A klasszikus görög/római mitológia, majd a zsidó és a keresztény vallások ragyogó nőalakokat mutattak híveinek, akik az adott vallás filozófiáját, erkölcsi rendjét, valamint a híveket hatékonyan befolyásolták, formálták. Példának említhetném többek között az istennőket mint Athéne vagy Démétér, az Ó-Testamentumból Sárát, Rebekát, Juditot, Ruthot vagy a későbbi szent asszonyok és mártírnők egész légióit. De mivel egy ilyen ismertetés több kötetes tanulmányt igényelne, jelen írásomban csak három női alakra térek ki, akik nemcsak vallási szempontból, de társadalmilag is hatásosan formálták a mai nyugati nő életszemléletét. Kimagasló egyéniségükkel rávilágítanak a modern nő problémáira, mi több utat is mutatnak. Három merőben eltérő egyéniség, három eltérő szemlélet, amelyet a ma asszonya több-kevesebb sikerrel szeretne egyesíteni az életében.
Időbeli sorrendben: Éva, Héra és Mária.
Ádám és Éva furcsa két ember volt, talán nem is nagyon illettek egymáshoz, de hát nemigen volt választásuk. Nézzük őket közelről:
Ádám, legalábbis amennyit az Írásból tudunk róla, senkiben sem kelt különös csodálatot. Akarat nélküli alaknak tűnik. Nem tudjuk, mit csinált egész nap a Paradicsomban, de nem valószínű, hogy bármilyen maradandót alkotott volna, sőt valószínűleg nem is dolgozott, hiszen minden az ölébe hullott. A húsevők vadásztak, a madarak fészket raktak, a méhek gyűjtögettek, a tücskök ciripeltek, de ő nem vadászott és nem volt földműves sem. Nem valószínű, hogy ciripelt volna. Talán csak evett és heverészett egész álló nap. Homályos az alakja. Ádám mint egyéniség nem volt éppen elbűvölő. Nem volt saját kiforrott akarata, nem voltak elvei, nem volt ura a helyzetnek. Amikor asszonya felajánlotta az almát, gondolkodás és komoly vita nélkül elfogadta. És miután az Úr kérdőre vonta, gyerekesen Évára kente a kezdeményezést és nem vállalt felelősséget az elkövetett bűnért.
Mivel őseink hatásosan belénk nevelték a munkaetikát, ezért általában megvetjük a huzamosan dologtalan embert. Talán a Paradicsom-történetnek az engedetlenségen és az azt követő nyomorúságon kívül van egy másik üzenete is, méghozzá az, hogy a felelőtlen henyélés nem adhatja meg az élet tartalmát. Úgy hisszük, az Úr nemes célokra és küzdelmekre teremtette az emberiséget, nem pedig semmitmondó és kényelmes időtöltésre. Lásd Madách hatalmas mondatát: Ember küzdj!
Az Úr többet vár el legkedvesebb teremtményeitől, mint semmitmondó henyélést.
Igaz ugyan az is, hogy Ádám rövidesen a kiutasítás után már rájött a munka ízére, de az kérdéses, hogy jobb lett-e a világ, amikor a henyélést felváltotta munkára. Mert ugyan sok mindent kitalált időközben, például a kereket meg a földművelést. Távolságokat tudott kiszámolni, időmérőket alkotott, számítógépet, okostelefont készített, előállított különböző védőoltásokat. Fel tudta térképezni az ember testét, és felküldte az embert a holdra. Sőt fedett sípályát tudott építeni az egyenlítőtől 25 fokra Afrikában.
