Menü Bezárás

Varga János: Közös Adventünkhöz

Advent – a szó nem várakozást, hanem eljövetelt jelent.

A dolgok nem jönnek el maguktól, a jó nem történik meg magától, az érték nem valósul meg magától. Avval együtt sem, hogy „mink van, amit nem kaptunk” (vö. 1 Kor 4,7) és hogy minden ajándék. Mert az ajándékot ki kell bontani, használatba kell venni, meg kell tanulni bánni véle, nekünk kell működtetni, éltetni, megélni. A ruhát hordani és mosni is, az edényeket, szerszámokat, bármilyen eszközt használni és rendben tartani, óvni, a társas játékokat megtanulni, időnként elővenni, másokat meghívni, hogy együtt játszunk és aztán gondosan elrakni.

„Advent a várakozás megszentelése… meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – írta Simone Weil. És ha igaz vágyakozás, akkor tevékeny törekvés is. Vágyakozni az után, hogy visszakapjuk, ami a miénk.

Nem amit elvettek, hanem éppen, amit nem tudnak elvenni. Ami igazán a miénk. Amit csak mi tudunk, tudnánk megőrizni, ápolni, óvni – megélni, élni vele… Mert elvehetik mindenünket, és mégis összetartozunk. Összetartozásunkat nem vehetik el, azt mi veszíthetjük el. Ha nem akarunk összetartozni. Ha nem vállaljuk azt, hogy fontosabb, ami egybeköt, mint ami szétválaszt. Ha nem valljuk és éljük Csoóri Sándorral, hogy nem kell mindenben egyetérteni, de érteni kell egymást.

Ha csak hivatkozunk nagy elődeinkre, de amit mondtak, és mondanak ma is, amit üzennek nekünk – hitelesen, mert ők megélték –, nem vesszük komolyan, nem szívleljük meg, nem akarjuk erőfeszítések árán is megvalósítani. Széchenyi István: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Összetartozásunk más néven az egység, ami a sokszínűségben nyilvánulhat meg, de a lényegi dolgokban azt jelenti, hogy egyek vagyunk. Nem mondhatunk le az egység igényéről, és nem is gondolhatjuk azt, hogy az uniformizálást jelentene. Hogy mindenkinek ugyanazt kéne gondolni vagy mindenkinek egyformán kellene cselekedni. De értékeinkhez ragaszkodni, egymás javát keresni a saját javunk mellett, a közjót szolgálni, ha magunk java előtt…

Várakozni nem jelenthet tétlenséget azokban a dolgokban, amelyek rajtunk múlnak, tevékenyen kell várakozni. Nem elég, hogy az idő elteljen, mert attól nem oldódnak meg a problémák, nem lesz a munka elvégezve, nem jutunk előbbre.

A karácsony előtti idő is ilyen várakozás, de nem lehet tétlen várakozás. Nem elég kiböjtölni karácsonyig, hanem tevékeny szeretetben kell telniük ezeknek a napoknak.

Az advent kinek a vásárok színes forgatagát, a forraltboros, rumpuncsos hangulatot jelenti, kinek a roráté miséket, a több imát, készületet, emlékezést a régi karácsonyokra, az ajándékkészítést, annak eltervezését, hogy hogyan lepjük meg a másikat szeretetünkkel. Hogy miként tesszük az idei karácsonyt egyedivé és széppé, minden nehézség ellenére.

Emlékszem, amikor életemben először nem voltam otthon szenteste. Katonai szolgálatomat töltöttem, 18 éves voltam, őriztem a lőszerraktárt a nem létező ellenségtől. Sötét éjszaka volt, nagy hiány és szomorúság telepedett rám, hiszen a gyerekkori karácsonyok még oly közel voltak. De tudtam, hogy azok bennem élnek, a korábbi karácsonyok szeretete továbbra is érvényes, és lesz következő karácsony is. Tudtam, hogy összetartozunk. Könnyebb volt kibírni, mint előre elgondolni, hogy az idén nem lehetek majd szeretteim körében, nem lesz karácsonyom. Lehet, hogy a mi idei karácsonyunk sem lesz olyan, mint megszoktuk, de ettől függetlenül, amit a karácsony jelent, a szeretetben való összetartozást senki nem veheti el tőlünk. Örömünket senki nem ronthatja le, csak mi magunk. Amit magunk adunk oda, amiről lemondunk, amit elrontunk, elherdálunk, eljátszunk, ami után nem vágyakozunk, azt veszítjük el. Ha például csak a pénz miatt próbálunk egységesek lenni, és aztán éppen megint csak az anyagiak miatt ugrunk mégis egymásnak.

Tevékenyen készülni, tenni a jót, amit lehet, azt is elfogadni, hogy mi az, amit nem tehetünk, és az egyetlen lényegesre figyelni. Az összetartozásunk lehetőségére, valóságára, erejére, szépségére. Azokkal is összetartozunk, akik már nem élnek, az élőkkel való összetartozásunkon pedig dolgozni kell, az egységért fáradozni szükséges és újra a miénk lehet. Megújultan, erősebben, szebben és tartósabban, mint valaha. Nem álom vagy ábránd ez. Nem mondhatjuk, hogy lehetetlen és azt sem hogy máson múlik. Amit Istentől ajándékba kaptunk: család, nemzet, kereszténység, kultúra, az a miénk. Vágyakozni arra, ami a miénk, azt jelenti, hogy törekszünk arra, hogy még jobban meg tudjuk élni, sajátunknak tudjuk tekinteni.

Ebben segítsük egymást és kérjük Isten segítségét. Szelíd, gyengéd szeretetével Ő tegyen minket szelíddé, megbocsájtóvá, nyitott szívűvé, hogy ki tudjunk engesztelődni. Hogy legyen újra összetartozás: egymáshoz tartozás, hogy legyünk újra a magunké, tartozzunk ahhoz, ami a miénk és így legyünk együtt erősek. Adódjunk össze és akkor érezzük meg igazi erőnket. Ahogy az egyén szóban is benne van: egy-én, az én csak egy. Újra Széchenyit idézve: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Az egység – olyan mértékben, ami vállalható, lehetséges és ami szükséges – ehhez az áldozat is hozzátartozik, amit egymásért, az összetartozásunkért meghozunk.

Pál apostol olyan egyszerűen írja: „Szeressetek tettetés nélkül. Gyűlöljétek a rosszat, ragaszkodjatok a jóhoz. … A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok!” (Róm 12, 9,11).

Akkor lehetnénk igazán nagyok. Ajándék, meglepetés egymás számára. Szeretetből fakadó egységben ünnepelni, így lehet igazi az Ünnep. Nagyon várom már… És a magam részéről tenni is akarok érte, és erre hívok mindenkit.

Ha elkezdjük tenni, akkor meg fog valósulni. Akkor fognak olyan folyamatok elindulni, amikre talán nem is gondoltunk, amelyek meghaladják erőinket és mégis lehetségesek. Mert Istennek semmi sem lehetetlen és az Isten emberszerető jóságával együttműködő embernek sem.

Forrás: Bécsi Napló, 2020. november–december

Fotó: Merényi Zita