Rég történt, de máig elevenen él bennem az elbeszélés: 1986-ot írtak, igazi tél volt – úgy, mint most – s pont’ akkor, ott a Kálvária-dombon találkozott két tizenéves fiatal. A lány szlovák, a legényke magyar (s a javából). A fiú alig tudott szlovákul. Mégis azonnal megtetszett neki a szlovák menyecske, máig nem érti – hisz’ falubeli, de eddig valahogy sosem találkoztak. Ilyen szép lányt kár lenne elhalasztani – s már meg is történt a fogadás (egy pezsgőbe), hogy becserkészi. Volt benne bizonyára egy nagy adag betyárbecsület is… És a fogadást megnyerte, s ennek idén már negyven éve.
Erre a 40. évfordulóra azonban már a temetőben emlékeztek. Ma temettem az ő kedvesét, sokan voltak – sőt ennyien még sosem voltak. Öt éve vagyok itt segédlelkész, ez alatt sok embert eltemettem, de a mai temetés kivételes volt, s nem csak azért, mert szinte az egész falu eljött. Ebből is látszik, hogy a falu, de a környék is szerette ezt a „szlovák” lánykát. S az idézőjelek csak azért vannak, mert közben szépen megtanult magyarul, s amikor én ide kerültem, meg sem mondtam volna, hogy nem magyarnak született. A férje, s ha nevezhetem így, a barátom nagy lovász, mint afféle igazi magyar ember… Nehéz vigasztaló szavakat találni, főleg most, a Házasság hetében. Legszívesebben most kilovagolna velem a semmibe…
Ilyenkor mindig fellázadunk: miért? Miért pont ő, miért pont most? A sok miértre csak egy válasz van: nem tudhatunk mindent. Mi, papok is tehetetlenül csak annyit tudunk mondani („papolni”): hát igen, az Úr elragadta, magához hívta, így akarta. Barátom kedves feleségét ismerve számomra ez nem jó válasz. Nekem senki ne mondja, hogy ez így volt megírva a „nagykönyvben”. Sok évi teológiai tanulmányok után se találtam sehol egyetlen utalást arra, hogy létezne egy „nagykönyv”. Az csupán a mi albinizmusunk, mert leggyakrabban nem tudunk mit mondani.
A Jóisten nem akarta, hogy meghaljon – az az egy biztos. A kérdés az, miért nem akadályozta meg? Viszont ha egyszer megtenné, akkor miért ne máskor is? Ha meg mindig, akkor az már nem is a gyarló emberek világa lenne. Igen, gyarlók, betegek, sérülékenyek vagyunk. Emberből vagyunk, még nem angyalok és nincs kivétel. Isten nem kivételezik, Ő mindenkit egyformán szeret. Ő a gonoszokat is éppúgy szereti, mint a magukat jóknak képzelőket. Bárkivel megeshet, hogy megbetegszik, meghal. Ez az élet rendje. Ne reménykedjünk, a Remény éve arra tanított meg engem, hogy csak abban szabad reménykedni, ami biztos be fog következni. Minden más csak – néha túl – naiv bizakodás. Csoda ott történik, ahol Isten valamit üzenni akar – és nem ott, ahol sokat, sőt rengeteg sokat imádkoznak csodameghallgatásért. Itt most Isten a halállal akar üzenni, ezen kell elgondolkodnunk. S nem kizárt, hogy az elhunyt is szeretne üzenni valamit – még ha nem is volt ideje mindenkinek elmondani…
Vannak ettől még érthetetlenebb sorsok is. A napokban ért utol a hír, miszerint tragikus hirtelenséggel elhunyt M. Ciprián plébános. Az egyházmegye közösségi oldalán olvashatjuk: „Szomorú szívvel, de a feltámadásba vetett hittel tudatjuk, hogy M. Ciprián plébános úr életének 43., papságának 19. évében, január 29-én, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Imádkozzunk üdvösségéért!” – tudatják a hívekkel. Azokkal, akik értetlenül állnak, hiszen nem látszott rajta… s majd jönnek a magyarázó kommentek: elmagányosodás, depresszió, kiégés és még ki tudja, miféle nyavalya… De hát ez a házasokat sem kerüli el, senkit. Épp ezért jó, hogy van évente egy hét a házasoknak, hogy kicsit összeszedjék magukat.
A Házasság hete kapcsán azon töprengtem, hogyan lehet az, hogy egyre kevesebb a házasságkötés. Jobban mondva, egyre kevesebben kérik Isten áldását a házassági kötelékükre. Talán mert így lazább? Könnyebben lazítható? Farsang van, bálok – szórakozások időszaka. Az egyik ilyen helyszínem hatalmas betűkkel hirdették: Isten. áldd meg a magyart! Ezt nevezem, áldd meg jókedvvel, bőséggel… Van ennek azonban egy pici szépséghibája: az áldást a Pápa, a püspökök, a papság osztja ki. Nem elég kiírni és már itt is van. Sajnos ahogy újabban a házasságokhoz sem kérik az egyház áldását, ezt tapasztalni ilyen hangzatos – „szépnek látszó” rendezvények plakátjainak kulisszái mögött is. Amikor egy apával, férjjel vagy akár egy pappal éreztetik, hogy rá úgy igazából már nincs nagy szükség, az áldása sem kell… hát akkor sem könnyű talpon maradni. Érdekes, egyre gyakrabban azt tapasztalni, minél kevesebben vagyunk mi, papok, mintha annál kevésbé lenne ránk szükség. Egyeseket „futtatnak” (majd nagyot puffannak), a többséget pedig lehetőleg mellőzik. Ennek csupán egyetlen ellenszere van – az élő, eleven papi közösség.
Sándor atya