Azonban buzgó munkássága jobbára csak materiális előnyöket adott a világnak, de az is való igaz, hogy vannak (és mindig voltak) kimagasló, csodálatos egyének, akik nyilvánvalóan felfedezték az örök igazságot, hogy az embernek lelke is van és azzal is kell törődni. Ez azonban nem általános tünemény, hanem inkább egyre ritkábban fordul elő. Ugyanis ha az emberiség évezredek alatt megnemesedett volna, akkor nem mondanánk, hogy életünket a „siralom völgyében” töltjük el, és az élet inkább hasonlítana a paradicsomi viszonyokhoz. Sok-sok évezred próbálkozása után földünk lakosságának a fele még mindig éhezik, valahol mindig kisebb-nagyobb háborúk dúlnak, a béke, illetve békesség fogalma még ott is ismeretlen, ahol nincs éppen háború. A kölcsönös kizsákmányolást gazdaságpolitikának nevezzük, és még a nyugati államok sem tudták megoldani sem az egészségügyet, sem az öregek méltó ellátását.
Amikor mély és fájdalmas döbbenettel hajtunk fejet olyan helyek említésén, mint például Dachau, Katyn, Belsen-Belsen, Gulág, Srebrenica, Recsk vagy az Andrássy út 60, de a háborút pártoljuk, akkor úgy érezzük, hogy valami rettenetesen hiányzik az Ádám alkotta civilizációból, mert az erkölcsi és bizonyos értelemben a szellemi töltet egyre jobban hiányzik az életünkből. Technikai szempontból fantasztikusan előrehaladottak vagyunk, de lelkileg csődöt mondtunk. Ehhez képest a paradicsomi henyélés sokkal kívánatosabbnak tűnik. A világ már sírni sem tud. Ennyit Ádámról.
Éva más volt. Valószínűleg ő sem jeleskedett kimagasló tettekkel, de nyugtalan és kíváncsi volt, vagy ha jobban tetszik: tudásvágya erősen kifejlett. Hatalomra vágyott. Merész is volt, és valószínűleg már unta mind az életét, mind a párját, aki csak volt, igények nélkül elfeküdt, mint üres ígéret a fiókban. Évának viszont határozott igényei voltak, hiszen minden nőbe beleprogramozták, hogy erős férfiakat keressen magának, Olyat, aki képes a fészket felépíteni és megvédelmezni. Éva úgy gondolhatta, ha az Úristen Ádámot tette meg a „teremtés koronájának”, akkor a teremburáját, viselkedjék úgy, ahogyan az egy nagyúrhoz illik. Fel akarta rázni poshadt semmittevéséből és jelentéktelenségéből.
Nem tudjuk, mit gondolt, amikor a tiltott gyümölcsöt felajánlotta. (A Bibliában szó sincs almáról, azt már a későbbi festőművészek adták hozzá.) Társat akart a hatalomban és tudásban? Vagy csak bűntársat keresett, hogy a végén ne maradjon egyedül a pácban? Erről nem szól a történet.
Azt sem tudjuk igazán, hogy mit jelképez a tiltott fa gyümölcse (sokszor mint a „tudás” fájának a gyümölcse van feltüntetve). Talán ez valójában egy korai, de meg nem értett, szimbolikus utalás az evolúcióra? A Paradicsomban bűn nélkül éltek, mert akárcsak az állatok, ők sem ismerték a jó és a rossz fogalmát, tehát nem tudtak bűnt elkövetni. Egy kutya, mert állat, nem képes bűnözni, még akkor sem, ha a neki idegen, emberi szabályokat megszegi, amelyet mi véteknek minősítünk és a perzsaszőnyegünk bánja, de ez a kutyának semmi esetre sem bűn.
Idővel azonban az ember fejlődése, evolúciója elérte azt a pontot – az Írás szerint akkor, amikor evett a gyümölcsből –, ami után már tudatosan felismerte az erkölcsi jót és a gonoszt. Ez volt a tudás, amitől a Teremtő talán meg akarta kímélni az emberiséget, ezért volt tiltott a gyümölcs. Végtelen bölcsességében tökéletesen tudta, hogy innen nincs már visszaút; ezután a világ végéig az emberiségnek mindig döntenie kell az adott lehetőségek között, és ha rosszul dönt, csakis magát kárhoztathatja. Azt is tudta, hogy kedvelt teremtményének kevés jutott a morális szilárdságból, és nemhogy elkerülné a bűnbe vezető utat, hanem inkább még keresi is.
