Nem titok, hamarosan betöltöm 61. születésnapomat, sőt legújabb kötetemben (Az öregedés öröme) már az öregedéssel foglalkozom. Most mégis vissza kell kanyarodnom az ifjúságomhoz, eddigi gyakoribb témámhoz: fiatalság, házasság, szenvedély, nők és a papok egyházi dokumentumokban. A napokban kezembe került egy írás, aminek csak az alcímeit olvastam el, mégis felébresztette bennem a kényszert: erre reagálni kell, ezt nem hagyhatom annyiban, s bizony majdnem abortálva lett az írás. Az Új Nő havilap egyik írására próbáltam józan válasszal „reagálni”.
Október 15. Ávilai Szent Teréz ünnepnapja, azé az egyházdoktoré, akikből kevés van: szám szerint 35, s ebből ő az egyik a négy nő közül. Művei a Biblia és Kempis Krisztus követése mellett a legelterjedtebbek a keresztény szellemiség világában. Számítva arra, hogy e napon Róla majd szentnél szentebb beírások jelennek majd meg az egyre közkedveltebb Facebook-oldalakon, írtam Róla, a Szent Nőről valami „nemmindennapit”. Az egyik közkedvelt felvidéki lap főszerkesztője örömmel fogadta, reméltem, hogy azon a napon meg is fogják jelentetni. Amikor az írást elküldtem, s megkérdeztem: nem túl meredek-e?, a válasz az volt: ha az atya felvállalja, semmi gond. De lett gond, bár előtte elolvasták ketten is a szerkesztőségből, végül mégis behívattak személyes konzultációra, nem akarom-e meggondolni, mert elég „neccesnek” tűnik a cikk. Hajlandó voltam enyhíteni, átírni. Előtte pár nappal újra jelentkezett a főszerkesztő: biztos jól meggondolta? Közben kellő elővigyázatosságból elküldtem másik három-négy független újságírónak is, mit szólnak hozzá, tényleg ennyire ciki? Meglepetésemre, pozitívabbnál pozitívabb visszajelzéseket kaptam. Ez bátorított fel arra, hogy tovább már ne enyhítsek az eredeti mondanivalóm mélységéből. Találtam olyan kiadót is, aki arra hivatkozva, hogy túl hosszú, nem adta ki. Maradtam tehát a jól bevált Életünknél.
Öt évvel ezelőtt, 2016-ban jelent meg a Pápa Amoris Laetitia kezdetű dokumentuma, amelyben elég egyértelműen leírta, hogyan és miben látja ő a szeretet lényegét. Mitől szép az élet, a házasság. Ezen hosszas írás számomra egyik legnagyobb meglepetése az a mondat volt, amelyikben egy, még 100 éve megjelent francia teológiai könyvet idéz (lásd 142. pont): Kell lennie valami igazságnak abban, hogy egyfajta élvezet- és szenvedélymentes szeretet nem elegendő az emberi szív és az Isten közötti egység jelzésére: „Az összes misztikus állította, hogy a természetfeletti és a mennyei szeretetnek vannak szimbólumai, amelyeket inkább a házastársi szeretetben kell keresni, mintsem a barátságban, a gyermeki érzületben vagy egy ügy iránti elkötelezettségben.” Akkor miért ne foglalkozhatnánk az érzelmekkel és a szexualitással (az érosszal) a házasságban? [1]
Ahogy megteszi ezt a zsidó vallás is napjainkig.
