Furcsa világban élünk. Zavarban vagyunk a megszokott értékrenddel. A tolerancia fogalmát átfogalmazták nekünk. Az igényességet felváltotta a közízlés, a méltóságot az egyenlőség szajkózása, az erőt az erőszak, az idealizmust a materializmus. Elvesztettük a bizalmunkat egymásban, a vezetőkben, a demokráciában. És ez csak a lista kezdete. De mert jól ismerjük a teljes leltárt, most csak a karácsonyról szólok néhány szót, annak ellenére, hogy tisztában vagyok, sokan ezt személyes sértésnek veszik majd.
Amint észleljük,
a karácsony is új tartalmat kapott. A Gyermek születése annyira a háttérbe szorult, hogy szinte nincs is már. Helyét a piros pizsamába öltözött joviális öregúr foglalta el, akit Santa Klaus, de gyakran csak Santa néven ismernek, habár a „szent” jelző az ő személyével kapcsolatban talán nem egészen fedi a valóságot.
Az elkövetkező írás a csalódásról szól, pontosabban a gyermek csalódásáról a karácsonnyal, tehát voltaképpen a vallással kapcsolatban. Ezt a traumát (mert a csalódás mindig traumatikus), sok gyermek nem képes kezelni, feldolgozni, és nem is tud erről beszélni, mert csalódása nagyjából a tudat alatt zajlik. Megfogalmazni nem tudja, csak homályosan érzi, hogy amiben rendíthetetlenül hitt, arról kiderült, hogy minden részletében gyökeresen hamis mese volt, amely már csírájában elpusztítja vallási kötődését, bizalmát. Amiben először annyira hitt, arról kiderül, hogy semmi köze a valósághoz, és nem csoda, ha később a hittanórákon idegenkedik az újabb történetek hallatán, illetve azok igazságában. Ne feledjük, hogy „a gyermek, aki egyszer megégette magát, mindig fél a tűztől”. Amikor a gyereknek egy neki fontos és alapjában vallási eseménnyel kapcsolatban ekkora csalódása van, akkor senki se csodálkozzék, hogy habár nem tudatosan teszi, mégiscsak bizalmatlan lesz a vallás terén, és később igen könnyen el is fordul ettől, miközben a felnőtt társadalom döbbenten figyeli, hogy egyre nagyobb a rosszkedvű, elégedetlen gyermekek tábora, annak ellenére, hogy látszólag mindent megkapnak, ami boldoggá tehetné őket.
Igen, tudom és elismerem, hogy a fenti megállapítás egy laikusnak az elképzelése, amely még teóriának sem nevezhető és amely megbízhatatlan (?), szubjektív élményekre épült – de vajon miért nem akad egy szakavatott pszichológus, aki a tudomány által elfogadott lépésekkel megvizsgálná a helyzetet, és vagy elfogadná, vagy elvetné az aggodalmat?
Érdekes, hogy a pszichológusok milyen behatóan vizsgálják, hogy milyen hatással van a baba fejlődésére, ha az anyja nem szoptatja, hanem cumisüvegből táplálja, hogyan befolyásolja a gyermek egyéniségét a pelenkából bilire szoktatás menete, és azt is, hogy ha sír, dédelgetik-e (vagy nem), megetetik-e éjjel kettőkor vagy nem. De ezzel a Télapó-kérdéssel, illetve az azt követő csalódással furcsa módon nem foglalkoznak. Talán azért, mert manapság a pszichológusoknak nem „trendi” vallással foglalkozni. Még akkor sem, ha ez a helyzet és az ezt követő csalódás komoly zavarokat okoz, különösen a gyermek vallási életének a fejlődésében.
