Menü Bezárás

P. Varga László SJ: A bujdosó öröme (1956)

Mások úgy hívnak: menekült, hontalan, én azonban a régi magyar szót használom, amikor sorsomat kimondom. Századok keserve gyűlt össze benne, tengernyi bánat és büszkeség. Nem kujtorgó az én fajtám, mégis bujdosó lettem, akinek hátán a háza és keblén a kenyere. Most imádkozni akarok életemről és egy kévébe kötöm lelkem minden kínját, ezt viszem Jézus elé, hogy megtaláljam értelmét. Mióta hazánk áll, még nem fordult elő, hogy ennyi pap kénytelen volt idegenbe bujdosni. A magyar nép papjának hívott az Úr, és csak most tudom, mit vesztettem, amikor az ősi talajból kiszakadtam. Csak most tudom igazán, milyen édes haza az a Magyarország. A gyökértelen létben kallódóm, mint országútra hullott búzamag. KoIdus lettem, adományból tengődőm, idegeim szakadoznak, reményem kopik. Talán fehér kenyeret eszem, de keserű minden morzsája, mint a mostoha falat. Mondd meg Uram, miért versz minket ilyen súlyosan? Van ebben az iszonyú magyar sorsban valami cél, valami okosság és szépség, amiért érdemes ennyit vergődni?

Így sír szívem, de ha tágra nyitom a hitem szemét, nyomban látom, nincs semmi jogom perelni az Istennel. Nincs jogom panaszkodni és gyöngének lenni, amikor tenyerén hord az Isten, hiszen most teljesedik be rajtunk az ígéret: Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz jutalmatok mennyben.

Most a legnagyobb kegyelmet élvezem, melyet az Úr választottai kapnak, akik méltók arra, hogy gyalázatot szenvedjenek Jézusért. Ez a kiváltság, melyért a szentek sóvárogtak, tehát mindennap meg kell köszönöm s akkor csoda történik velem: ami másokat földre nyom, engem isteni magasságba emel. Ami másokat összetör, attól én hatalmas leszek, a menekültek támasza és árva népem vigasztalója. Ha a magyar papság ezt megérti, nemzetünk olyan nagy lesz, amilyen még nem volt soha.

(Forrás: Magyar Papi Egység, 1956. I. szám)