Voltam én is valamikor, nagyon régen fiatal – annyira fiatal, hogy akkoriban a negyven-ötven éveseket nagyon öregnek láttam. De változott a nézőpont. Ma már ott tartok, ha valaki arról panaszkodik, hogy túlságosan gyorsan múlt el az idő felette, és váratlanul már hetvenöt éves lett, meglepődve nézek rá, hogy ilyen fiatalon miért beszél az öregkorról.
Nemrég az idősek otthonának aulájában jó néhányan vártuk a felvonót, de az rendes szokása szerint nem sietett. Talán valahol a negyedik emelet magasságában a cserebogár halhatatlanságáról elmélkedett. Ekkor házaspár lépett az épületbe, két fiúcskával. Hét-tíz éveseknek néztem őket. Nyilván nagy- vagy dédszülőket jöttek látogatni. Egy darabig ők is várakoztak, de mivel a felvonó még mindig magába mélyedve meditált, a lépcső mellett döntöttek. Amint hallótávolságon kívül voltak, a várakozók egyetemesen kifejezték rosszallásukat.
– Nem értem a szülőket – háborgott az egyik várakozó. – Hogyan képesek a gyerekeket egy ilyen helyre hozni? Nem egészséges dolog, igazán nem gyereknek való a látvány!
A felvonóra váró társaság egy része az Otthon lakója volt, a többi látogató. De a „kintiek” és a „bentiek” véleménye megegyezett a felháborodásban. Feltételezem, hogy ez nem általános jelenség – de létezik, és ez eléggé elképesztő.
Valóban ilyen ijesztőek vagyunk mi, öregek? És miért fogadták el a véleményt a lakók is? Ők is már így látják magukat?
Gyorsan megnéztem kezeimet, de nem láttam a lepra borzalmas jeleit, sem valami más undorító sebes szörnyűséget. Igaz, vannak barna foltok a karomon, az erek erőszakosan kidudorodnak a kézfejen. A száraz bőr minőségén is látszik, hogy tulajdonosa már a nonagenarian, illetve a kilencvenes éveket taposók tisztes csoportjához tartozik. De hogy undorító vagy visszataszító lennék, akitől a gyermekek angyali lelkét védeni kellene? Hogy is van ez? Melyik bolygón élünk? A gyerek dönthet a genderkérdésben, de el kell titkolni előtte, hogy mindenki, így ő is, egyszer megöregszik, mert ez a természet rendje?
Elgondolkodtam, hogy miért is kell a gyermek érzékeny lelkét megóvni ettől az elkerülhetetlen ténytől, hiszen – legalábbis eddig – ez nem volt valamilyen titkolnivaló, szégyenletes esemény.
Hiába gondolkodtam, választ persze nem találtam. A felkavart lelkemben már ott, a felvonónál kezdett kialakulni a mondanivalóm, ami nagyjából csak annyi, hogy valójában a sikeres megöregedéshez nincs naprakész forgatókönyvünk, ezért hasznos lenne legalább menetközben valami használható útmutatót összebarkácsolni, saját házi használatunkra.
Hogyan? Az lenne a folyamat, hogy az időskorral kapcsolatos, elejtegetett bölcsességeket összecsipegetjük, az elcsépelt közhelyeket és a mások által kitalált és már az unalomig újra ismételgetett bölcsességeket kirostáljuk. Ezek után a szitában megmaradt csekély anyagból, a saját tapasztalatunkat hozzáadva, valamilyen „használati utasítás” című kézikönyvet kellene szerkeszteni. Nem valami nagylélegzetű mesterművet, csak egyszerű jeltáblákat az útra, amit nagyjából egymagunkban kell megjárni.
Kezdetnek megjegyzendő, hogy három az időskor igazsága. Először, ha az öreg Fekete Csuklyás közbe nem szól, nem kerülhetjük el a szépkort. Másodszor, megöregedni tudni kell. Harmadszor, éppen a második igazság miatt, az öregségre készülni kell.
Természetesen nem tudom a válaszokat, nem tudom a receptet, mert én is csak most tanulgatom, de amit eddig felfedeztem, azt szívesen megosztom.
Az első legfontosabb tanulnivaló, hogy számolni kell vele, szinte várni kell az ígéretes alkonybaolvadást. Nem egészségtelen halálvágyra gondolok, csak arra, hogy jó szívvel el kell fogadni, ami elkerülhetetlen. A hallás, látás, a hang, a memória, a mozgás és a munkabírás gyengülése, esetleg elvesztése a korral jár. Ez kellemetlen, de nem kibírhatatlan.
Keservesebb azt látni, hogy gyermekeink közben megöregedtek, nyugdíjasok lettek – és hasonló öregedési problémákkal küzdenek, mint mi. Lassan ők is ugyanolyan segítségre szorulnak, mint mi. Ez nagyon kemény élmény. És soknak közülünk valahogyan el kell fogadni, túl kell élni a nagy fájdalmat, a társ elvesztését. Ez leginkább az asszonyok szomorú osztályrésze, mert hiszen statisztikai tény, hogy a nők továbbélnek, mint a férfiak.
