Bár egyáltalán nem számítottam rá, de az Örömvasárnap idén valóban örömteli lett [Örömvasárnap (Köszönöm Nektek, hogy megmaradhatok magyar papnak!) | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja]. Viszont arra sem számítottam, hogy az ezt követő advent 4. vasárnapja annál szomorúbb lesz. Vajon a harmadikat csak felkészülésnek szánta a Jóisten ehhez a negyedikhez? Ahhoz, hogy három kedves ismerősömnél (fiatal édesanyáknál) daganatos betegséget diagnosztizáltak a napokban – csak úgy, egyik napról a másikra, karácsony előtt. S majd ezt követték az ünnepi meghitt hangulatot megtörő rémísztő kérdések: Miért pont én? Miért pont most? Mi rosszat tettem? stb., s a kérdések sora a végtelen felé halad…
Bevallom, én mint némileg kívülálló szintén értetlenül álltam a tények előtt. Annál is inkább, mert idén a karácsonyfák alá tíz olyan csomagot készítettünk, amit özvegyeknek szántunk: pár közösen eltöltött nap egy ismert üdülőközpontban, valamiféle lelkigyakorlat özvegyeknek. Ezen tíz özvegyből négyen az egykori gimnáziumi osztálytársaim, négyen pedig olyanok, akiknek a férjeit én (is) temettem, jelen voltam a temetésen. Jól emlékszem, az elsőnél még vettem a bátorságot és próbáltam vigasztalni a haldoklót: figyelj, ez most az eddigi legnehezebb és egyben utolsó feladat. Most az a szolgálat vár rád, hogy megmutasd a többieknek – szépen is lehet távozni, ne féljetek… Azóta sok év telt el, azóta sok haldokló mellett ott voltam, de bevallom, nem lettem okosabb. Mindezek ellenére 2017-ben készítettünk egy filmet (https://www.youtube.com/watch?v=GISNJt-QqGk), legalább némi vigasz a vigasztalanság közepette. De mi ez ennyi szenvedés közepette? Két hal, öt kenyér? Ennyi éhezőnek?
Váratlan tragédia esetén az ember kapkod fűhöz-fához. A pap sem kivétel. S pont most a Pápa szentévet hirdetett meg 2025-re, amelynek központi témája a REMÉNY. Hát reménykedjünk, hogy a daganatos betegségből szerencsésen kigyógyulnak a szentév végére? És ha nem? Kicsi a hitünk? Mi van, ha… Isten akarata lenne? Ilyet akarna a Jóisten? Pont most, a szentévben temessek újabb fiatalokat? Félelmetes. Nem marad más, csak a reménykedés? Egyházmegyénk püspökei a szentév alkalmából Körlevelet adtak ki, ebből idézek:
„A történelmi és személyes tapasztalat is azt mutatja, hogy amikor az egyén és a társadalom eltávolodott a keresztény hittől, szükségszerűen ezzel jött a lelki értékek válsága, a konzumizmus, a hedonizmus, az agresszivitás, a nárcizmus, a babonaság és egyéb torzulások… Egy ilyen világ ideig-óráig működőképes, viszont nyilvánvaló, hogy merrefelé tart. Csupán néhányan képesek észrevenni, hogy a fogyasztói társadalom – ami mindent most azonnal birtokolni akar – egyik következménye az, hogy elveszíti az értelmét mindenfajta várakozás, kihal a vágyakozás és elhal a remény. S mégis az Egyház ma is a remény hordozója akar lenni. Ez az oka annak, hogy Ferenc pápa a szentévet meghirdető bullájának azt a címet adta: A remény nem csal meg.”
Rendben, ezt értjük, sőt akiknél most daganatos betegséget diagnosztizáltak épp, hogy nem ezek közé az evilági „rosszak” közé tartoznak, akkor miért?
El kell ismerni, azt is tudjuk, hogy az elfojtott érzelmek, ki nem mondott fájdalmak, a gyakori stressz is tudnak súlyos, gyógyíthatatlan betegségeket okozni. Tudjuk azt is, hogy az egészségtelen táplálkozás, szennyezett környezet is tud bajt okozni, és még sorolhatnánk. Csupán egy dolog van, amit nem tudatosítunk kellően: a Jóisten nem személyválogató. Ő nem kivételezik – ennek ellenére mi hajlamosak vagyunk szeretteinket előnyben részesíteni. És pont ez az, amiért nem értjük az Isten „terveit”. A Jóisten miért nem kivételezik? Hisz’ semmi rosszat nem tettem. Jó vagyok, igyekszem, akkor miért nem segít? Az igazság nagy valószínűséggel az, hogy vagy segít mindenkin, vagy senkin, voltaképpen csak így lehet igazságos. Nincsnek kedvencei, protekciósai? Ha mindenkin segítene, akkor még kevésbé lennénk elővigyázatosak, még több baj történne. Mégis az már a földi paradicsom lenne? Nem ott élünk, az tény. Ismert misztikusok szerint akiket az Isten különlegesen szeret, azokat nagyobb keresztekkel látogatja meg – na köszönjük szépen, ebből nem kérünk… Vagy lehet, meg sem kérdezi? S ha jobban belegondolunk, Fiával is „nagyon elbánt”, na de ez húsvéti misztérium, most karácsony van, bár be kell hogy lássuk: a Kisjézust már akkor sem kímélte, hagyta istállóban, kényelmetlen körülmények között világra jönni… Sőt a Pápával sem kivételezik, sokat betegeskedik, pedig ő igazán megérdemelné…
És most kezdem érteni, miért kell karácsony másnapján máris István első vértanúról megemlékezni. Talán épp azért, hogy a karácsonyi hangulat ne tegyen túlságosan optimistává bennünket. Néha a legszebb, legmeghittebb pillanatokban is érhet bennünket a legkellemetlenebb – mert Isten nem kivételezik, az ördög pedig nem alszik, ránk leselkedik. Ránk, akik már majdnem kicsúsztunk a kezéből. Lássuk be, a baj bárkivel megtörténhet, sőt még velem is. Ehhez a Jóistennek semmi köze. Ő segítségünkre siet, kisegít a bajban. De a baj senkit nem kerül el csak azért, mert magát jó embernek tartja.
Sándor atya