Az „összes misztikus” hallatán azonnal Ávilai Szent Teréz jut az eszembe, a nagy spanyol misztikus, akit épp akkor, október 15-én ünnepeltünk. Nevezhetném őt az egyik „végletnek”, szemben azzal a másikkal, ami voltaképpen kiváltotta belőlem ezt a cikket, nevezetesen a felvidéken megjelenő női magazin, az Új Nő szeptemberi számának egyik fura írása, az általa propagált modern, kütyükkel [2]. Tévedés ne essék, nem szokásom női magazinokat böngészni – bár az említett Új Nőben jelent meg pár írásom. Most egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet, mondván: ezt el kell olvasnod (Zarándokok, 30–37. oldal). Tette, mivel ő volt az egyik vallásos cikk alanya. Kellő elővigyázatosság híján azonban az történt, hogy nem tudatosítottam az ajánlott cikk zárómondatát, lapoztam tovább. A magazin következő oldala szinte a másik női végletbe csöppentett volna bele: Az erotikus kütyük és a nő. Az előbb még arról írnak, hogy a nők számára mit jelent a vallásos zarándoklat (tele szent ájtatossággal), itt meg most valami egészen más. Igaz, ez a „nők lapja”, mit keresek én itt pap létemre? Hacsak nem az összefüggést a két véglet, a két cikk között, hát lássuk. A zarándoklásról szóló írást elolvastam, de a kütyük helyett inkább megírom a spanyol apáca, Teréz vallomását az erotikáról. Most már, 500 év után szabad, hisz’ a Pápa is ezt teszi az említett Amoris laetitia dokumentumban, 151. pontja alapján: „Ebben az összefüggésben az erotizmus úgy jelenik meg, mint az emberi szexualitás sajátos megnyilvánulása. Megtalálható benne a test jegyesi jellege és az ajándék igazi méltósága… A legegészségesebb erotizmus, bár az élvezet kereséséhez kapcsolódik, feltételezi a csodálatot, ezért humanizálhatja az ösztönöket.”
2021. szeptember 28-án ünnepelte Brigitte Bardot 87. születésnapját. Hatvanévesen és szerzetes létemre be kell hogy valljam, hajdanán az én középiskolás szívemet is megdobogtatták filmjei. Mégis azt kell hogy mondjam, utólag sem szégyellem (papként sem). De hozzáteszem, a legnagyobbat akkor dobbant a szívem, amikor az idősödő színésznő, az egykori szexidol 1995-ben találkozott II. János Pál pápával. Épp Rómában jártam, láttam, meghatódtam, belegondoltam: úgy látszik, minden rendben a nők körül.
Akkor fejeztem be tanulmányaimat a Pápai Gergely Egyetemen, az egyik tantárgyunk tézise A szexualitás valósága és jelentősége a szerzetesi életben címet viselte. És épp ekkor láttam, hogy a Pápa sem utasítja el azt, ami szép és ugyancsak nőiesnek mondható. Azóta sok év telt el, de valahogy a szlovák teológiában egyesek még mindig tabuként kezelik a nemiség valóságát. Visszatérve Brigitte Bardot-hoz, a Múlt-kor történelmi online magazin többek között még így, sokkal izgalmasabban ír a nőről, az egykori szexidolról: „…az asztalon mezítláb lejtett tánca sokak szerint a filmtörténet egyik legerotikusabb jelenete.” Még mielőtt szakirodalmakra hivatkoznék, e téren szerintem is sokkal haladóbb volt az a kor, mint ez itt, a maga „erotikus kütyüjeivel” (lásd Új Nő, 2021. szeptemberi szám, 38–41. oldal).
Rómában arra oktattak, az érosz jó dolog – szent dolog, Istenben, bár szex nincs, érosz annál inkább. A mai értelemben vett hétköznapi „erotika” viszont leszűkíti a fogalmat puszta technikára, sőt rafinált „kütyükre”. Talán ezért is publikáltuk Havasi Péterrel az Erotológia című tanulmányt (jelent meg Kassán 2020-ban). Rendtársammal, Bernard Mišovič-csel már 2007-ben sikerült kiadnunk azt a Szlovákiában forradalminak nevezhető könyvet, amelynek címe: Boží eros (Isten érosza). Nem szeretnék egy szakcikkel előhuzakodni, tudatosítom, hogy az Életünk nem tudományos cikkek fóruma. Csupán tényekkel szeretném alátámasztani bizonyára sokak számára túl merésznek tűnő mondanivalómat. Holbay László rendszeresen publikál felvidéki és magyarországi lapokban, az ő Szulamit című könyvét ajánlva (Accordia Kiadó, 2009) teszi fel a kérdést Dr. Balázs Tibor: vajon erotikus vágyunk átszellemít-e? Legújabban másik két rendtársam, Sajgó Szabolcs 2021-ben jelentette meg a meztelen Isten című kötetét. Szabó Ferenc jezsuitától a Vatikáni Rádióban 2021 júliusában hangzott el az a sorozat, amellyel a neves itáliai költőre, Dante Alighierire, annak érosz teológiájára emlékezett halálának hetedik centenáriuma alkalmából.