Egyszer, amikor még volt házam, falum és templomom, megkérdeztem plébánosunkat, hogy mennyire szomorítja a látvány a templomban, amikor prédikáció közben szembenéz a hívekkel és jobbára csak idős asszonyokat lát.
– Hol vannak a férfiak? – kérdeztem.
Kedves, srég mosolyával válaszolt:
– Nem szomorít a látvány. És tudom, hol vannak a férfiak. Én temettem el mind.
Ha az idő elszánt rombolását testünkön, lelkünkön, értelmünkön képesek vagyunk derűsen elfogadni, akkor a környezetünk, rokonaink, ápolóink is elfogadják annak, ami, és gyengeségünkben, időközti elesettségünkben nem demenciát látnak (rettenetesen félelmetes szó, mindenki szörnyképe!), hanem csak az öreg test elkerülhetetlen leépülését.
Hogy ez a derűs szemlélet lehetséges, arra példa az idősek otthonába újonnan érkezett idős (101 éves) asszony esete. Aranyos kis madárcsontú asszonyka, mosolygós. Szemei olyan tiszták, égszínkékek, mint amilyent kisbabáknál látunk, akik a csillogást az angyaloktól kapták és hozták magukkal.
Szilvásgombóc volt az ebéd, de ő a nagy adagból csak egyetlen gombócot tudott megenni. Amikor az ápolónővér lejött érte az étterembe, hogy visszakísérje szobájába, látva a megmaradt ételt a tányéron, megkérdezte, hogy felvigye-e a szobájába, mert talán később szívesen megenne még néhányat. A hölgy nem értette a kérdést, de kedvesen mosolygott. A nővér megismételte a kérdést, napsugaras mosollyal, megértést sugárzó arckifejezéssel kísérve. A hölgy udvarias mosolya elárulta, hogy még mindig halvány fogalma sincs, hogy mit mondanak neki. A nővér harmadszor is elismételte – de már kissé erőltetett mosollyal.
„Kedvesem”, tiltakozott a hölgy, „nem vagyok demens. Csak tökéletesen süket.”
A probléma megoldódott, és a közeli asztaloknál az ebédlők, akik szemtanúk voltak, majd’ leestek a székükről nevettükben.
És ha már a derűnél tartok, említésre méltó, hogy a humor, a nevetésre való készség olyan áldás, mint amilyen mérgező a panasz és a negatív beállítottság. A panaszt tudatosan el kell kerülni, mert a rossz szokás életelemmé válhat. Mi, magyarok amúgy is hajlamosak vagyunk a panaszra, és a „jaj” egyike az agyonhasznált szavainknak – még a székely himnuszba is betalált (…az ár, jaj, százszor elborít…) Érdekes megfigyelni, hogy filmekben a „hogy vagy?” üdvözlésre mindig olyasfélét válaszolnak, hogy „Remekül. Örülök, hogy találkozunk.” Vagy valami hasonlót. De ha magyart, különösen pedig ha idős magyart megkérdezünk hogyléte felől, ő el is mondja minden problémáját, mindazt, amit a menyétől és a szomszéd kutyájától el kell viselnie, valamint ecseteli betegségeit, az utolsó vizsgálat vérfagyasztó részleteivel és a kapott gyógyszerek mellékhatásainak ismertetésével együtt.
Nagyon rossz szokás, nem szolgálja senki előnyét, és nem oldja meg a panaszkodó problémáit sem. Nehezen hihető, de a jókedvet, a mosolygást, a megelégedettség érzését elő lehet idézni és fejleszteni is lehet. Éppen olyan tudatosan kell művelni, mint ahogyan a rossz hangulatot kerülni. Nehéz feladatnak tűnik, de apránként elsajátítható. Volt egyszer egy barátnőm, akinek feledhetetlen mondata sok évvel a halála után is velem maradt: „Ma reggel elhatároztam, hogy boldog leszek, mert végeredményben a boldogság a saját választásunk eredménye.” Segít persze, és könnyebb elérni, ha valakit humorérzékkel és kedélyes világnézettel áldott meg a sorsa. Azonban a közhiedelem ellenére mindkét érzelmi mód szorgalmas gyakorlással elsajátítható. Igaz, hogy csak alapfokon, de úgy is drága kincs.
Ez az igyekezet sok mindenben megmutatkozik. Tisztelem az otthonunk lakóit, akik „adnak” magukra. Ápoltak, jól öltözöttek. Úgy jelennek meg naponta az étteremben, vagy a foglalkozások helyszínén, mintha a kormányzóhoz érkeznének vendégségbe. Nem divatbemutatókat rendeznek, de ápoltak, elegánsak és megjelenésükkel jó hangulatot keltenek. Nagyon lehangoló lenne kócos hajú, pongyolába öltözött és papucsban csoszogó, kedélytelen embereket látni napközben.
