Izgalmas, érdekes, szép volt maga a bemutató is, de azt követően talán még érdekesebb a beszélgetés, amelynek részesei lehettünk a 4. Bárka Fesztivál Nemzetközi Színházi Találkozó alkalmából. Minek is lehettünk tulajdonképpen a részesei? Ahogyan az alábbi ismertetésből is kitűnik, egy színházi installációnak.
Merész vállalkozás Zygmunt Krasinski romantikus metafizikai drámájához nyúlni, és ennyire másként, mint azt a dráma ismeretében vártuk, gondoltuk volna.
Lássuk csak előbb magát a drámát, kicsit közelebbről! Csak azután, hogy dióhéjban ismertetem azt, térek át annak rendhagyó színházi előadására.
1833-ban fejezte be a huszonegy éves lengyel arisztokrata a művét, amelynek közeli rokonai a világ drámairodalmának olyan óriásai, mint Dante Divina Commediája, Goethe Faustja vagy Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye. Négy rész, és ha a részek képeinek számát összeadjuk, huszonhat kép. Fény és árny. Fények és árnyak: angyalok, ördögök. Tömegjelenetek és hangok.
A Haza, Család és Ország eszméje, ahogyan azt a gróf, az arisztokrata és ahogyan azt a demagóg népvezér értelmezi és megéli.
Az emberi élet esélyei Isten nélkül és Istennel.
A dráma a költő, azaz a Férfi, Henryk gróf töprengésével kezdődik: „Csillagok a fejed fölött, hullámzó tenger a sarkad alatt, minden a tiéd, amit magad körül látsz! Idegen füleket kimondhatatlan gyönyörökkel bűvölsz, szíveket kötsz és oldasz, mintha koszorúval játszanának becéző ujjaid, de te, te, mit érzel belőle te? Minden szépség átözönlik rajtad, de te, te magad, nem vagy a szépség! Honnan jössz, üres árny, aki fecsegsz a fényről, pedig sose láttad és sose fogod meglátni? Ki alkotott a maga játékául, a magad gyötrelméül? Szenvedsz, hogyne, szenvedsz, de a szenvedésed semmit sem ér és semmit sem fog megváltani. Az utolsó koldus sóhaja egybefonódhat az égi hárfák zengésével, a te sóhajaid azonban üresen zuhannak a mélységbe és az Úr egykor meg fogja tagadni őket, ahogy ők is megtagadták az Urat. Te meg a nő – egy forrásból fakadtok! De nem panaszkodom rád, szépség és megváltás anyja, Költészet! Áldott az emberek között, akiben úgy él a te kormányzó lelked, mint az istenség e világ minden dolgában, nagyszerűen és hatalmasan! Csillagként hordoz homlokán a költő és a szavak semmi szakadéka el nem választja a te élő kegyelmedtől! Szeretni tudja az embereket, és férfi a férfiak, a testvérei között! Boldogtalan csak az, akit születő vagy pusztulásra érett világokban kényszerít a kárhozata rád emlékezni vagy megsejteni téged! Mert aki nem őriz meg, vagy túl korán lemond rólad és hiú gyönyörért elárul, annak dobsz ugyan néhány virágot a fejére, de elfordulsz tőle és a boldogtalan egész életén át a halotti koszorúját fonja belőlük. Ő meg a nő, egy forrásból fakadnak.”
Azután belép a Férfi életébe a szerelem, a házasság. Boldogsággal. Amolyan Férfiesküvéssel áll az oltár elé: „Álmaim birodalmából most leszálltam a földre, mert a földön találtam meg álmaim álmát – őbenne! Ő most már minden énnekem, és ő az egy: nő és álom! Vágy és valóság! Pusztuljak el, ha elhagyom valaha!”
A gonosz szellemek kísértése hamarosan felébreszti benne a másféle, a bűnös vágyat, amolyan igazi fausti pillanatra. Szívesen olvasnám, itt hogyan írta ezt meg Krasinski, de ebben a megfogalmazásban, igencsak a fordítót, Szabó Lőrincet hallom ki a sorokból: „Ne sápadj semmivé, mint a vágy, amelyet csak álmodunk! Te vagy a szépség minden szépségek felett, a gondolat minden gondolatok felett: miért nem maradsz továbbra is nálam, mint egy vágy, mint egy gondolat?”
És mindeközben az Asszony gyermeket vár és ezekben a szavakban itt meg mintha Madáchot hallanánk:
AZ ASSZONY
(sürgetve) „Értsd meg hát: reggel felé egyre hűvösödik. És úgy félek nélküled! És tudod, hogy nemcsak magamért félek!
