Alsófokú felvidéki érvényesülés

Történik mindez az Úr 2024. évében, Esztergomtól alig 18 kilométerre egy felvidéki, zömében magyarok lakta faluban. Kezdődik az új iskolaév – illik, hogy ott legyen a megnyitón a helyi polgármester, no meg a plébános is, annál is inkább, mert az iskola Stampay János nevét viseli – mármint a magyaré. Az alig pár méterre lévő szlovák anyanyelvű iskola nem visel nevet – neki nem kell, nincs rá szükség, s még így is egyre többen jelentkeznek ide. Ide, ebbe a magyar gyermekek számára biztosabb érvényesülést ígérő iskolába – legalábbis gondolják az egykor még magyar iskolát végző szülők.

Mit is ért az itteni – falusi – ember érvényesülés alatt? Érvényesülni: érvényre juttatni önmagamat, képességeimet? Kibontakoztatni adottságaimat? Érvényt szerezni kisebbségi jogaimnak? Ez mind igaznak hangzik, csupán sok benne a „magánhangzó” – az „én”, a magam, az enyém, a nekem. Mindezek az önérdeket helyezik előtérbe, s bizony gyakran a közérdek rovására. Hiszen itt ebben az esetben a közérdek azt diktálja: támogassuk a kisebbségi magyar iskolát. Ehelyett a gyermek magánérdeke a mérvadó – hogy állítólag jobban érvényesülhessen, akár a közérdek rovására is. Réges-régen az itteni magyar ember, ha kellett, kardot is fogott a közérdek javára, félretéve az önérdekeket… Az iskoláinkban sokat kellene erről tanulni, tanítani, oktatni, példát adni… Beismerem, nem könnyű ilyen oktatási intézményt vállasztani, manapság az a jobb, ami kényelmesebb. Az önmegtagadás helyett az önmegvalósítás a menő – ami nem krisztusi magatartás, hanem egy más, új korszak kezdete (tán New Age?).

Abban a szerencsés helyzetben voltunk a Polgármester úrral, hogy mindkét megnyitón részt vehettünk, így a Polgármester beszédét két nyelven is meghallgathattam – s elmondhatom, tökéletes szimultán fordításban, pedig ő is a Stampay, azaz a magyar iskola diákja volt – mégis érvényesült, lett a falu első embere. Ennek ellenére a magyar szülők s egyre többen a szlovák oktatási nyelvet helyezik előtérbe. A kezdés előtt még pár szót váltottam az ott várakozó szülőkkel, elmondták, hogy az ő idejükben még 35-en voltak egy osztályban – s most csak 10 elsős van. Ezzel szemben a szlovák iskola 14 elsőssel büszkélkedhet. De ez csak az iskola büszkesége, nem igazán a falué. Megdöbbenésemre ott is a szülők hozzám magyarul szóltak, Dicsértessékkel köszöntöttek… De hát akkor a 14 elsős között mit keresnek a magyar anyanyelvű (volt) ovisok? S erre a kérdésre csak egy válasz van: hogy jobban érvényesülhessenek. S igazat kell hogy adjunk (?) – legalábbis az első benyomás alapján. S aki nem hiszi, járjon utána – vagy olvassa tovább ezen eszmefuttatásomat…

Vajon mit is ért a mai felvidéki szülők zöme az érvényesülésen?

Nem szeretnék, ha gyermeküket is meghurcolnák amiatt, hogy valamit nem jól mond szlovákul… minimum kigúnyolják a többiek, és sajnos a szlovákul jobban tudó magyarok is.
Nem kell elsajátítani a szlovákkal párhuzamosan a magyar irodalmat és történelmet, s ebből kifolyólag nem kell beleesni az önsajnálatba, abba a bizonyos hova jutottunk, mi magyarok címűbe.
Nem kell részt venni kulturális rendezvényeken, nemzeti megemlékezéseinken – sőt a szlovákokéin sem, valljuk be, a mi közöm hozzá? című alibi értelmében. Több ideje marad az embernek hasznosabb dolgokra, amelyekből meg is lehet élni.
Már most sokkal több ideje marad a magyar anyanyelvű fiatalnak játszani, szórakozni és a kultúránkat nagy ívben elkerülni. S igazuk lehet, hisz’ a kultúrából nem lehet megélni. Bár kérdéses, milyen élet az olyan, amelyikből kiiktatják népe hagyományát, kultúráját?
Idővel sokkal könnyebben talál majd magának munkát, főleg komolyabb műveltséget nem igénylőt. Hisz’ közismert, hogy a magyar iskolákat végző diákok felsőfokú végzettsége messze felülmúlja az átlagot – összehasonlítva a szlovák oktatású intézményekben végző magyar anyanyelvű diákokkal. Ők átlagban nem művelődnek sok éven át külföldi egyetemeken, itt helyben szereznek végzettséget, szakmát, munkát – s marad a munka, a munka…, és mellette semmi magyar (se szláv) kultúra.