Amikor a Covid beköszöntött, az otthon igazgatónője beszédet intézett hozzánk. Elmondta, hogy a fertőzés veszélye miatt egyelőre beláthatatlan időre szigorításokkal kell számolnunk, és hozzátette, hogy az intézmény előreláthatóan néhány hónapra bezárja a kapuit. A közelemben ülő hölgy (93 éves) félhangon felsóhajtott: „Jaj, egek, addig nem tart ki a rúzsom!” Óriási derültséget okozott, és legszívesebben megöleltük volna dacos makacsságáért, hogy képes volt az ismeretlen, lappangó rosszat így bagatellizálni. Azóta már elköltözött egy jobb világba, de szállóige lett a covidos sóhaja. Ha valami baj ér minket, mindenki tudja, mit jelent, ha az áldozat azt mondja: „Jaj, a rúzsom!”
Másik fontos figyelmeztető, hogy a megöregedésre készülni kell. Ha ez figyelmen kívül marad, akkor az utolsó munkanap után a nyugdíjas könnyen összeomlik, mert hirtelen úgy érzi, már nincs tartalma életének. A váz, ami tartotta, megszűnt. Ha nincs olyan célja, elfoglaltsága, hobbija, amelynek a rendszeres gyakorlását aktív életében nem tudta gyakorolni, és alig tudta már kivárni, hogy végre ideje legyen erre, akkor bajban lesz. Ha minden törekvését és energiáját a munkájába fektette, ha azért élt, hogy dolgozzon, akkor a munka megszűnte után könnyen összeomlik. Ha nincs, ami majd leköti, ami új tartalmat ad az életének, akkor elveszettnek és feleslegesnek érezheti magát. Csak létezik, de nem él a szó nemes értelmében.
Aki viszont szinte várta már az időgazdag nyugdíjas életet, amikor majd szunnyadó érdeklődésére, esetleg szenvedélyére sor kerülhet, aki örömmel várja, hogy az életútjának előző sávjából letérhessen a nyugodtabb jobb sávba, és végre elkövetkezhet régi tervének a megvalósulása, az nem megrémül, hanem örül a nyugdíjas életnek. A szerencsésen megöregedő olyan tartalmat, érdeklődést, olyan vágyat vagy célt ápolgatott éveken át, ami új irányt ad majd, és betölti az űrt, amit a munka vagy a hivatás megszűnése hagy maga után. Alig várja, hogy végre legyen ideje dédelgetett álmai megvalósítására, amelyek a korábbi nyolctól-öt-órás életében luxusnak minősültek. Talán végre eljön az idő, amikor békésen leülhet a festővászon elé vagy megírhatja élete történetét. Más ember alig várja, hogy az elhanyagolt udvarból paradicsomkertet varázsoljon, vagy végre elolvassa a könyveket, amikre évek alatt nem volt ideje. Talán a nyugdíjba vonuló valami újat akar megtanulni, esetleg egy új nyelvet. Az élet elviselhetetlen, ha üresjáratban működik. Az már nem élet.
Erre persze készülni kell. Amikor 65 évesen a búcsúebéd után átveszi az emlékérmet, díszlevelet vagy más megemlékezési tárgyat, már késő azon elmélkedni, hogy mi következik. Habár az is igaz, amit ilyen esetben szokás mondani: jobb későn, mint soha. Grandma Mosesről, aki élete végén elég híres lett ahhoz, hogy emlékbélyeget nyomtak munkájáról, általában azt írják, hogy 76 éves korában kezdett el festeni. Ez csak részben igaz, mert a valóságban már 12 éves korában, amikor mint kis nyomorúságos szolgálóleányka éldegélt, nagyvonalú gazdái észrevették érdeklődését a falon függő festmények, rajzok után, ezért ellátták papírral, rajzceruzákkal és festékkel. Ha volt kicsi szabadideje, boldogan rajzolt vagy festett. De végre 76 éves korában valóban a festészetnek szentelhette magát.
Tehát ő is, mint sokan mások, már fiatalon készült valamire, már fiatalon próbálkozott valamivel, de a beteljesedés, a siker évtizedekkel később következett be. Példa lehet még Carmen Herrera 103 évesen. Egyszóval, van, aki tudatosan, vagy csak sóvárogva készült időskori elfoglaltságra, mások pedig negyvenéves korukig nem is gondoltak az adott munkájukon vagy hivatásukon kívül másra. A végén azonban mégiscsak kiélték szenvedélyüket, és ezért valamennyiünk szellemi és esztétikai élménye gazdagodott.