Azon a kora őszi napon a Paradicsomban egycsapásra (ha az almasztorit választjuk) vagy fokozatosan (ha az evolúciót fogadjuk el) megszűnt a szabadság, a felelőtlenség, a paradicsomi boldogság, a kedélyes henyélés. Lelkiismerete (ami nem mindig kényelmes útitárs) ezentúl állandó jelleggel kínozta – habár a Szép Új Világban ezt lassacskán sikerül magából kiölni, hol a pszichiátria segítségével, hol gyógyszerekkel, máskor tévtanítások eredményeként.
Azért, hogy élete még komplikáltabb legyen, az Úr szabad akaratot adott neki, ami éppen olyan visszavonhatatlan és örökkévaló törvény és ajándék, mint például a gravitáció. Így aztán az emberen múlott, hogy megmarad az ártatlanságában vagy vállalja egy küzdelmes élet minden kínját, vesztőjét és az engedetlenség ódiumát.
Éva, a nyugtalan, ezt az utat választotta.
Ádám boldog és megelégedett volt a status quo-val és nem akart többet. Éva viszont kíváncsi volt, és valószínűleg már akkor is gyenge lábon állt az előrelátással, és talán nem gondolta végig, hogy mekkora ára lesz ennek a „tudásnak”. Vagy egyszerűen csak tovább akart lépni. Nem tudjuk. Mindenestre sikeresen megalkották a világ első disztopiáját.
Ezek után sürgősen fügefalevélbe öltöztek, mert immár megszületett a szégyenérzés is, elbújtak az Úr elől, aztán elveszítve paradicsomi-állati ártatlanságukat, nekiláttak az élet problémáinak megoldásához. De együtt maradtak. Amúgy sem volt lehetőségük a választásra. Ez a fajta kísértés akkor még nem létezett.
Manapság változik a helyzet: az ősi intézmény, a házasság veszélyben van. A világ hemzseg a kíváncsi Éva kíváncsi lányaitól, akiknek a munka, a tudás, a karrier, a hatalom egyre fontosabb. Ezért tekintjük Évát a felvilágosult, karriert betöltő modern nő ősanyjának.
Hiba lenne, ha többet kér az életből? Aligha. A tudásnak megszerzése megbabonázta, új utakat keres, és az eredményt láthatjuk a szétzilált családokban, a szerencsétlen, lelkiekben elhanyagolt gyermekek sorsában és nemritkán az agyonstrapált Éva fáradt arcán.
Ugyanakkor nem feledhetjük azt sem, hogy napjainkban – kezdve mintegy a múlt század közepétől – egyre kevesebb családfő tudja egymagában megteremteni az anyagiakat a család kiadásaira, a gyermekek továbbtaníttatására, a nyugdíjas évek biztosítására. Túlságosan gyakran a nő kénytelen házon kívül IS dolgozni, akár akar, akár nem és teljesen függetlenül a benne lappangó ambíciótól. A többi aztán jön magától, egyik a másik után, beleértve a lelki vagy fizikai hűtlenséget, ami gyakran válásban végződik.
El lehet gondolkodni azon, hogy ez talán a civilizáció degenerációját jelzi, vagy esetleg új reményeket kelt, amikor az emberiség eddig elhallgatott, elnyomott felének teret ad, hogy újabb dimenziókat adhasson az életnek ezen a vészsújtott bolygón? Az sem mellékes, hogy amennyiben tudomásul vesszük Éva új igényeit, mennyiben van lehetősége a kettős életre, mennyi segítséget kap?
A klasszikus ókorban Zeuszt, a görög főistent tekintették az emberiség teremtőjének és atyjának. Bölcs volt, hatalmas, valódi extrovert, mindenre odafigyelt, mindent uralt, mindenre gondja volt, ezért az érdeklődési köre és játszótere az egész kerek világ lett. Dühöngött benne az erő és az élet, mindennel és mindenkivel kapcsolatban akart lenni, mindent megtermékenyíteni, mindent magáénak tudni. Ma is vannak ilyen férfiak – különösen a nagy hadvezérek, államférfiak és művészek között találjuk őket. A különbség csak annyi, hogy míg ma a média mindent kitereget és hangosan csámcsog a zsíros híreken, hajdanában Zeusz odacsördített egyet a mindig keze ügyében tartott villámmal, és a dolog el volt intézve. a nép mit sem tudott róla és nem izgatta a kedélyeket.
