Külön büszkeség számomra, egykori háromszékinek, hogy Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a Nemzeti Összetartozás Évét az erdélyi Háromszéken indította el. A sepsiszentgyörgyi gálarendezvényen egyben a magyar kultúra napját is ünnepelték. A nem mindennapi esemény egyik fénypontja a Kovászna Megye Tanácsa és Művelődési Központja életműdíjának átnyújtása volt Albert Ernő nyugalmazott magyartanár- és néprajzkutatónak. Az immáron a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével és a Kriza János Néprajzi Társaság Életmű-díjával kitüntetett Albert Ernő a középiskola második évétől, az tehát az akkori IX. osztálytól az érettségiig nekem is tanárom volt, miközben éveken át a mai Mikó iskolaigazgatójaként is működött. Ő „fertőzött meg” az irodalom szeretetével, tulajdonképpen neki köszönhetem szakmai pályaválasztásomat.
„Albert Ernő tanár úr, tanítványaival évtizedeken keresztül mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve -változatot gyűjtött össze. Ezekből 425-öt közölt a Háromszéki népballadák című munkájában” – emelte ki laudációjában Tamás Sándor tanácselnök (megtiszteltetésnek éreztem mindig, hogy ebben a nagyszerű gyűjteményben nemcsak volt kőröspataki tanítványomat említi meg mint értékes adatközlőt, hanem az én nevemet is jegyzi mint gyűjtőtársét, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973. 26. o.).
Bennem mint egykori Mikós kisdiákban egy nagyon személyes emlék is megmaradt – és talán segített abban is, hogy soha, semmilyen körülmények között ne legyek mások ártalmára.
Háromszéknek máig egyik legeldugottabb falucskájából, Sepsimagyarósról költöztünk Sepsiszentgyörgyre 1957. szeptember 14-én. Másnap kezdődött az új iskolaév. A környezetváltozás a mesevárás erejével hatott rám, féltem is a várostól, a hatalmas iskolától. A hosszú folyosókon nemcsak a pompás tablóképek ékeskedtek, de éktelenkedett ott sok olyasmi is, amit nem is mindig értettem. Vagy egyáltalán nem. Engem legfőképpen azok a jelszavak riasztottak meg, amikből azt bogoztam ki, hogy nem Isten teremtményei vagyunk, hanem emberszabású majmokat tisztelhetünk őseinkként. Na, ebből aztán az következett, hogy hagyjuk a papokat meg a templomot másra… Sok kis és nagy csalódás ért minden percben, otthon alig győztük megbeszélni édesanyáékkal ezeket az „újdonságokat”, de ők nagyon ügyesen megnyugtattak. Addig ott Magyaróson nem múlt el vasárnap templomba menés nélkül; szerettem nagyon az öreg Bartha Lajos pap bácsit, később az őt váltó Beke Tibor tiszteletes bácsit, akik nemcsak imádkozni tanítottak bennünket, hanem szép bibliai játékokra is. A konfirmálás még ott is a legszebb ünnep volt, még a betlehemes játékoknál is jobban szerettem azokat a pünkösd körüli ünnepnapokat. Nos, Szentgyörgyre költözvén hamarosan én is konfirmandus lettem. A vártemplomban az egész városból összegyűlt minden szentgyörgyi fiatal – Szemerja akkor még önálló életet élt hit szempontjából is –, ismerkedtünk, barátkoztunk, hancúroztunk, és tanultuk a kátét, próbáltunk, még otthon is gyakoroltunk, rettegtünk, hogy mi lesz, ha belesülünk – és nem is gondoltunk arra, hogy az iskola esetleg nem tekinti jó szemmel a templomba járást. A nagy nap közeledtével összejártuk a város körüli rétet, az Olt partját pünkösdi rózsáért, margarétáért, a virágoskertekből begyűjtöttük a bazsarózsákat – mint a mennybemenetel, olyan szépségesnek ígérkezett minden. Kaptunk új ruhát – sötét pliszírozott szoknyát, fehér blúzt, akkor húztam életemben először fehér bőrcipőt a lábamra és ölthettem a karomra egy kis fehér táskát. Kissé félszegen éreztem magam a nagy eleganciám miatt, de a családomnál korábban, egyedül indultam el a vártemplom felé, ahol a pap bácsik már, – vélhetően – hozzánk hasonlóan, izgatottan vártak. És mielőtt átmentem volna a Kossuth Lajos utca másik oldalára, hogy a Három Rózsa vendéglő sarkánál beforduljak a templom utcába, hirtelen szinte kővé meredtem: az iskola igazgatója, Albert Ernő és az aligazgató, Csongvai Árpád tértek be, láthatóan a templom felől. Azonnal tudtam, hogy „felfedező” körúton vannak, hogy majd másnap számon kérhessék tőlünk, hogy miért konfirmáltunk. Éreztem, hogy nagy bajba kerültem, de mendegéltem tovább izgulva, hogy ha megállítanak, nehogy elsírjam magam. De nem fordítottam el a fejem, készültem köszönni. Ők meg jöttek szembe a másik járdán, nagy beszélgetésbe merülve – és elhaladtak, anélkül, hogy felém pillantottak volna. Alig voltam 14 éves, alig tudtam elhinni, hogy ez megtörténhetett – hogy így is lehetett nem szerezni tudomást dolgokról. Bármikor szóba kerül a konfirmáció, a saját vallástételem, akkor mindig megjelenik előttem a két sétáló férfi, aki úgy teljesítette a nyakába zúdított ateista nevelés feladatát, hogy nem teljesítette. Mert lélekben ők is Krisztus felesküdött gyermekei voltak.
Dancs Rózsa, Toronto