Van olyan is, akit az írás mestersége von a bűvkörébe. Nekik ihlet és bátorítás lehet a későn kezdők hosszú listája, például Anna Sewell, Proust, Tolkien, Mark Twain (Samuel Clemens) vagy Rowlings (aki mellesleg az elképesztően sikeres könyvsorozatot akkor írta, amikor már jól túlonnan volt a harmatos kislánykoron. Harry Potter olyan páratlan hírnevet és gazdagságot adott az egykor nagyon szűkös körülmények között élő asszonynak, hogy ez már a mesevilágba tartozó történet, amely túltesz Harry varázslatos kalandjain. Már azért is, mert ez a hihetetlen történet igaz. Régi igazság, hogy valójában az a maradandó érték, azt tartjuk szépnek, különösen az irodalomban, ami igaz.
Egy másik fontos tényező az idősek életében a vallásos beállítottság. Ezt kevésbé szokták az átlagfolyóiratok megemlíteni, mert manapság szokás lett a vallással kapcsolatos utalásokat társadalmi illetlenségnek, esetleg mások érzelmei megsértésének tekinteni. Az is elkerülhetetlen, hogy ilyen utalások jó néhány negatív véleményt inspirálnak a közösségi oldalakon.
De a gondolkodó embernek előbb-utóbb, legkésőbb nyugdíjas korában szembe kell néznie az élet alapvető kérdéseivel. Megkérdi önmagától (vagy a négy faltól), hogy miért született, volt-e küldetése (mindenkinek van!) és ha volt, eleget tett-e annak. Milyen volt az út, amit megtett, méltó volt-e és hol végződik. Végül is, valaki lenne szíves megmondani, hogy van-e élet a halál után.
Az az igazság (már megint ez a szó!), hogy Valaki megmondta már. A kérdés csak az, hogy elhittük-e, illetve ennek reményében éltünk-e. Aki hisz az irgalmasságban, a mindenség értelmes tervezésében, az ígéretben, az könnyű lélekkel végzi számadását és nem kesereg a lassú múlás miatt, nem fél a végtől. Legalábbis ezt látom itt az Otthonban. És az ima gyógyít és bátorít, erőt, sőt hatalmat ad. Nem volt véletlen, hogy a világ minden diktátora üldözte a vallásokat. Nem meggyőződésből, hanem hamisítatlan egzisztenciális félelemből.
Ennek példájaként a lehető legrövidebb háttérinformációval mondom el egyik feledhetetlen élményemet:
Az amerikai városkában, ahol életem nagy részét leéltem, a helyi plébánosnak volt egy elszánt célja: a híveket nemcsak a vasárnapi, illetve vallási ünnepekre várta, hanem mindent megtett, hogy nyáját társadalmi szinten is a templom közelében tudja. A nők egyletének lelkes segítségével előadásokat, hittanórákat, kirándulásokat, ünnepeket, teadélutánokat, piknikeket, tanfolyamokat, gyermekprogramokat szervezett. A hívek egyik nagyon kedvelt programja a vasárnapi közös ebéd volt. Ennek a menetét leírni nagyon hosszú lenne, de a lényeg az volt, hogy egyszer egy hónapban igen ügyesen megszervezett körülmények között a hívek együtt ebédelhettek a templom mellé épített díszteremben. Az ételt a hívek készítették, különleges csoportos beosztással, ami senkit sem terhelt meg. A mosogatási feladat elkerülése végett papírtányérokat és műanyagevőeszközt tettek az asztalokra. Takarékosság szempontjából a résztvevők csak egyetlen villát kaptak. Amikor az egyesület asszonyai összeszedték a tányérokat, állandóan figyelmeztették a vendégeket: „A villát tartsátok meg a desszertnek.” Ezt szívesen és nevetve meg is tették, mert a hívek nagy része édesszájú volt és a desszert mindig a csúcsot jelentette.
A történet megértéséhez még tudni kell, hogy Amerikában a halál utáni minden elintéznivalót és a temetés előtti valamennyi hivatalos követelményt teljes egészében a temetkezési vállalkozók végzik, így a családnak az égvilágán semmi elintéznivalója nincs. A hivatalos és egyéb tennivalók közben az erre a célra épített díszes „temetkezési otthonban” a temetkezési vállalkozó nyitott koporsóban felravatalozza a halottat, hogy mindenkinek módja legyen elbúcsúzni tőle, imádkozni érte. Aztán a vállalkozó elszállítja a koporsóban a halottat és a családtagokat a templomba, a gyászmisére. Onnan tovább a temetőbe, ahol a pap végzi a szertartást. A sírba helyezés után a cég hazaszállítja a családot.
Nos, úgy adódott, hogy egy fiatalasszony rákos betegsége utolsó stádiumához ért, és meghívta a plébánost, hogy rendbe tegye élete utolsó szakaszát.
– Atyám, megkérem valamire – mondta az asszony a találkozás végén. – Amikor felravataloznak az otthonban, kérem, ne tegyenek a kezembe se imakönyvet, se rózsafüzért, se virágot. Azt kérem, hogy egy villát tegyenek a kezembe.
A jóságos atya láthatóan megrendült a különleges kérésen.