Mivel életem nagy részét az USA-ban éltem meg, a gyerekeim ott születtek és ott neveltem őket, ezért amit tapasztaltam és láttam, az főként az USA-ra vonatkozik. Azonban napjainkban ezekből az ottani szokásokból egyre több jelenik meg Európában, illetve szép hazánkban is (lásd Halloween, Black Friday, Valentin-nap), ezért helyénvaló, hogy foglalkozzunk ezekkel a jövevényekkel, jelen esetben a piros bársonyba öltözött öregúrral. Vannak más országoknak olyan ünnepei és szokásai, amelyek zökkenő nélkül besimulhatnak országunk megszokott jeles napjai közé (például a Valentin szépen elfér a Nők Napja mellett, mert szeretetből, odafigyelésből, elismerésből soha sincs elég ezen a kifosztott bolygón). Aztán vannak, amelyek tökéletesen fölöslegesek, amelyek kimondottan nevetségesek lennének, ha nálunk szeretnének meghonosodni. És vannak olyanok, amelyek kiiktatnák a megszokott ünnepeinket, amelyeket valami alacsonyrendűvel pótolnák. Erre azonban éberen kell figyelnünk.
Fejtegetésem magva, hogy a jelek szerint az emberiség bizonyos rétegének a karácsony hiányosnak, esetleg elfogadhatatlannak bizonyult, ezért valakik szükségesnek vélték, hogy átírják a történetet. Jelenleg Katalin napja körül
a karácsony nevében egy szédült időszak kezdődik, vigassággal, végeláthatatlan hirdetések sorozatával, béna és egy kaptafára gyártott filmek vetítésével, a szentimentalizmus túladagolásával, és megindul a maratoni vásárlás. Egyszóval, hatásosan eltakarították a karácsony eredeti értelmét.
Hogy honnan jött a Santa-szindróma? Nos, főként (és valószínűleg) egy versből, amelyet méghozzá nem is olyan nagyon régen írtak, a gyermekkorom előtt úgy száz évvel, pontosan 1823-ban. Először névtelenül jelent meg, később pedig Clement Clark Moore-t jelölték a vers írójának. Moore nagytudású ember volt, a keleti és klasszikus görög irodalom professzora, de ezenkívül több évtizedig tanított teológiát a New York-i protestáns püspöki szemináriumban. Több nyelven beszélt (többek között görögül, latinul és héberül is). A verset vagy ő írta, vagy nem, az irodalomszakértők sohasem döntötték el teljes bizonysággal, hogy kitől származik.
A híressé vált vers címe: It was the Night before Christmas, magyarul: A karácsony előtti éjjel, és így kezdődik: „Szent karácsony éjjel a házban csend honol. Semmi sem moccan, még egér sem zajol.” Ebben a versben Moore (?) leírja, hogy Santa Claus elindul az Északi Sarkról (alig egy ugrásra Betlehemtől) a szánkón, amit nyolc csodálatos aganccsal ellátott szarvas húz, nevezetesen: Dasher, Dancer, Pranzer, Vixen, Comet, Cupid, Dunder és Blitzen, magyar fordításban: Táltos, Táncos, Pompás, Csillag, Üstökös, Íjas, Ágas és Villám. Megjegyzés: a nevek fordítása értelmileg nem pontos, sőt félrevezető. Azonban a vers ritmusának megtartása miatt a nevek fordításánál a fordítónak, ha nem is azonos, legalább hasonló értelmű kétszótagú kifejezést kellett találnia. Ez nem éppen könnyű feladat, tehát megbocsátható a szükséges eltérés. Ezért kapta az első szarvas a Táltos (Dasher) nevet, noha eredetileg ezt a kifejezést egy elegáns, de rámenős férfire szokták mondani. A Táncos is kissé félrevezető, mert ez a kifejezés ágaskodó lovakra vonatkozik, nem pedig kecsesen hajladozó táncosokra. A Dunder talán a thunder szóból származik, amely dörgést jelent, és jól illik a Villám mellé. Ezt a nyolc szarvast pedig Rudolph vezette, „akinek” piros orra bevilágította az éjszakai égbolt sötét útjait. (Moore, illetve a vers írója sem volt egészen tisztában a szarvasok nemi hovatartozásával, mert a sok férfias megnevezés közbe becsúszott a Vixen név, pedig ez semmi esetre sem vonatkozik hímnemű szarvasokra, mivel boszorkányt, komisz és gonosz, zsémbes asszonyt, házisárkányt jelent.)
