Menü Bezárás

A várakozás öröme

Szerettem a téli időszámítás kezdetét, mert azon a hétvégén egy órával többet alhattam. Mindenszentek ünnepe és Halottak napja a tél kezdetét jelentette számomra.  A temetőbe még világosban indultunk, hogy az esti misére odaérjünk, de az óraátállítás miatt már gyertyagyújtás közben besötétedett. Sokszor havazott is. Ellentétben a buszon tülekedő és a temetőkben tolongó, ijesztő tömeggel a templomba érkezők csendben, imádságos lelkülettel várták a szentmise kezdetét. Bár nem volt fűtés, az ünnepi világítás, a teljesen megtelt padsorok és az együtt imádkozó emberek melegséget árasztottak még az átfagyott kezeimbe és lábaimba is.

Volt, hogy a hosszú prédikáció alatt próbáltam összeszámolni minden szentet a világ kezdetétől, de mire eredményre jutottam volna, elbóbiskoltam. Gyerekfejembe annyian nem fértek be. Szent Miklós érkezése azonban már november elején is ott motoszkált benne. Azt tudtam, hogy jónak kell lenni, de mennyit kell várni?

A várakozás mértékegysége akkor még egyenlő volt a „hányat kell még aludni” kérdésre kapott válasszal. Időm azonban volt. Mert nem sürgette senki. A boltok november elején még nem voltak tele csokimikulással és karácsonyi dolgokkal. A digitális eszközök pedig – nem lévén – nem tömték tele a fejem reklámokkal. A fekete-fehér tévén csak kedves mesét láttam esténként.

Ahogy szépen cseperedtem, számomra is elérkezett a roráté szentmisék ideje, a várakozás különleges ajándéka. A téli csípős hajnalok első öröme az érkező busz volt, ahol tíz percet melegedhettem. A második, hogy nem késtem el. Nem is késhettem, hisz’ Michael Ende szürke időtolvajai az én világomban nem léteztek. Csakis így férhettek bele iskola előtt az adventi szentmisék.

Ebben az időszakban már elkezdődött a levelezések ideje. Az e-mailek, WhatsApp- és Messenger-üzenetek világában szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy egy-egy lengyelországi levélválaszra sokszor egy hónapot is kellett várnom. De ez a várakozás örömteli volt, mert biztos lehettem a válasz érkezésében.

Harminc évvel később – a digitális üzenetek hatalmas áradatában – épp a várakozás öröme kopott meg. Vagy nem kell várakozni, vagy nem is érkezik válasz. Elfelejtjük, hogy örömünk a másik által lesz teljessé, aki várakozásunkat betölti.

A koronavírus miatti korlátozások közepette Mindenszentek ünnepén már nem próbálom összeszámolni a szenteket, de egy közülük különösen is sokszor eszembe jut: Loyolai Szent Ignác, aki hadisérülése után hónapokig ágyhoz volt kötve. A mi karanténunk könyvek százai és digitális eszközök tucatjai közötti nyafogás, amelybe a szürke időtolvajok is befészkelték magukat. Ignác hosszú csendes várakozásában – mindössze két könyvvel – megszületik a szentség útjához vezető új élet.

Az idei advent csendesebbnek ígérkezik, talán hoz magával olyan időt, amit nem sürget senki és semmi, s amelyben újra felfedezhetjük a várakozás örömét. Azt az örömet, amelyet a bennünk is megszülető kisded Jézus tesz teljessé.

Kép és szöveg: Mustos Edit, Köln