Felesége, Héra – gyönyörű, okos asszony, igazi királynő, istennő, a család őrzője volt. Szerette az urát, mint ahogyan Zeusz is szerette őt – gondoljuk csak el, a mézesheteik háromszáz évig tartottak!!! –, mégis mi Hérát főként izzó féltékenységéről és könyörtelen bosszújáról ismerjük, amivel riválisait büntette. Féltékenységi rohamai olimposzi méreteket öltöttek.
Mi tagadás, modern felvilágosultságunkban ezért kicsit le is nézzük. Manapság illetlenségnek számít a féltékenység. Ezt Szent Pál is megerősítette (Első levele a korinthusiakhoz 13., amely szakaszt úgy ismerünk, mint a Szeretet himnuszát). A modern pszichológusok – általában férfiak – lelkesen támogatják a Pál-os elképzelést, és ezzel, Uram bocsáss, egy bizonyos fokú szabadságot engedélyeznek önmaguknak. Szerintük a féltékenység nemcsak a szeretet és a bizalom hiánya, hanem jellemhiba, betegség. amit gyógyítani kell.
Ezzel szemben Héra szerint az építő féltékenység alapos gyanún alapuló felháborodás, a fészek féltése, és mint a család összetartó ereje ezt a veszélyt nem tűrhette. Amikor pedig Héra féltékeny volt, nem gyanúra alapozta, hanem valós tényekre. Sohasem tévedett.
Héra tökéletesen tisztában volt a helyzettel, és ha a Mitikasz csúcsán lettek volna pszichológusok, vagy Szent Pálok, velük is éreztette volna isteni haragját, úgy, hogy azoknak torkukon akadt volna a szó. Amikor Zeuszt ostorozta és riválisait büntette, akkor az otthona integritásáért harcolt; így volt képes hűtlenkedő férjét többé-kevésbé pórázon tartani. Amikor Zeusz mégis elvándorolt, azért mindig vissza tudta húzni magához. És Zeusz, legyünk őszinték, félt is tőle – azért volt kénytelen titkolózni, ügyeit lehetőleg Héra háta mögött intézni, és szerelmeit, esetleg önmagát is, időnként átváltoztatni, hogy pillanatnyi választottját felismerhetetlen formában és külső zavarás nélkül tudja megkörnyékezni. Hitvesének jogos dühétől félve ott maradt, ahol lennie kellett.
Nem valószínű, hogy olyan nagyszerű asszony, mint Héra, komoly veszélyt vagy riválist látott Lédában vagy a többi alkalmi könnyűvérű madárban, akik hatalmas és univerzálisan csodált hitvese körül repdestek, mint molylepkék az éjjeli olajlámpa körül, de nem tűrhette a betolakodókat. Ha Héra nem lett volna féltékeny és nem harcolt volna családja sérthetetlenségéért, semmi vissza nem tartotta volna Zeuszt kalandjaitól, és az életük széthullott volna, mint manapság számtalan házasság.
Mint a fájdalom és a láz szükséges a testnek, hogy észrevegye a betegséget, úgy a féltékenység is szükséges, mert mint piros riasztólámpa, idejében figyelmeztet és megóvja a házasság intézményét a kudarctól. A házasságban semmiféle harmadik személynek nem lehet helye – sem mint szerető, sem mint ájtatosan lelkiző barátnő, vagy ártatlan pártfogolt, sem mint hattyú vagy egyéb. Különösen óvatosnak kell lennie az olyan asszonynak, akinek a párja amolyan Zeusz-leszármazott.
Felebaráti szeretetben, anya-gyermek-szeretetben valóban nincs helye a féltékenységnek, de párkapcsolatban elengedhetetlen kellék (a pszichológusok ellenére).
