Egyik kedvenc témám a Szoptató Madonna, bármikor „kiállok mellette”, ha csak nem egy barbár „művész alkotása”. Gyűjteményem több száz ilyen Madonna-reprodukciót őriz, ritka az, akit megbotránkoztatott volna. Ezzel szemben a most kiállított Linzi Madonna ezentúl talán épp így, ezen a néven fog bekerülni a művészettörténetbe… ha a történészek is megengedik, ha már egyszer a teológusok szóhoz sem jutnak. Jobban mondva jutnak, csak épp eddig közös nevezőre nem jutottak – ahogy olvashatjuk a kommentekben.[1]
„Érdekes, hogy a média egyfelől azt szorgalmazza, hogy a tárgyat kiállítsák és képét megmutassák a templomba járóknak, ugyanakkor még a világi médiumok is visszariadnak attól, hogy a képet teljes valójában bemutassák.”
A baloldali Der Standardban egy olvasó azt kérdezte: „Miért csak oldalról vagy hátulról mutatja a Der Standard a szobrot? Ha ez az egész annyira rendben van, akkor bizonyára szemből is mutathatnának egy képet.”
A National Catholic Reporter a tervezőművész elképzelései alapján a szobrot kifaragó Theresa Limberger felháborodott szavait idézi: „Rémisztő a katolikus Egyházban uralkodó intolerancia, elmaradottság és a felvilágosodottság hiánya.”
Ugyanitt beszámolnak Gerhard Müller bíboros véleményéről is: „Ha Jézus születésének képi ábrázolása megbotránkozást kelt a hívek körében és megosztottságot okoz az egyházban, akkor a keresztény és különösen a szakrális művészet eltévesztette a célt.” Hát igen, ebből a szemszögből tekintve valóban jobb lenne, ha nem lenne. Isten a teremtéskor mindenre rá mert bólintani: jó, hogy vagy…, s teszi ezt máig, még a fogyatékkal született csecsemőre is.
Martina Resch teológus, a projekt egyik kezdeményezője szerint a szobor „rendkívül költői, Jézus természetes megszületését mutatja meg és Máriát teljes sebezhetőségében és egyben erejében ábrázolja”. Na, ahogy egy józan paraszt mondaná – valahol itt van a kutya elásva.
A kath.net egy további cikke beszámol arról, hogy a szégyenletes linzi eset világszerte ismertté vált katolikus körökben is. Hát akkor ebből az Életünk sem maradhat ki. Ha nekem elég józan paraszteszem lenne, három kérdést tennék fel a művésznőnek?
- Az alkotás modelljével mindezt megbeszélte? Lehet tudni, ki volt, meg is kérdezhetjük tőle – nem érzi-e magát elég kínosan? Előtte és most utána is? A szoborról az a 60 pluszos néni jut eszembe, aki a napokban könnyes szemmel mondta: atya, úgy szégyellem, hogy is mondjam… megjött a hatodik gyerekem.[2]
- Tud-e arról, vajon miért küldték ki a szülőszobából a férfiakat, a férjeket szülés közben? Nem mintha a szülés önmagában rút dolog lenne, ellenkezőleg. Mégis ez volt a jól bevált szokás évezredeken keresztül, az biztos… Bár manapság divatos az „apás szülés”, csak azt a férfit engedném a szobor közelébe, aki erről igazolást tud felmutatni… bár nem tréfának szánom ezt az írást, de magam is megmosolygom.
- Végezetül elnézést, de talán az idős Szent Erzsébet szülése lebeghetett az alkotó szemei előtt, ha nem volt, aki modellt „álljon”? Mária fiatalos üde testét eddig mindig szépnek véltük, és bizonyára joggal. Ez annyira göröngyös, szinte taszító, egyáltalán, mi ebben a művészet? Az, hogy még ez is át fog menni a kissé érzékenyebbek katolikus esztétikai ízlésén? Ha ezt Michelangelo meglátná…. a Piétája még szomorúbb lenne (ez lenne az a bizonyos esztétikum-gyűlölet?[3]).
Johann Hintermaier atya, oktatásért, művészetért és kultúráért felelős püspöki helynök elmondta, hogy tisztában voltak azzal, hogy az installációval vitákat fognak provokálni, és sajnálkozását fejezte ki, ha megbántották volna az emberek vallási érzéseit. Másfelől határozottan elítélte – no, nem a szeméremsértő alkotást – az erőszakos rongálást (hogy tudniillik egy ismeretlen dómlátogató megrongálta azt) és a művészi szabadság elleni támadást. Egy művésznek sem lenne szabad a fent említett gyűlöletet szítani. Nem is tudom, tegyük fel G. Courbet (1818–1877) provokatív alkotása (A világ eredete, 1866) ehhez képest aránylag szemérmesebb, mégsem állítaná ki egy józan pap sem a templomában, és nem csupán az esetleges saját paraszti származása miatt – egyszerűen nem odaillő (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustave_Courbet).
Ps.: Eddig úgy reméltem, hogy a názáreti Mária volt az eddigi legszebb nő – nagy valószínűséggel ezzel nem maradok egyedül. Bizonyára még a Hétfájdalmú Szűzanya sem volt ennyire rút… Senkinek sincs joga elvenni tőlünk, férfiaktól ezt a szépségeszmét… (Vö. A Hétfájdalmú Boldogságos Szűz Mária nyomait követőknek menybe bevezető koronája, az az A mennyei fényességgel ragyogó Isten Szent Anyjához ébresztő imádságos és énekes könyv, melyben…, szerk. Áte Benjamin atya OFM, Pesten 1862.)
Sándor atya
[1] Az itt következő idézetek forrása: https://zarandok.ma/a-csufsag-szobra-a-linzi-domban/
[2] Tudniillik mindenki a faluban öt gyerekről tudott eddig, akiket felnevelt. Eltitkolta, hogy harminc évvel ezelőtt szült egy hatodikat is, de otthagyta a kórházban… Most ez a „csecsemő” megtalálta édesanyját. Nem is tudta, hogy öt testvére van – és láttam rajtuk, mindenki boldogabb lett tőle. Mesébe illő történet.
[3] A Kiergegaardban vibráló ihletett lelkesültség célja mindenekelőtt az, hogy rámutasson, Krisztus agapéja és a Krisztust követő ember szeretete minőségileg különbözik az emberi erosztól, s az emberrel mintegy belülről meggyűlöltesse az esztétikumot (vö. a Beszédek a szeretetről, in: A teológia esztétikai vonásainak száműzése – a protestantizmusban, lásd. Hans Urs von Balthasar, A dicsőség felfénylése. Teológiai esztétika, Bevezetés, 46. oldal).
