Minden család életében vannak meghatározó történelmi események, amelyekről beszélnek vagy hallgatnak. Ilyen tőlünk és akaratunktól független események voltak a háborúk: az első világháború, azaz a Nagy Háború, és annak következménye, a második világháború. Itt csak a puszta, száraz tényeket kívánom leírni, de érzelmesebben és indulatosabban is meg tudnék nyilvánulni.
Családomban mindkettő meghatározó szerepet játszott, és nem pozitív előjellel.
Az embernek normális körülmények között négy nagyszülője van, az apai és az anyai ágon is kettő-kettő.
Nagyszüleim mindannyian a XIX. század második felében születtek és jórészt a XX. század első felében éltek. Ezért vagy egyáltalában nem ismertem őket, mert születésem előtt már meghaltak, vagy a határok miatt elszakítva tőlük hároméves koromtól ez igen kevéssé volt lehetséges.
Mindegyikük történetét egy-egy külön regénybe lehetne foglalni. Mindenesetre elmondhatom, hogy a világháborúk elvették tőlem a nagyszüleimet, de a határok más családtagokat is elvágtak egymástól. Néha többszörösen is.
Az én Trianon 100-am már 2019. június 6-án megkezdődött Kassán nagyapám sírjánál, ahol a Henszlmann Imre Helytörténeti Társaság centenáriumi megemlékezést tartott. A megemlékezésen ottani magyar személyiségek, valamint a Magyar Főkonzulátus képviselője is koszorúzott.
Anyai nagyapámat, aki szűcsmester volt Kassán, az üzlete melletti utcasarkon 1919. június 4-én szuronnyal megölte egy cseh legionárius, két nappal a város visszafoglalása előtt. Mi volt a bűne? Mosolygott a szűcsüzlettel szemben a járdán játszó kislányára, az Édesanyámra. Két részeg cseh vasutas jött arra, és úgy vélték, hogy az a „piszok magyar” kineveti őket. Egy legionáriussal jöttek vissza, aki elégtételt vett.
A város saját halottjának tartotta nagyapát, ünnepélyes temetést rendezett és díszsírhelyet adományozott. A temetésén muzsikáló száz szál cigány sem tudta már életre kelteni. Az egyik kassai író Síró város címmel novellában örökítette meg a tragikus eseményt. Nagyanyám öt évre rá utána halt.
Abaúj-Torna vármegye nagy része, a megyeszékhellyel, Kassával együtt, Csehszlovákia lett. Apai nagyszüleim családjaikkal kisebbségi létbe kényszerültek, míg nagyanyám testvérei Magyarországon maradtak. Egyhelyben maradtak, de már határ választotta el őket egymástól 1938-ig, majd 1945 után ismét.
Nagyanyám bátyját, dr. Kovács Istvánt még ismertem 11 éves koromig. Ő volt „a PISTA bácsi”, maga a családi legenda, a nyugállományú katonaorvos, a református jegyző fia. A legendáknak mindig van valóságalapjuk! Sokat és élvezetesen mesélt élményeiről, de aztán már feledésbe merült. Nem egyszerűen orvos volt, hanem a szó jó értelmében vett humanista polihisztor. Tizenkét nyelven írt-olvasott, ebből hét nyelven beszélt is. Több hangszeren játszott, a legjobban az akkori vidéki „zongorán”, cimbalmon. Magas szinten fotografált, még sztereófotókat is készített. Műszaki-technikai érdeklődése mellett karsztkutatással, barlangászattal is foglalkozott. Színműveket írt, rendezett.
Családi fényképeket nézve került elő Pista bácsi ezredesi díszegyenruhás képe. Elkezdtem kutatni utána, de mindenki meghalt már, aki támpontot tudott volna adni. Még a születési és halálozási adatait sem tudtam! Végül a Hadtörténeti Intézet vezetett az első nyomra, de még igen sok kutatást igényel színes egyénisége és filmre kívánkozó kalandos élete.
A Hadtörténeti Levéltár akkori igazgatója emlékezett rá, hogy a Magyar Vöröskereszt Egylet hadifogolymentő missziójának vezetőhelyetteseként, orvos-őrnagyi rangban tevékenykedett Kelet-Szibériában. A misszió történetét megírta Tarczali Dell’Adami Géza, a misszió vezetője, és 1925-ben könyvként megjelentette. Ez az alapja a Hadifogolymentés Kelet-Szibériából az első világháború után című előadásomnak. Ezzel tisztelgek a bátor misszionáriusok életveszélyes és eredményes életmentő tevékenysége előtt, akik orosz hadifogságból hazatérésük után vállalkoztak az emberek megmentésére.
A misszió 1920. március 15-én kapta megbízását. Ebben az évben éppen 100 éve!
A második világháború folytatta és befejezte Trianont, a család szétszakítását, a jogfosztottságot.
Családunkat a Felvidékről való kényszerű áttelepülésre a megalázott kisebbségi lét elkerülése indította, ami sokkal nagyobbá vált a Beneš-dekrétumok kihirdetése után, mint volt az első Cseh Köztársaság idején a két világháború között.
Később ocsúdik fel az ember a megrázkódtatások után és kezd körülnézni, érdeklődni.
Azokkal a kérdésekkel, hogy ki vagyok én, milyen családba születtem, mit tettek vagy nem tettek az elődök, milyen hatással voltak ezek az életemre, csak bizonyos időtávlatból tud az ember foglalkozni. Ilyenkor kezdődik el a családkutatás. Először családfakutatás, majd a családtörténet kutatása.
Időnként igen meglepő dolgokra bukkan az ember, amelyekről fiatalabb korában, a napi taposómalomban nincs ideje elgondolkodni vagy foglalkozni vele. Pedig a génekben, a tudatalattiban ezek mind ott rejtőzködnek, csak elő kell bányászni őket! És kell hozzá isteni intuíció… előjön a hit, amit igyekeztek elnyomni hosszú éveken keresztül.
Ha van olyan ős, akire büszkék lehetünk, próbáljunk meg felnőni vagy csak közelíteni hozzá!
Számomra ilyen előd Pista bácsi, bár az én életem korántsem annyira regényes, de a mi generációnk is megélt egyet s mást. Lehet tanulni tőle emberi helytállást, kötelességtudatot, szorgalmat, emberséget!
Pista bácsinak csak a katonai személyi lapja állt rendelkezésemre, de már az is sokat elárul és bizonyítja a legendák valódiságát, későbbi katonaorvosi karrierjét. Amit átélt, csak derűs, optimista lényének, Istenben való hitének köszönhetően tudta elviselni. Tanulmányairól nem maradtak fenn dokumentumok, csak néhány utalás a személyi lapján.
Lehet, hogy az unokáim egyszer még büszkék lehetnek arra, hogy én is tettem valamit a hazámért, a magyarságért. Családom története mindenesetre meghatározza magyarságtudatomat!
Kedves fiatalok! Az idősebb nemzedékekre ne őskövületekként tekintsetek, hanem példaképekként! Az ő idejükben más volt a műszaki-technikai fejlettség, mások voltak a körülmények, de a mai digitális technika nélkülük, munkájuk nélkül nem jöhetett volna létre. Az emberi tudományok fejlődése fogaskerekekként összekapcsolódva hajtja előre az emberi tudást.
Kosd, 2020.
Fecsó Péter
ny. vegyészmérnök
Fénykép: Pixabay