Tehát a versben a szarvasok neve egy kivételével arra utal, hogy hímek voltak, de ezzel egy címeres (agancs) hiba csúszott a versbe, ugyanis ősszel, a párzás után a bikák elhullajtják agancsaikat, azonban a nőstények megszakítás nélkül továbbra is büszkén viselik fejdíszüket. Karácsonykor is. Azonkívül a való világban a szarvascsapatok vezére mindig egy idős, tapasztalt nőstény, nem pedig Rudolph. Santa karácsonyi szarvasai mind agancsosok, tehát a férfiasan hangzó nevek ellenére tehenek voltak és nem bátor bikák.
Moore (?) írásából aztán megtudjuk, hogyan jutott el az öregúr az Északi Sarkról a világ távoli helyeire, és mit csinált, hogyan osztotta szét az ajándékait.
A vers, egészen Harry Potter idejéig hallatlan, sohasem látott sikert aratott. Szerintem nincs amerikai gyerek, aki nem tudná elmondani ezt a verset, holott nem jellemző az amerikai gyerekekre, hogy olyan tempóban tanulnának verseket, mint mi tettük annak idején. Az iskolák ezt nem tartják fontosnak – de ezt az egy verset tiszta önszorgalomból csaknem minden gyerek megtanulja és el is tudja mondani.
Mindenesetre napjainkban előkerült a Santa-versnek egy kérdéses kézirata (kérdéses azért, mivelhogy vannak irodalmárok, akik nem hiszik el, hogy a vers szerzője valóban Moore volt), de ez nem zavarta azt a New York-i üzletembert, aki 55 millió forintért megvásárolta a kéziratot, amit Moore valóban kézzel írt (vagy csak másolt?). (Most aztán kétségbe vagyok esve, mert az Útban hazafelétnem kézzel írtam, sem a Pisti és a méhek vagy az Aranykapu könyveket, és így még posztumusz sem leszek gazdag és híres, még akkor sem, ha valami csodával határos véletlen folytán emberek milliói hirtelen rájönnének, hogy jaj de jók a könyvek. Nem hiszem, hogy a számítógépen írt kézirat pénzt hozna az örökösök konyhájára. A piacon csak a kézzel írt szövegnek van értéke. De ez egy másik szomorú történet.)
Nos, a gyerekeim egy olyan világban születtek és nevelkedtek (USA), ahol karácsonykor, hűségesen a versben leírtakhoz, ki tudja, milyen indíttatás folytán, ez a Szent Miklós és Télapó keverékéből barkácsolt Santa Claus (Szent Miki?) a főszereplő. A vers szerint a nagyvonalú öregúr az Északi Sarkon él. Általában nősnek mondják; felesége mosolygós és kedves öregasszony. Ez a Santa Télapó valami hatalmas játékgyár tulajdonosa, ám véletlenül sem üzletekben árulja izgalmas portékáit, hanem elajándékozza a jó gyerekeknek. Kivéve, ha a gyerekek szegények, mert akkor nem kapnak semmit. Ez ugyan tökéletes ellentétben van Jézus Urunk vagy Szent Miklós szegényeket támogató jóságával, de hát ennyi téves állítás között ez az egy már nem okozhat vihart a csészében.
Az sem világos, hogyan épülhetett egy hatalmas gyár oda, ahol nincs is szárazföld, csak egy vastag jégpáncél az Északi Jeges Tenger felett. A gyerek, aki figyelt és nem rosszalkodott a földrajzórán, idejében megtanulhatta, hogy épeszű ember nem épít házat, sem gyárat a Szent András-törésvonalra, vagy Hawaiiban a Kilauea-hegyoldalra, Brazíliában a Kígyó-szigeten, az Afar-háromszögben, sem jégtáblákon. Az már szinte elhanyagolható, hogy sem Moore, sem más nem tartja fontosnak megmagyarázni, hogy miért és hogyan kapcsolódik az Északi Sark Betlehemhez, de ne legyünk szőrszálhasogatók. Csúnya, fontoskodó szokás, és ha ilyent gyakorolunk, ez azonnal elárulja a korunkat.