Mi, modern asszonyok, legalábbis a múlt század közepéig inkább voltunk Héra lányai, mint Éváé. Családcentrikusok voltunk. És mennyire volt ez fontos? Éva bevonult a dolgozók seregébe, így a nap legalább egyharmadát elvonta a családtól, miközben önmagát és házastársát is kiszolgáltatta a mindenütt jelenlévő kísértéseknek. De Héra otthon maradt és éber féltékenyégével őrizte és egyben tartotta a családot. Ezért az ő gyermekei istenek és istennők lettek, viszont tudjuk, hogy mi lett Ádám és Éva gyermekeiből: halmozott katasztrófa.
Kinek volt igaza: Hérának vagy Évának? Nem tudjuk, és a kérdés megoldatlannak látszik. Ez a mai családpolitika egyik legsúlyosabb kérdése: zárjuk el a nőket, mint azt az iszlám teszi, hogy a négy falon kívül más horizontjuk ne legyen? De akkor milyen lesz a világ sorsa, mert milyen gyermekeket tudnak az ilyen állatsorban élő asszonyok nevelni? Újabb kis állatkákat? Vagy engedjük őket szabadon, amerre tehetségük és adottságuk vezérli őket, mint Évát? És akkor mi lesz a családdal? Káinokat nevelnek majd?
Nem szabad megvetni a féltékenységet, mert fontos szerepe van az élet kialakításában, illetve a család megőrzésében. Héra a példa, aki nem tűrt el semmiféle betolakodást, mert neki a család volt a legfontosabb. Valóban, ha szeretünk valakit, akkor nem tűrünk el mindent, mert a szeretetnek egyik funkciója az, hogy minden téren gazdagodjunk és gazdagítsuk egymást – és a sok béketűrés nem alkalmas arra, hogy a másik a legszebben fejlődjék. Akkor pedig két ember csak egymás mellett él, de nem egymásért. Hérának nem voltak világraszóló ambíciói, de akár egy tigris, úgy védte az urát és a családja egységét minden betörni készülő ármánytól.
De a modern Éva sem mellőzhető. Sem abban a szerepében amikor intelligenciájával, adottságaival, törekvéseivel, kíváncsiságával értékeket ad a világnak, sem abban, amikor a férfi mögött áll (nem üres klisé a mondás, hogy minden nagy férfi mögött egy nagyszerű asszony áll), sem akkor, amikor nyugtalan, tudás utáni vágyakkal gazdagított génjeit továbbadja fiainak, vagy amikor műveltsége folytán okosan neveli lányait. A modern nő olyan műveltségben részesült, amiről nagyanyái aligha álmodhattak, és ha engedik, megállja a helyét a férfiak által dominált világban is. Sok mindent tud, csak éppen azt nem, hogyan lehet mindent beilleszteni az egyetlen életbe úgy, hogy sem ő, sem azok, akiket az Isten rá bízott, ne szenvedjenek kárt.
És végül az időrendben megjelenik a harmadik ragyogó alak, Mária, az Istenanya. Teljes egészében hiányzik belőle Héra izzó vadsága vagy Éva kíváncsi törekvése. Családját csendes szeretettel látja el. Mária a szelídség, a türelem, az engedelmesség és az erő ragyogó példaképe. Mária az, aki megtanít szeretni, engedelmesen szenvedni, és az utolsó leheletig kitartani amellett, akit szeretünk.