S most röviden mindez, élő, egyenes közvetítésben:

Elhangzik a szlovák himnusz. Kezdetét veszi a magyar iskola évnyitója: a 10 kicsi elsős ugyancsak megszeppenve, de szüleik annál nagyobb büszkeséggel állják a sarat. Biztosak abban, hogy csemetéik most kilenc évig nemzetükhöz, falujukhoz hűek, vagyis magyarok maradnak. Az igazgatónő nagy anyai öleléssel (puszival) fogadja őket. Ezután külön köszönti és megköszöni, hogy jelenlétével megtisztelte a megnyitót a helyi polgármester, valamint a plébános. Azt is megtudjuk, kik lesznek a hitoktatók – no meg a többi oktató is. Köszöntőbeszédet mond a szülői tanács elnökasszonya is, méltatja a diákok és szülők helytállását abban a bizonyos nyári vihart követő nagytakarításban, amit az iskolát övező erdőpark tisztogatása megkövetelt.[1] Ezután az igazgatónő nyolc diákot elismerő oklevélben részesít, akik szüleikkel együtt vették ki részüket ezen „katasztrófaelhárításban”. Majd újabb elismerő oklevélben, tapsviharban részesülnek azon diákok, akik a nyári szünidőben aktívan bekapcsolódtak a szlovák nyelv jobb elsajátítását előmozdító szabadidős foglalkozásba. Egyszóval: nagy a zsibongás, magyarul pezseg az élet. Végül elcsendesedünk, felhangzik a magyar himnusz. Majd mi ketten átmegyünk a szlovák iskolába.

Elhangzik a szlovák himnusz. Kezdetét veszi a szlovák iskola évnyitója: a 14 kicsi elsős ugyancsak megszeppenve, szüleik pedig némán ott állva, szinte láthatatlanul a háttérben. Remélik, hogy legalább szlovákul jól megtanul a gyerek a kilenc év alatt. Az igazgatónő csupán a helyi polgármestert köszönti, megtudjuk, kik lesznek az oktatók. Majd elmondja, mi vár rájuk – végül hozzáteszi: mi is fogunk takarítani az iskolai parkban… miért is, kérdezem én, hisz’ a magyar iskola szülei, gyermekei már rég kitakarították az egész parkot. Végül… mehettek haza, ennyi? Az tanúskodik erről, aki ott volt, látta… és sajnálta a „szerencsésebb” kis magyar elsősöket a szlovák iskolában. Saját szemszögükből valóban szerencsésebbek, ők itt máris érvényesültebbek. Lám, a megnyitó is sokkal rövidebb volt, semmi taps meg jókívánságok, semmi hazafiaskodás, több idő marad játszani, a szünidei semmittevést még kicsit elnyújtani – nem igaz?

Utóirat: Nálunk az iskola szeptember 2-án kezdődik, másnap Nagy Szent Gergely pápáról emlékezik meg az egyház – vele kapcsolatban jut eszembe egy mókás kis történet az érvényesülésről. A későbbi XIII. Gergely pápáról elnevezett (alapítás: 1553[2]) egyetem egyik érvényesülésre vágyó hallgatójáról mesélik: abban az időben még vonaton utaztak Rómába, ott történt az eset. Egy idős bácsi ült az egyik fülkében, mellé szegődött, s hamarosan lelkesen kezdte mesélni, hogy ő bizony a Pápai Egyetem hallgatója lett, nagy jövő áll előtte… A „bácsi” csendben, mosolyogva hallgatta. Rómába érkezve a kispap megkérdezte, vajon hogyan juthatna el az Egyetemre. – Arrafele megyek én is – mondta az útitársa, és már fogta is a kis kézitáskáját. – Csak ennyi cucca van? Nem segítene, nekem, tudja, az egyetemre sok ruha kell, két reverenda, egyebek, hiszen ha érvényesülni akarok, ki kell hogy nézzek valahogy. Kap tőlem kis zsebpénzt, ha segít – mondta kicsit lenézően a jövendőbeli diák. A szerényen öltözött bácsi elfogadta az ajánlatot, segített. Pár nap múlva újra találkoztak, az érvényesülés előtt álló pap és a „bácsi”, aki nem volt más, mint a katedra mögött álló professzor. Ő nem érvényesülni, csupán szolgálni jött Rómába.

sándor atya

[1] A viharról előző cikkemben már írtam:
Az isteni gondviselés NAGY kérdése – avagy vihar után Köbölkúton | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)

[2] https://hu.wikipedia.org/wik i/Gregoriana_P%C3%A1pai_Egyetem