A képtelenségek listája gondolkodó embernek elfogadhatatlan, de nem a naiv gyerekeknek! Ők értik a dolgot, és alig várják az év legizgalmasabb napját. Karácsony előtt azok, akik még hisznek a mesében, de azok is, akik kifizetőnek találják környezetükkel elhitetni, hogy még hisznek, megírják hosszú és szerénytelen kívánságlistájukat Santa Clausnak, amit aztán kitesznek az ablakba, ahonnan reggelre eltűnnek a levelek. Sok helyen az amerikai postaszolgálat besegít a történetbe: külön postaládát állítanak, ahova a gyerekek bedobhatják az Északi Sarkra szánt leveleiket (természetesen a borítékon a bélyegen kívül gondosan jegyezve a feladó nevét és címét), így aztán a postás már másnap kézbesítheti a leveleket – vissza a szülőknek. A levél könnyíti a szülők vásárlását, és elkerüli a karácsonyfa melletti csalódásokat és hisztiket. Mellesleg a postának ez külön bevételt jelent.
És a mese folytatódik a versben. Karácsony éjjelén az öregúr felölti piros pizsamáját, felpakolja a sok millió ajándékot egyetlen szánra, amit nem lovak, hanem az előbb említett agancsos szarvasok húznak, és elindul az Északi Sark fagyos birodalmából filantrópi útjára anélkül, hogy megmagyarázná, mi ihlette a nagyvonalú ajándékozásra. A csodálatos szán mellesleg nem a havas tájakon siklik, hanem a föld fölött suhan. Persze ezzel az erővel repülőgéppel is jöhetne, de az öregúr régimódi és ragaszkodik a divatjátmúlt közlekedési eszközhöz.
A képtelenség továbbgyűrűződik. Santa Télapó több millió háztartást látogat meg egyetlen éjszaka, hogy ajándékait szétossza, ami nemes dolog, de hogy ez az idős és meglehetősen túlsúlyos úriember miért éppen a kéményen keresztül lép be a házba, azt szintén senki sem tudja, mint ahogyan azt sem, hogy miért nem lesz kormos a pizsamája, úgy, mint egy kéményseprő ruhája és arca, és hogyha a háznak nincs kandallója, akkor hol jön be és egyáltalán hol megy ki. Az már igazán szőrszálhasogatás, ha megkérdeznénk, hogyan fér el több millió gyerek ajándéka egyetlen szánon.
Egyébként a közmédia is besegít a mesébe, mert december 24-én a híradásban a fő események között bemondja, hogy Santa Télapó elindult az Északi Sarkról. Napközben rendszeresen megszakítják az adást azzal a különleges hírrel, hogy a radar hol észlelte éppen a szán a közeledését.
1944-ben Székesfehérváron a gyerekek szüleikkel együtt figyelték a híradást a rádión keresztül, és amikor azt hallották, hogy az ellenséges repülök elérték Veszprém és Várpalota légterét, akkor pontosan tudták, hogy mennyi időbe telik, amíg a gépek a fejük felett zúgnak, és jaj, most segíts meg Mária, Prohászka püspök és Kaszap István, hogy ne ide dobják halálos bombáikat! Néhány évtizeddel később Clevelandban a gyerekek is feszülten, de mindenesetre pozitív előjellel figyelik a tévéadást, és amikor azt hallják, hogy a nevezetes szán elérte Newfoundland és Labrador térségét, boldog izgalmuk alig ismer határt. Talán van valami fogalmuk arról, hogy mennyi idő kell a repülőgépnek az Erie-tó eléréséig, de nincsenek tisztában a szán sebességi határaival. De sebaj, a lényeg, hogy a szán közeledik, már Nova Skotia fölött van, és hamarosan meg is érkezik. Ez elvitathatatlan, elvégre a tévé bemondója mondja, és az ő kijelentései annyira szentnek és annyira hitelesnek számít, mintha kőbe lenne vésve. Vagy nem?