– Na de kedves jó testvérem, a halál nem tréfa, itt komolytalan megjegyzéseknek igazán nincs helyük!
– Nem viccelek, atyám – felelte nyugodtan. – Azt akarom, hogy amikor a családom, a barátaim, a hívek a koporsómhoz járulnak, meglátva a villát a kezemben, emlékezzenek a régi szép időkre, és megértsék a villa üzenetét: „Szeretteim, a java ezután következik.”
Amikor valaki ilyen nagyon hisz a minden örömet túlszárnyaló „javában” a halál után, az derűsen és reménykedve várja élete végső nagy leltározását és félelem nélkül fogadja a halált.
Itt nem tudom megállni, hogy ne szúrjam be egy régi írásomat, amiről régen megfeledkeztem, pedig az írás önfeledten keringett tovább az internet varázslatos hullámain, amíg otthonunk egyik lakójánál kötött ki. Ő aztán visszaadta nekem, hogy új olvasókkal oszthassam meg a régi írást:
A nap már régen nyugovóra szállt és puha sötétség takargatta a fáradt világot. Otthonunkban is nyugalom volt. Ebben az órában már senki sem bolyongott a folyosókon.
Valaki halkan kopogott az ajtómon. Kicsit megrémültem, mert a késő esti telefonhívások vagy látogatások mindig rossz hírt hoznak. Szorongva nyitottam ajtót, de csak a Halál állt ott.
– Adj’ Isten! Bejöhetek egy kis időre? – kérdezte udvariasan, majd folytatta. – Láttam az ajtódon kiakasztott táblát az „Isten hozott” üdvözlettel. Gondoltam, aki Isten nevében fogadja az embereket, az szívélyes lesz a halálhoz is. Sok a munka és elfáradtam. Borús a kedvem. Szükségem van egy kis megértésre, kicsinyke kedvességre.
Hát beengedtem, hellyel és kávéval kínáltam.
– Mivel iszod a kávédat? – kérdeztem.
– A rám erőszakolt stílus kedvéért feketén, de természetem inkább a cukor felé hajlik.
– Szóval krém nélkül, de cukorral. Arra utalsz, hogy a halál édes?
– Kételkedsz?
Egy darabig csöndben ültünk. Ő békésen szürcsölgette kávéját, én meg vártam, hogy mondjon valamit. De csak hallgatott. Végül én tettem fel a kérdést:
– Miért borús a kedved?
– Gondolhatod! Teszem a dolgomat, de éppen ezért senki sem szeret. Sőt egyenesen rettegnek tőlem. Azt mondják, fullánkom van, meg kaszám, meg hogy ijesztő fekete gúnyában járkálok és bánatot hordozok a tarisznyámban. Azt mondják, nincs nálam rosszabb, nagyobb csapás a világban. Pedig Szent Ferenc már anno megtanította az embereket a himnuszra: „Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, Akitől élő ember el nem futhat.” Dehát az emberek akkor sem tanultak, meg most sem. Méghogy testvérüknek fogadnának! Amikor ez megtörténik, hát akkor lesz fagy a pokolban. És ahol megjelenek, ez a rettenet és félelem fogad. Lehetne ennél rosszabb az élet?
– Értelek. Ez bizony elkeserítő.
– Az.
Egy darabig csendben kávézgattunk, aztán megint én szóltam.
– Értem jöttél?
– Á, dehogy. Eszem ágában sincs téged elvinni. Kellesz nekem. Mert tudod, időnként szükségem van rád, meg olyan emberekre, mint amilyen te vagy. Mármint olyanokra, akik nem irtóznak tőlem. Nekem szükséges, hogy időnként ilyen emberek mellett megpihenjek, kávézgassak, feltöltődjek. Különben nem bírnám a munkámmal járó keserves gyűrődést, sem az állandó ostorozásokat. Hát ezért. Amíg csak lehet, nem viszlek el. Sem téged, sem a többi ilyent, mint amilyen te vagy. Tudom, hogy ez ócska önzés részemről, hiszen téged, illetve titeket sokan várnak már odaát. Dehát tudod, egy kevéske önzés elviselhetőbbé teszi az életemet. Habár az emberek nem hiszik el, de a halálnak is szüksége van egy kis emberségre és szeretetre.
Hát ennyit a halálról. De ezt a megrendítő eseményt gyakran megelőzi az idősek otthonába költözés súlyos kérdése. Ez soknak közülünk életfontosságú döntés. Bemenni vagy nem bemenni, ez itt a kérdés. Eljön ugyanis az idő, amikor a családi ház túlságosan nagy és már hatalmas terhet jelent. Segítség nélkül az élet lassan megoldhatatlanná válik. A kérdés kellően komplex, semhogy néhány szóval el lehetne intézni, de ezzel kapcsolatban a tapasztalat néhány alapvető tényre rávilágít.
Röviden, minden jel arra mutat, hogy aki időben átgondolja elvárásait, lehetőségeit, és végül maga dönt a kérdésben, méghozzá alkalmas időben, az megelégedett lesz az Otthonban, és úgy érzi, élete legjobb döntése volt.