Ahogy azt már előzőleg megírtam, a XX. század közepén indult mindez újra, 1953-ban az amerikai jezsuiták kiadták a The Image of God in Sex című tanulmányukat (ed. V. Wilkin SJ). Szerintem ekkor kezdődött a valódi szexuális forradalom. Ami utána, a ’60-as években jött, az inkább degradációnak nevezhető, aminek, mondhatni, végtermékei az említett erotikus kütyük. Semmi új az ég alatt, a múltban számtalan példát találni, ahol nem az Istenben keresték az éroszt, hanem az erotikát istenítették s rombolták le ezzel az emberi méltóságot, taposták porba a kezdeti szemérem varázsát. Isten eredeti terve szerint a szemérem fokozatosan veszti el létjogosultságát a lelki intimitás növekedésével. A testiség csak eszköz, a lelkek testbeszéde. Az érosz nem más, mint meghitt bensőséges intim bizalom, ami a Teremtő legszebb ajándéka a halandó embernek. Amikor az érosz után vágyunk, voltaképpen Istent keressük (ha nem is tudatosítjuk). Az a szenvedélyes vágyakozás tehát, ami után sóvárog fiatal és idős, nem más, mint az Isten utáni vágy. Szépen látszott ez évszázadok folyamán, bontakozott ki az Énekek éneke bibliai iratban. Az sem titok, hogy a leggyakrabban boncolgatott bibliai idézetek épp ide vonatkoznak. Vaskos kötetek jelentek meg a középkorban, amelyeket misztikus szerzők írogattak, jegyezték le különleges erotikus tapasztalataikat istenélményként. A szentírási Énekek éneke erotikus szerelmi történet, amely egyben a Teremtő és az emberi lélek sóvárgó vívódására is vonatkoztatható.
Talán a legismertebb ilyen misztikus épp Ávilai Teréz, azt viszont már kevesen tudják, hogy ő egy olyan misztikus élményről ír, ami messze meghaladja az érosz értelmezésének mai rideg világát. Maga az Isten az, aki őt túlságosan is boldoggá teszi – és a szó szoros, „éroszi értelmében”, még akkor is, ha a művészettörténelem máig kétségbe vonja ezen eksztázisok hitelességét. Talán Bernini volt az, aki megpróbálta szoborba önteni azt, ami kimondhatatlan, „önkívületi” élményét, az Istennel való misztikus, extatikus találkozásban:
Az ember, de főleg a nő életkorát elsősorban lelkiállapota határozza meg: ha a szív, a belső tiszta és nemes, azt nem lehet sokáig eltitkolni, az kifénylik, az bájként kiül az arcra s ott kacéran mosolyog. Nem csábít, csak mosolyog, csak mintha mondaná, kár a fáradságért, a férfiak úgysem értik meg. Én sem értem mitől, de boldog vagyok – mert szép vagyok, nőből vagyok, más vagyok. Amikor az egyneműek házasságáról vitáznak, nekem már ott megáll az eszem, hogy nem értik, miért egészségesebb a kétneműség. Istenről annyit tudunk biztosan, hogy „más”, úgy mint a nő is egészen más, mint a férfi – s ez benne a szép, az ellenállhatatlan, ez kínálja a vágyakozást. Jó, mi szerzetesek, cölibátusban élő papok tegyük hozzá, ellen lehet állni, de csak egy időre, itt a földiben – Isten másságában majd sokszorosan viszontlátva. Ha nem a titokzatos másság vonzana, akkor az nem isteni, csupán profán ösztön.
A két nem közötti játékos, tiszta intimitás adja meg voltaképpen az istenkeresés egyik igazi (szintén misztikus), egy életen át kitartó varázslatosságát. Egyik tanárom mindig mondogatta: sose magyarázd a nőtlenség értelmét, hisz’ ha megértenék, kihalna az emberiség.
Puss Sándor SJ
[1] Antonin-Gilbert Sertillanges, L’amour chrétien [A keresztény szeretet], Paris, 1920, 174.
[2] A lap címében szereplő „kütyük” alatt itt erotikus segédeszközöket ért a cikk írója, sőt mintha egy felvidéki Szex Shop kínálatait reklámozná – az eddig erkölcsösnek vagy legalább is józannak tartott női magazinban.