A lényeg az, hogy csak kétszáz év kellett ahhoz, hogy egy kedves, habár némi hibával megírt vers, és egy joviális, ajándékokat osztogató, ember-barkácsolta öregúr a kétezer éves emléket háttérbe szorítsa, szinte eltörölje.
Szóval
Santa Télapó a Gyermek születését nagyjából kiiktatta. Nincs már Advent, elcsendesedés, áhítatos várakozás – mert mindezt felváltottuk aprópénzre. És karácsony reggelén vége a nagy izgalomnak. Már csak az ajándékokat csomagoló papírhordalékot kell eltakarítani, és kezdődhet a hétköznapok hosszú ismétlődése. Vége van a dáridónak.
Ez valamikor nem így volt. A karácsony előtti, négy hétig tartó Advent nem a dáridó, hanem a befelé fordulás, újraértékelés, böjtölés, elcsendesülés időszaka volt. Akkoriban az ünneplés karácsony napján kezdődött és tartott tizenkét napig, illetve Vízkeresztig.
Meggondolandó: a Gyermek születésnapjának ünneplését ugyan át lehet tenni Katalin napra, vagy december akármelyik napjára, de a kulturált mértéktartás is sikoltva menekülne az időelőtti ünneplés elől. Erről a korai ünneplésről a kismamák elmondhatnák véleményüket. Azt hiszem, nem lepődnénk meg mondanivalójukon.
Amúgy a kérdés felmerül: ha az irányadókat annyira zavarja az ünnep és annak a jelentése, akkor miért nem veszik le a karácsonyt a naptárról? Ja, hogy a gazdaság megszenvedné, mert számít az eszeveszett évenkénti vásárlási rohamra? Értem én ezt. De a világ túlnyomó részének egyáltalán nem hiányozna a nagy gazdasági felturbózás – azonban régen, az áldott csendben, bensőségesen tudtunk az eseményre és a csodára figyelni és arra készülni.
Egyébként hogyan lehet az, hogy senkinek sincs kedve, célja vagy bátorsága, hogy a zsidó vagy iszlám vallások ünnepeit átírja, esetleg üzleti célokra használja? Talán azért, mert ezeknek a vallásoknak hívői ilyet nem tűrnének? (Rushdie erről sokat beszélhetne!)
Itt, kicsit letérve a mondanivalómról, meg kell jegyeznem, hogy az „újerkölcs-rend”-ben (neomoralitás), úgy tűnik, csak egyetlen bűn létezik: „hazudtál” (variáció: elhallgattad ezt vagy azt). A filmekben ugyan el akarja mondani szegény érintett a titkot, de ilyenkor mindig kiszáll a deus a masinából és megakadályozza a vallomást. Aztán a végén mégis kiderül az igazság, amit a nagy hiszti követ: kirohanás a szobából, ajtócsapkodás, gyűlöllek, hazudtál, soha többé nem hiszek neked etc. Ez az érzékeny lelkű gyermek, aki dührohamot kap, mert az anyja nem közölte vele azon frissiben azt a vészterhes hírt, ami elsősorban nem a gyerekre tartozik (még akkor sem, ha az érinti az életét), és amit még az anya sem tudott feldolgozni, ez a gyermek egyetlen filmben sem kap dührohamot, hogy évekig elhitették vele a Télapó-mesét. Sőt, már régen tudja az igazságot, de megjátssza a tudatlant, mert nem akar elesni az ajándékozástól. Ha jól értelmezem a dolgot: egészen addig, amíg a gyereknek haszna van belőle, addig az adott eset nem hazugság, csak bájos mese. Bocsánat a letérésről, csak felbosszant, amikor a filmcsinálók a közönséget totál agykárosultnak tekintik. És elfogadhatatlan, hogy a gyerekek ezt látják, és mert hasznos számukra, magukévá tehetik és adott alkalomkor be is vethetik.