Szelíd engedelmessége úgyszólván minden valamire való reneszánsz festőt megihletett. Különösen érdekes és beszédes a három festmény az Angyali üdvözletről: Leonardo da Vinci (lásd képünkön) és Sandro Botticelli festményei, (mindkettő Firenzében az Uffiziben) és El Greco mesteri képe a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Érdekes módon mind a három képen a fiatal Mária éppen olvas, amikor az angyal megjelenik neki. Vajon mit olvas? Talán éppen az Írást, ami a Megváltó jöttét hirdeti? A három festményben először Mária nyugalma tűnik fel. Gondoljunk csak bele, üldögél egy csendes szobában és olvasgat, amikor hirtelen egy angyal lép be. Azt hiszem, ilyen elképesztő paranormál helyzetben közülünk kevesen tudtunk volna elvont és higgadt maradni. De ő semmi felindultságot nem mutat, sőt (mindhárom festményen) kezét a könyv lapján tartja, jelezve, hogy amint az égi futár lelép, folytathassa olvasmányát ott, ahol abbahagyta. A mozdulat bájos, szelíd és Máriát azonnal elválasztja a földi asszonyoktól: keze mozdulata maga a nyugalom, a kiegyensúlyozottság; éppen csak addig hagyja abba az olvasást, amíg az angyal beszél, de amint lehet, folytatja. A világ legelképesztőbb hírét adják tudtára, de ujját rendületlenül ott tartja, ahol az olvasást megszakították. Miután az angyal majd úgy eltűnik, ahogyan megjelent, nincs szándéka az utcára rohanni és világgá kiabálni a nagy hírt. Nem készül rokonokhoz, barátnőkhöz, hogy elújságolja a hihetetlent. Egyszerűen tovább fog olvasni. Tartózkodó, titokzatos, megszentelt, méltóságos. Fejet hajt az angyalnak – nem alázattal, hanem szelíd udvariassággal, megértést mutatva, úgy, mint méltó egy királynőhöz. Mosoly és felindultság nélkül csak annyit kérdez, hogyan lehet ez, hiszen férfit nem ismer. Ez régimódi elegáns kifejezése annak, hogy még szűz. Az angyal eloszlatja kétségeit. Az Úrnak, aki csillagrendszereket teremtett és hiba nélkül fenntart, ez nem probléma.
A Fiúnak emberi formát kell öltenie, hogy küldetését végbevigye, és ez csakis egy földi anya által lehetséges. Ha más módon érkezne, emberisége nem lenne hihető a korlátolt agyú emberiségnek. Meg kell születnie mint ember, ami azért, mert Isten volt, elképzelhetetlen fájdalmat jelentett, hiszen pontosan tudta, hogy honnan jött, és azt is, hogy mi vár rá. Ezt az áldozatot, ezt a lemondást a betlehemi örömmámorban nem is értékeljük igazán.
Mária további kérdések nélkül csak annyit válaszol, legyen meg az Ő akarata, de ujja a könyv során pihen. Téma lezárva. Semmi ijedtség, kétely, vagy „Hogyan képzeled? Még hogy én? Felejtsd el. Kopogtass más ajtaján.” Vita kizárva. Legyen meg az Úr akarata. Pedig súlyosak ezek a beleegyező szavak. Pontosan megértette, hogy mit vállalt. Hogy a festők könyvvel ábrázolták, azt mutatja: Mária nem volt tudatlan és ismerte a törvényeket. Abban az időben, az ő helyzetében az életébe kerülhetett volna egy házasságon kívüli terhesség. Ha életben hagyták volna, akkor pedig Szent József elképesztő nagyvonalúsága és sziklaszilárd hite nélkül egy nyomorúságos, kiközösített életre számíthatott volna. De elfogadta az Úr akaratát, habár akkor még nem tudta, hogyan fog jegyese erre az újságra reagálni. Legyen meg az Úr akarata.
Amikor nyugalom van az életünkben, naponta ismételgetjük a halhatatlan szavakat, de amikor a tető szakad be a fejünk fölött, akkor igazán nehezen jön ki a mondat a szánkból. Mária élete pedig abból állt, hogy mindig el kellett fogadnia egy újabb terhet, egy újabb problémát, újabb kihívást. Újból és újból el kellett ismételnie: legyen meg a te akaratod. Fiatalon, segítség nélkül, idegenben, egy istállóban szülte a gyermekét. Rövidesen menekülnie kellett az ismeretlenbe, hogy mentse a kicsit. Szegény volt, hiszen tudjuk, hogy amikor Jézust bemutatták a templomban, nem tellett áldozati bárányra, csak két galambot tudtak vinni. És tudjuk, hogy a szegénység, a nincstelenség olyan sokszor és annyira tud fájni. De nem panaszkodott, hanem csendben tette a dolgát. Aztán a Koponyák Hegyén a mindent elsöprő dráma túltett minden szenvedésen és megélte az anyák borzalmának borzalmát.