Azonban aki túl későn, kapkodva, meggondolatlanul dönt, esetleg más dönt helyette, az nehezen vagy sohasem tudja elfogadni és megszeretni az új életformát. Nem volt ura a helyzetnek, a kormánykerék nem nála volt. Az eredmény, hogy örökké kiszolgáltatott áldozatnak érzi magát. És igen, élete végéig szenved és sírdogál a múltért, ami nem jön vissza többé.
Hogy más hogyan hozza meg ezt a súlyos döntést, nem tudhatom, én csak arról írhatok, ahogyan én éltem meg. A döntésnek nem volt valamilyen varázsos receptje, csupán abból állt, hogy listát készítettem azokról a körülményekről és szolgálatokról, amikről nem tudtam vagy nem akartam lemondani. Ezek után számba vettem azokat az otthonokat, amelyeket anyagilag képes voltam vállalni, majd a listámmal meglátogattam ezeket élőben vagy az interneten.
Ezt a válogatást elég korán elkezdtem – addig, amíg még autót vezettem, amely körülmény lehetővé tette, hogy az otthonokat meglátogassam. Azt is számba kellett vennem, hogy az otthonok nagy részénél kizárt az azonnali beköltözés, gyakran elég hosszú a várakozás ideje, az én esetemben több mint egy év volt.
Így találtam meg az otthont, ahol jól érzem magam. Életem egyik legjobb döntése volt. Tökéletes, amit végül választottam? Ugyan már, mi tökéletes ezen a világon? (Igen, tudom: Te meg én – de mivel ezt senki sem hiszi el, ne is feszegessük a dolgot.) De a választott otthon tökéletesen megfelel az igényeimnek. Biztonságban érzem magam, ellátnak, levették a mindennapi életfenntartási gondokat a vállamról. Kellemes, szép környezetben élek. Igazán, mi több kell ennél? Igen, csodálatos luxusházat hagytam el, de felfogtam, hogy az már minden szempontból óriási teher lett számomra, és habár fájt, mégis megkönnyebbülés volt túladni rajta.
Természetesen el tudom képzelni magam amolyan földi paradicsomban, amelyet némely öt- vagy hétcsillagos hotel kínál. Az élet máshogyan alakulna, ha nem idősek otthonában élnék, hanem helyette egy ilyen helyre költöznék. De aránylag józan vagyok, és tudom, hogy olyan csillag alatt születtem, amely ezt a valószínűtlen öt-hét csillagot nem teszi lehetővé számomra, tehát nem is nagyon gondolok rá. De azért senki ne gondolja, hogy sohasem néztem meg egyik-másik önmaga által kikiáltott hétcsillagos hotelt, ahol egy éjszaka ára meghaladja a 4000 EUR összeget. Szerintem annyi pénz nincs is a világon. Amúgy a bankkontóm agyvérzést kapna már a puszta említéstől is, hogy rezerválnék akár csak egyetlen éjszakát mondjuk Dubaiban, vagy Bejingben.
Szerencsémre sohasem kívántam meg, hogy aprópénzért luxust kapjak, így ez most sem okoz gondot. Az ember annyit kap, amennyit fizet érte. Igy hát beérem lakáj és beluga kaviár nélkül, kibírom tetőterasz, úszómedencék és friss homár nélkül, és nem várom el, hogy az otthonunk konyhája osztrigát kínáljon előételnek, Dom Perignonnal, a flanc fokozásáért. Ezzel szemben végtelenül szeretem meghitt kis szobámat, kicsinyke kis balkonomat, ahol éppen két fonott szék fér el. Előétel ugyan nincs, így hát nem is hiányzik pezsgő. Az ebédhez a víz is nagyszerűen illik.
Szóval, miután a nagy döntés ejtette Bejinget vagy Belek-et, és az idősotthont helyezte előnybe, lassan eljön az idő a költözésre. Ezt meg lehet cselekedni könnyezve, fájó szívvel, megsíratni azt, ami volt, de soha nem jön vissza már. Szerintem ez energiapocsékolás és teljesen felesleges.
De lehet megkönnyebbülve és hálásan is nekiindulni, útközben ismételgetni Jézus szavait, ahogyan írva vagyon: „…az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben…” (Mk 6,7–13).
Az Úr nem nyomorúságot, nem nélkülözést parancsolt ebben az elszegényesedésre utaló szavakban, hanem inkább a mulandóságok ehagyását, egy bizonyos kiüresedést. Utalt a képességeink fogyatkozására, ami egyáltalán nem tragédia, mert lehetőséget ad (ha jobban tetszik: helyet ad) a nemesebb értékek befogadására, amelyek a megmaradt életet kitöltik. Ez nem rossz, sőt valójában ígéret egy gazdagabb életre való készülésben.