Nem volt könnyű az ilyen szellemiségtől körülvett gyerekeimnek egy másféle értéket továbbadni, méghozzá úgy, hogy közben ne sértsem meg a befogadó ország szokásait, ne izoláljam gyerekeimet amerikai barátaiktól és ne fejlődjenek kellemetlen különcöknek. Nehéz feladat volt az arany középutat megtalálni, de megoldható volt.
Ebben a lelki nevelésben a gyerekeim tudták, hogy
Jézuska nem születik meg minden decemberben (mert ez is egy tévhit, amit sok gyereknek elmondanak), azonban a születésnapjának évfordulóját nagy örömmel ünnepeljük, mert hatalmasat adott nekünk Jézus Urunk, amit sohasem tudunk teljesen felfogni és nem tudunk elég hálával megköszönni. Még elgondolni is nehéz, hogyan volt képes elhagyni azt a boldog, dicsőséges dimenziót, ahol egyedi, hatalmas, érinthetetlen és imádott volt, hogy emberré legyen, mert ezzel elfogadott minden nyomorúságot, ami ezzel jár. Közénk jött, hogy tanítson minket, hogy megmutassa: az embernek is lehetséges szentségi életet élni. Elmondta, hogy az ember érték, és méltósága van egészen addig, amíg az egyenes úton jár (még akkor is, ha csak bukdácsolva), és hirdette, hogy az életnek értelme, célja, küldetése van. Végül rettenetes kereszthalálával kinyitotta előttünk az örökkévalóság kapuját és megmutatta, hogyan lehet azon át belépni abba a dimenzióba, amelyben Ő él. Ez olyan hatalmas, önfeláldozó ajándék, amit emberi ésszel alig lehet felfogni, és ennek ünneplése sohasem lehet túlzott, sem elhanyagolható.
Természetes, hogy méltó módon akarjuk megünnepelni az esemény kezdetének minden évfordulóját, a karácsonyt. Várakozó örömünkben rendbe tesszük a lelkünket, de tiszteletére nagytakarítást rendezünk és feldíszítjük a házunkat is. A nagy nap örömének fokozására ajándékokat és meglepetéseket tervezünk. Mindenekelőtt ki kell találnunk, mit ajándékozhatnánk Jézus Urunknak születésnapjára, mert az már úgy szokás mifelénk, hogy nem az ünnepelt ajándékoz, hanem az ünnepeltet ajándékozzák.
A szülők megajándékozzák egymást, de a gyerekeket, rokonokat is; a gyerekek pedig szüleiket, nagyszüleiket, testvéreiket. Hogy az égiek se maradjanak ki, a karácsonyi angyalok is megjelennek, akik segítenek, különösen a karácsonyfa díszítésében, mert az mindig a karácsonyest csillogó meglepetése volt, és segítség nélkül nem sikerült volna időben elkészülni.
Az Advent időszaka sérthetetlen volt. Az előkészületek magukban foglalták azt is, hogy kinőtt ruhákat mostunk, vasaltunk, rendbe hoztunk, játékokat javítottunk, babáknak új ruhákat varrtunk, kötöttünk, horgoltunk. Rengeteg süteményt sütöttünk, azért, hogy legyen mit adni a szegényeknek is. Ez igen fontos része volt az előkészületeknek, mert így értették meg azt a látszólagos igazságtalanságot, amit a környezetükben láttak: hogy csak a jómódban élő gyerekeket ajándékozza meg a Pizsamás, vagy esetleg Jézuska, vagy az angyalok – attól függően, hogy ki milyen vallási értékekkel nevelődik. (Még Jókai Mór is több helyen ír arról, hogy a Jézuska eljön karácsonykor és ajándékot hoz… Ez is képtelenség. Egy újszülött csecsemő, aki, habár isten (de éppen emberré lett értünk), mégsem járkál a nagyvilágban ajándékokat osztogatva. Amúgy, mint említettem, nem is születik meg minden karácsonykor immár több mint kétezer éven át, hanem ezen a napon emlékezünk és ünnepeljük szentséges születésének napját.