Mária igazi nagysága a kereszt alatt mutatkozott, amikor ott állt és tanúja lett fia gyötrelmes halálának. Nem maradt meg az utókor számára, hogy mit gondolt magában, mit mondott asszonytársainak, akik vele voltak, de elképzelhető, hogy a szíve legmélyén azt gondolta, talán végül az Atya megváltoztatja tervét a Fiúval kapcsolatban. Hiszen Izsák feláldozása előtt is, éppen az utolsó percben, megmentette a gyereket a haláltól és Ábrahámot pedig a szörnyű tett elkövetésétől. Talán az Atya most is megismétli az irgalmat… Talán csak próbára akarta tenni a Fiú elkötelezettségét, engedelmességét és szeretetét, de nem kívánja a szörnyű halált… Jézus 33 éves volt, ami abban az időben szinte előrehaladott kornak számított, így Mária talán joggal remélhette, ha addig nem következett be az, aminek a gondolata is iszonyattal töltötte el, akkor talán már nem is fog bekövetkezni. Valószínű, hogy gondolt ilyesmire. Anya volt, és minden anya az utolsó percig reméli, hogy a gyereke megmenekül.
De nem átkozódott, nem jajveszékelt, nem fordult el Istentől. Végighallgatta, amikor gyalázták a fiát, látta, mit adtak neki, amikor vizet kért, nézte, amint elvérzett. Nem menekült el a látványtól, nem hagyta cserben gyermekét, meg akarta osztani vele valamilyen módon a szenvedést. És amikor levették az agyongyötört testet a keresztről és utoljára tartotta karjában a fiát, akkor sem szólt, de az arcára volt írva nemcsak a fájdalom, hanem egy mélységes döbbenet is – és ezt minden festő hűen visszaadta –, „Lássátok, íme a fiam. Emberek, mit tettetek vele?” Van-e elképesztőbb kín egy asszonynak, mint fia gyötrelmes halálát végignézni?
Ezt tanítja a kereszt alatt a Mater Dolorosa: hogyan kell szenvedni, hinni és elfogadni a sorsunkat – a jót és a borzalmasat is. Hogyan lehet és kell az Atya akaratát panasz és zúgolódás nélkül elfogadni. Hogyan kell magunkévá tenni, hogy a világmindenség egy pontosan kidolgozott terv szerint működik, hogy van értelme a földi kínnak, hogy földi életünk csak átmeneti, habár fontos szakasz, és hogy ez az út az örök életbe és boldogságba vezet, feltéve persze, ha helyesen járjuk. Nehéz és szinte utánozhatatlan lecke. Erre sem Héra, sem Éva nem voltak képesek, ezért ezt nem is tudták nekünk megtanítani. Ehhez egy Istenanya kellett, aki segít abban „Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal / ártatlanul mehessenek át / az előttük álló vértengeren” (József Attila: Tanítások).
De hogyan? És mi is a végső kérdés? Hogyan tudja a nő a huszonegyedik században a három különböző és ellentmondó nézetet egyesíteni életében anélkül, hogy a folyamatban véresre törje magát?
De ha ők hárman nem tudtak semmire sem megtanítani, és különösen ha Mária engedelmessége és szeretete, valamint égig érő szenvedése nem tudott ránk kellőleg hatni, akkor ki és mi tudna? Ki tud nagyobbat mutatni, mint azt, amit a Koponyák Hegyén a mindent elsöprő dráma tárt elénk?
Senki. Senki sehol. Ezért vissza kellene térni az útkeresztezéshez, ahol a rossz irányt választottuk, aztán a helyes irányba továbbmenni, de úgy, hogy magunkkal visszük a három tanítást: a tudás vágyát, a család integritásának megőrzését, valamint a határok nélküli szeretetet és engedelmességet.
Balogh Petres Judith
Illusztrációk forrása: Pixabay