Ugyan a Biblia tanácsa ellenére nem sarutlanul költöztem az otthonba, hanem a nekem szánt szobát a saját bútoraimmal, kedves tárgyaimmal rendeztem be. Azt hiszem, ez még belefér az elszegényesedésre vonatkozó utasításába. De a fölösleget eladtam, elajándékoztam, a tehertől megszabadultam, a tárgyakkal zsúfolt életet hátrahagytam. És megkönnyebbültem. Szabad, tehermentes és boldog lettem. De senki ne gondolja, hogy ez könnyen elérhető. Elég sok gyakorlatra van szükség, amíg idáig el lehet jutni.
Példának: szemtanúja voltam egy jelenetnek. Egy kis csoport várakozott az autóbuszra. Rekkenő volt a hőség, égető a napsütés. Ekkor egy idősebb hölgy is csatlakozott a csoporthoz. Csodálatos, nagyméretű, minden kétséget kizárva nagyon drága fekete szalmakalap volt a fején, fekete-fehér csíkos szalaggal diszítve. Hamisítatlan Honthy Hanna-jelenség volt, és mindenki lopva figyelte elegáns megjelenését. Egy aránylag lerongyolódott fiatal nő különösen izgatott lett a csodálatos kalap láttán. Sóvárogva nézte az idős hölgyet, és megfeledkezve önmagáról hangosan mondta:
– Milyen gyönyörű! Ilyet még nem is láttam. Milyen boldog lehet az, aki ilyenhez hozzájut!
Az autóbusz, amelyre a hölgy várt, akkor érkezett a megállóhoz. Fellépett az első lépcsőre, aztán kecsesen megfordult, leemelte fejéről a kalapot és átnyújtotta a fiatal nőnek.
– Viselje örömmel és bűvölje el vele szíve választottját! Fiatalon kell élvezni az életet és egy ilyen kalap feltétlenül szükséges hozzá – mondta.
Aztán eltűnt az autóbusz mélyében és többé senki sem látta. Ritkán voltam meghatóbb jelenet vagy az emberi méltóság és jóság ilyen fokú megnyilvánulásának tanúja.
És végezetül még egy fontos tényt kell a listához írni, amit általában agyonhallgatnak: az idősnek éppen olyan igénye van szeretetre (szerelemre?), mint a fiatalnak!
Szexualitásra? Igen, arra is, de már egészen más formában, olyanra, amilyent a fiatalok alig ismernek és még nem is értékelnek. Az idős ember egészen más dalt hall, mint a fiatal és másra van igénye. Ő a másik társaságára vágyódik, sőt az érintésére is, de már csillapodva, letisztulva. Valaki találóan megjegyezte: „Már nem a földet égető napot szeretném, hanem a hold szelíd sugarát.”
De hogyan is működik ez? Az idős vágyódik arra, hogy társa megsimogassa, kezét fogja, átölelje. Szeretne mellette ülni és a hulló leveleket vagy a hullócsillagokat nézni, és boldogan érezni, hogy fejét a másik vállára hajthatja. Éjjel szeretné a biztonságot, hogy valaki fekszik mellette, és amikor a félelem az ágy körül settenkedik, szeretné, ha párja átölelné és megnyugtatná. Amikor sétálni megy, szeretne belekarolni, és szeretné, ha a másik örülne annak, hogy együtt lehetnek. Ennyi.
Ez neked szex? Kérdezné egy fiatal. Igen, az, mert ezt a nyugtató, biztonságot adó érzést csak a másik nemtől lehet megkapni. A többi öregasszonnyal együtt én sem a barátnő simogatására vágyódom, és aligha nyugtatna meg, ha éjjel magam mellett egy hölgyet találnék az ágyamban. Tehát ez mégiscsak szex, mert csak a másik nem tudja ezt a nyugalmat, biztonságot megadni. Igen, és ezt az örömet. Nem tudom, miért van így, de létezik, és nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Nem minden simogatás vagy ölelés egyforma. Sajnálom, hogy ezt nem mindenki tudja elfogadni, de ettől függetlenül ilyen létezik, méghozzá fontos szerepe is van. Ha nincs, a hiány nagyon tud fájni. Sokszor ez adja meg az életminőséget. Vagy ha nincs, akkor a minőség hiányát. Az Otthonban, ahol élek, naponta tapasztalom, hogy a legkiegyensúlyozottabb, legegészségesebb és legpozitívabb lakók azok, akik házastársukkal költöztek ide vagy akik szerencsésen itt találtak új társat maguknak.
Ugyanakkor itt kezdődik a lelki szenvedés is, mert ebben a korban ha az egyik fél eltemeti a másikat, ez az utánozhatatlan intimitás a halottal együtt süllyed a sírba. Általában aki hátramaradt, nem tud és nem is akar egy másik társsal ilyen kiegyensúlyozott, megnyugtató közelséget létrehozni. Ezt sok-sok év élménye, öröme és bánata formálta ilyennek, de a lassú érlelődésre nekünk már nem marad időnk.