Mivel a gyerekeim tudták, hogy a nagy ajándékozást az emberek adják egymásnak, megértették, hogy a szegény gyerekek miért nem kapnak ajándékokat. Megértették az Úr tervét: gondoskodnunk kell egymásról, nekünk kell hozzájárulnunk ahhoz, hogy az ünneplésnél a szegényeknek is jusson ajándék és segítő gondoskodás, hogy legalább ezen a szent ünnepen nekik is részük legyen az örömből.
Manapság ennek a hiánynak vagy szükségnek érzékeltetése kicsit nehezebben menne, mint régen, mert Amerikában nincsenek már koldusok az utcán, nem kopogtat senki az ajtón egy darab kenyérért, és a legtöbb ma élő gyerek sohasem látott személyesen valóságos, nyomorúságosan szegény embereket. Azonban ennek a megoldására is van bőven lehetőség.
1944 karácsony napján Székesfehérváron a pince mélyén az orosz–ukrán megszállás rémségeit éltük át. Az utcáról lövöldözés és a sikolyok iszonyatos hangja szűrődött le hozzánk. A bombázás sem szűnt meg. Előbb az amerikaiak és angolok szórták tele a várost bombáikkal, majd miután az ukrán–orosz csapatok elfoglalták a várost, a németek tették ugyanazt. A sápadt arcú, félelemtől reszkető, imádkozó felnőttek fokozták félelmünket. Amikor a felnőttek félnek és sírnak, akkor a gyerek tudja, hogy nagyon elromlott a világ, és nincs, amibe kapaszkodni lehetne.
És mégis… Az akkor alig hétéves húgommal megértettük, hogy abban az évben azért nincs karácsonyi ünneplés, mert a Jóisten zokog a sok nyomorúság láttán, és nem kívánja, hogy a születésnapját ilyen körülmények között hangos örömmel ünnepeljük. Azonkívül félti a törékeny kis karácsonyi angyalkákat, akiket különösen szeret és nem engedi őket az égből a város veszedelmébe. Csak az izmos, mindent elviselő, harcias őrangyalok maradhatnak a szenvedő városban, mert hát valakiknek meg kell védelmeznie az embereket.
Húgommal belenyugodtunk (mert tökéletesen megértettük), hogy 1944-ben nincs karácsonyfa, nincsenek ajándékok, nincs öröm, sem ünnepi lakoma. Örültünk, hogy a karácsonyi angyalkák biztonságban vannak, és megnyugodtunk, hogy minden rémség ellenére az őrangyalok velünk maradnak a földön, még a háborúban is, és feltétlenül vigyáznak ránk.
Idővel az angyalkák kimaradtak a karácsonyi történetből és eseményekből, de minden más maradt. Sem az én generációm életében, sem a gyerekeim életében nem voltak törések, karácsonyi csalódások, mert hiszen végig az igazságon nevelkedtünk és nevelkedtek ők is, és nem olyan meséken, amelyek nem voltak képesek túlélni az idő múlását, sem a gyerekek fejlődő intelligenciáját, a gondolkodásra való adottságukat.
Így hát, ha a pszichológusok el is hanyagolják ezt a kérdést, a szülők jól teszik, ha átgondolják és fontolóra veszik az esetleg bekövetkező traumát gyerekeik életében.
Thököly Vajk versének első mondatával búcsúzom, mert ő a takarékosan megválogatott szavakkal négy nagyszerű sorba tömörítette azt, amit én közel 270 sorban (A4) igyekeztem elmondani: „Én is, más is vágyakozik / Az adventi kegyelemre, / Mégis a világgal futunk / A nagy Istent elfeledve.”
Balogh Petres Judith
