időkön át, amit senki és semmi nem vehet el tőlünk, mert ez a szemnek láthatatlan… Emberi méltóságunk akkor és ott romlott meg, amikor ezek a méltóságot adó érzések tartalom nélkül maradtak, amikor a szem már nem felfele az ég felé szegeződőtt – mint mennybemenetelkor az apostoloknak –, hanem valahol elakadt gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel együtt.
Istentől és Istenből kapott méltóságunk akkor vált törékennyé, amikor az édenkert gyümölcse gyönyörtette az emberpárt, amikor Ábelnek a vére felkiáltott a gyilkos Káin testvérének megsemmisítő voltától, amikor elkezdődött a menekülés Isten színe elől az irigység, a gőg és a felfuvalkodott lélek miatt – ami Istennek ma sem tetsző. És a világ azóta is szenved a hangos Káini felkiáltástól: „Tán őrzője vagyok én testvéremnek?” Igen, őrzője vagy testvérednek!
Miért van ma minden így? Mit tettünk a világgal, mit tettek veletek és velünk? Mit tettünk egymással?
Ha egymást nem őrizzük – nézzetek szét a világban és látni fogjátok –, minden széthull, minden élettelenné válik és minden elpusztul, mert
a felszínesség nem éltet, az csak hosszabbítja a megbetegedett világ életét.
Adjuk meg magunknak az egység lehetőségét, az Isten-álmodta harmóniát, az ember iránti tiszteletet és az Istenimádást… Ameddig az ember nem borul le a Teremtő Isten előtt, addig a múlt sebeitől szenved a jelen és beteggé válik a jövő! (Kérdezem tőletek: Igaz-e, hogy nehéz…? Hát az!)
Szeretteim! Engem mindig meghatároz és foglalkoztat Isten és az ember érzésvilága. És azt gondolom, hogy van egy „keményen Istent tapasztaló” hely, amely ma is létezik, minden egyes szentmisében! Nekem erőt ad ez a hely! Tudjátok, melyik az? Itt ez az Oltár! Meghívlak és akarom, hogy ma ezen a helyen térjünk be egy keveset az utolsó vacsora termének mélységébe, és szemléljük a hangulatát, amely a legtöbbet tudna mondani Krisztus belső életéről. Ez a terem adta a legtöbb intimitást Isten és ember között, itt döbbentek rá az apostolok apostoli küldetésükre, méltóságuk Isten-adta voltára, hogy nem önmagukért kell legyenek, hanem a másikért. És hogy mikor döbbentek rá erre? Amikor képessé váltak a Szentlélek befogadására! És jogos a kérdés: hogyan váltak képessé? Úgy, hogy azelőtt szemlélték Mesterük életét, az Atyával és a Szentlélekkel való kapcsolatát, látták imádkozni, látták örülni és szenvedni… Mi úgy válunk képessé tisztelni az embert és áldásossá formálni a jövőt (akár ebben a közösségben), ha szemléljük a köztünk élő Szentháromságos Isten életét és az Ő működését a megtört és felemelkedett embertársaink életében! Azt hiszitek, könnyű? Nem! És nem is lesz az! Azonban ha szemléled Őt, minden láthatóvá lesz, ami a szemnek láthatatlan!
Bármit birtokolhatunk a világban, Nélküle minden veszendő, felszínes és mulandó… és emberi méltóságunk csak akkor nyer valódiságot, amikor megszólítjuk Őt.
Ekkor döbbenünk rá, hogy másképp is szemlélhető a világ, hogy másképp vagyunk emberek, mint ahogyan azt elmondják rólunk…
Vele emberré válhatunk az embertelenségben! Istenben döbbenünk rá igazán emberi méltóságunkra.
Benne (Istenben) döbbenünk rá a Férfi, a Nő és a Gyermek méltóságára – a család méltóságára. Mert, ahogyan az Atya öröktől fogva szereti a Fiút, a Fiú viszontszereti az Atyát és kettőjük szeretetéből árad a Szentlélek, úgy a Férfi is öröktől fogva kell hogy szeresse a nőt, a Nő viszont kell szeresse a férjét, hogy kettőjük szeretetéből szülessék bele a világba a gyermek és ezen keresztül a családi harmónia.