Természetesen egy új kapcsolat lehetősége nincs kizárva, de az esély aránylag ritka. Drága, váratlan kincs a szerencséseknek, ha mégis rátalálnak. Kegyetlen az, aki nevetség tárgyának tekinti az idősek szeretet-szerelem-szexuális vonzódását a másik nem iránt. Biztos forrásból tudom, hogy az ilyen gúnyolódóknak maga Prokrusztész veti azt az ágyat, ahol az örökkévalóságot eltöltik majd.
De az is tény, hogy ennek hiányától talán kevésbé szenvednek azok, akiket gyakran látogatnak rokonok, barátok vagy akik értékes barátságot tudnak kötni egy vagy több lakóval. De ez csak pótlék, nem az igazi.
A Covid alatt szigorú elzártságban éltünk, és a depresszió, a türelmetlenség, a betegségek és az elesések gyakrabban fordultak elő. Azt hiszem, ez nem meglepő. Társas lényeknek teremtettek minket és nehezen viseljük az elzártságot, a magányt. Nem véletlen, hogy börtönökben a magánzárka súlyos büntetés, és az sem, hogy hosszabb űrútra sohasem küldenek csak egyetlen magányos űrhajóst – mindig kettőt vagy hármat. Ezért is olyan fontos, hogy a kiválasztott otthonban az igazgatóság elegendő nívós és változatos elfoglaltságot biztosítson, mert ez nemcsak szellemileg kívánatos az agysejtek működésben tartásában, de érzelmileg is elsőrangú szerepe van, mert a programok biztosítják a lakók szociális életét, a kapcsolatokat.
Ugyanakkor érdekes ellentmondás, hogy az idősnek igénye, hogy szobáját ne kelljen mással (másokkal) megosztani. Ettől általában a legtöbb ember borzad, sokakat éppen a közös lakás kilátása tart vissza az otthonba költözéstől.
Néhány hete névtelenül belibbent hozzám az interneten egy vers az öregekkel kapcsolatban. Olyan szép, megható és igaz gondolatokat tartalmazott, hogy tökéletes befejezés lett volna az írásomnak, de nem tudtam, hogy ki írta. Végül életem jelenlegi társa, az internet segített. Némi keresgélés után meg is találtam az írót: Óbecsey Istvánt. Most hát, aki eddig névtelenül kapta a verset továbbküldés útján, ezentúl a való személynek hódolhat. (És ha eddig nem ismerte az emlékezetes sorokat, az jót tesz magának, ha kikeresi a verset az interneten). Én pedig boldogan idézem a vers címét, amely egyben a vers első két-három sora is: „Szeressétek az öregeket. Nagyon szépen kérlek titeket, szeressétek az öregeket. A reszkető kezű ősz apákat. A hajlott hátú jó anyákat.”
Ehhez hozzáadom: szeressétek és adjatok nekik vidámságot, törődjetek velük – mert ha ti nem teszitek, ugyan ki tenné meg? És ígérhetem, ha megteszitek, ha gyerekeitek látják, hogy az öregség nem titkolnivaló fogyatékosság, hanem természetes folyamat, akkor ha majd ti is öregek lesztek, ti is megkapjátok tőlük ezt az áhított érzelmi törődést. Úgy is mondják, hogy kölcsönkenyér visszajár, meg azt is, hogy a gyerek nem a tanításból tanul, hanem inkább abból, amit lát. Mert azt utánozza. Feltétlenül jó példát kell mutatni nekik, elvégre ha nem határoztok időben életetek utolsó szakaszáról, eljöhet az idő, amikor ők döntenek arról, milyen minőségű otthonba helyeznek. Esetleg a fáskamrába. Hát azért mondom.
Végül erről jut eszembe a népmese, azt hiszem, koreai eredetű:
Nagyapó annyira megöregszik, hogy már munkaképtelen. Teher lett a családnak. Az ágyára is szükség lett, így szépen kitelepítették a fáskamrába. Adtak neki egy kis csorba tálkát, és ha maradt valami étel, hát belerakták és odaadták az öregnek. Nagyapó egy darabig eléldegélt, aztán feladta a magányos küzdelmet és csendesen meghalt. Szerényen eltemették, a tálkát meg a szemétdombra vetették. A családfő egy szép napon észreveszi, hogy kisfia a szemétdombon turkál. Megkérdi hát, hogy ugyan mit keresgél. Azt mondja erre a fia:
– Hát a nagyapó tálkáját.
– Ugyan minek neked az az ócskaság? – csodálkozik az apa.
– Hát azért idösapám, hogy ha majdan kend is megöregszik, legyen mibe tegyem amaradékot.
Kiváló tanmese.
Ennyit csipegettem össze a sok közhely között. Őszintén remélem, hogy a hosszú lére eresztett szövegből akad néhány használható gondolat egy kedélyes, tartalmas időskor kialakításához.
Balogh Petres Judith