Benne döbbenünk rá a Nő méltóságára, amely Isten szemében drága kincs, hiszen olyan képességet adott neki, amivel elősegíti a világ széppé formálódását – hogy élet és áldás legyen.
A Nő precizitása nem helyettesíthető, ékessége nem kicserélhető és anyasága nem pótolható
– ettől válik a lány nővé, a nő anyává, mégpedig ÉDESanyává, az édesanya pedig idős, becsületet érdemlő bölcs hölggyé.
Istenben döbbenünk rá a férfi méltóságára, amely teremtett világunk alapja, amelyre épül a család, az élet és a nemzet! A férfiöntudat Szent József hasonmását kell öltse magára, hogy a világ adta folyamatos „betlehemi éjszakában”, ahol rengeteg a visszautasítás, mindig biztos támasza legyen a gyermeket váró, illetve gyermeket nevelő feleségének!
Isten-adta méltóság a Gyermek méltósága, amely szülei iránti tiszteletében teljesedik be! A gyermek nevelése és életvitele adja a jövő társadalom lényegét – hiszen a kicsi a nagytól tanul. Jól vigyázzunk, mit kell, hogy lásson, mit kell, hogy halljon, hogy majd aszerint éljen és életet adjon! Én hiszem, sőt tudom, hogy
a gyermek bizonyítéka Isten szeretetének az élet iránt!
Istent szemlélve érezni vélem, hogy jó ebben a „méltóságot adó” közösségben élni, még ha olykor nehéz is és fáj az élet! Örüljetek, hogy itt és ebben élhettek! Áldást bíró közösségetek van, mert itt nyert teret az Irgalmasság testi és lelki cselekedete, amikor az első világháború éveiben, 1916 és 1918 között ez a közösség több mint 3000 székely menekültet fogadott be, megosztotta velük hajlékát, s mindenét, amije volt.
A Boldogasszony-kert lelki értéket hord magában, mert nem csupán látható és fizikális jelenvalóság mutatkozik meg benne, hanem valami olyasmi, amit mi „érzésnek” nevezünk (összetartozás, szeretetkapcsolat, béke és áldás)!
Az itt megvalósuló történések arról árulkodnak, hogy az emberi jóság lehet „határtalan”, „erőt” és „életet” adó! Be kell lépnünk mindennap az Emlékezés Kapuján – mert Tamási Áron szerint „nyilvánvaló, hogy ahol van egy kicsi kapu, ott egy kicsi élet is van mögötte.” Hát… itt volt, van és lesz élet! Sok minden van, amiről lehetne beszélni… De ezt ti élitek, ti tudjátok igazán átadni! Tiszteljétek és szeressétek azokat, akik ma is küzdenek – hogy a múlt „szeretetgesztusa” jelenné váljék!
Kedves Testvéreim!
Mindennek adója, erősítője és éltetője az Istenben való hit!
Benne ismerjük fel kötelességünket, hogy az Életet tisztelnünk, értékelnünk és becsülnünk kell. Hogy a méltóságot, amit Isten ránk hagyott teremtettségünknél fogva, szent értékként kell kezelni, mert a méltóság nem korosztálytól vagy egészségtől függ. A méltóság attól függ, hogy milyennek látom én magamat és milyennek látom az Istent! Ezért mondja Exupéry: „Jól csak a szívével lát az ember, mert ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…” És nehéz? Igen, az! Néha azonban Pilinszky János Átváltozás című versével erőt kapunk az újbóli lehetőségre: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végighallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.” Ámen.
Fényképgalériánk megtekinthető itt: Facebook
Névjegy
Mazai Tihamér atya Borszéken született 1997. április 25-én. Teológiai tanulmányait 2015 és 2022 között végezte Gyulafehérváron, 2022. június 29-én szentelte pappá, hat társával együtt, Kovács Gergely érsek a gyulafehérvári székesegyházban. Felszentelése óta Gyimesbükkön teljesít segédlelkészi szolgálatot.