A FÉRFI
(megrendülve) A gyermek! – Az eljövendő! Óh, én Istenem!”
Hiába, hogy megszületett a gyermek, a Férfi az őrületbe kergeti az Asszonyt. Aki még a tébolydában is normálisabb, mint a környezete. A már akkor is, azóta meg még sokkal inkább zárt osztályba való világ.
Míg az egyik őrült, milyen okosan, a kereszten függő Jézus megbocsátó szavait idézi, addig a másik szerint, és milyen emberien racionális ő is: „Isten nem tud megbocsátani. Megőrült a saját teremtményeitől.”
Erre felel, és milyen gyönyörű a válasza:
AZ ASSZONY
Ez itt nem tudja, mit beszél, én azonban feltárom előtted a titkot, hogy mi lenne, ha az Isten megtébolyodna. (Megragadja a Férfi kezét.) Minden világ őrülten rohanni kezd fel és le. Üstökösök és napok kialszanak, egymás után, – minden ember, minden féreg dicsekszik: ’Isten vagyok!’ – Krisztus nem fog többé megváltani bennünket: két kézre fogja és mélységbe veti keresztjét. – Hallod, hogy törik, pattan, rongyolódik, hogy robban szilánkokra a csillagokon milliók reménye, a kereszt, és a szilánkok hogy esnek egyre mélyebbre és mélyebbre, míg csak egy nagy ködfelhő nem támad belőlük? Már csak Istennek Szent Anyja imádkozik, és a csillagok, akik szolgálják, még nem hagyták el, – de ő is oda fog menni, ahová az egész világ zuhan –
A dráma első része az Asszony halálával fejeződik be. A másodiknak az első három képe egy évtizeddel később játszódik. Bemutatja a Férfi lelkiismeretfurdalását, amit súlyosbít a gyermek betegsége, majd később vaksága. De ez a gyermek a látóknál jobban lát. „Látok, – a belső szemmel, mert a másik csupa sötétség.”
Mire a Férfi válasza, a belátása: „Ha egy hervadó virágnak tűzből volna a kelyhe és az ég volna benne a harmat, akkor – olyan volna, mint te. Ó, te legboldogtalanabb angyal, – fiam!”
Abban az apai aggodalommal: „Mit fog tenni, egyedül, száz szakadék közt, erőtlen, megrabolva a fénytől, mikor lelke máris a földi határokon túl lakozik, bár testét még bilincs köti e nehéz földhöz?!”
És ekkor megszólalt az:
AZ ÖRANGYAL HANGJA
„Szeresd a szenvedőket, a nélkülözőket, a kétségbeesetteket! Szeresd a felebarátaidat, szegény éhező felebarátaidat, – és tiéd lesz a megváltás!”
A gróf nem teszi ezt, ehelyett ismét győz, de most mással, nem a házasságtörésre biztat, de a hatalommal kecsegtet a kísértő. Henryk azonnal hallgat is rá, meg akarja védeni az arisztokrácia erődjét a felkelt néppel szemben.
Ellenfele, a népvezér Pankrácy ugyanúgy bukásra ítélt, mint ő. Pankrácy a forradalmár, aki az általa hirdetett igazság kivívásáért sokak vérével akar megfizetni. A Férfinek, aki megkérdezi őt: „Hát mit akarsz tőlem, te népek megváltója, isten elvtárs?”, felajánlja, maradjon meg, mint kivétel, mint utolsó gróf. „Téged meg akarlak menteni, – egyedül téged.”
A Férfi visszautasítja az ajánlatot, „Tiéd a test világa, tömd, hízlald étellel, öntözd sörrel és borral, de menj tovább!”
Ő pedig vállalja, hogy elpusztul inkább majd a fiával együtt, ahogyan azt előre jelzi az ajánlat megtevője, mert el fogja söpörni az arisztokráciát a forradalom: „Sasok vagyunk mindketten, de a te fészkedet szétzúzta a villám. Átlépek e küszöbön és azt az átkot dobom rá, amely a voltnak jár! – Átadlak téged és fiadat – a pusztulásnak!”
A dráma huszonkét éves szerzője, aki Bonaparte Napóleon keresztfia, akinek az édesapja magas rangú cári tiszt, már előrevetíti a társadalmi változásokért kitörő forradalmat. Halálra ítéli azt is és annak vezérét, a demagóg forradalmárt is. Nem rokonszenvezik sem Henryk gróffal, sem Pankrácyval. Egyikükkel kapcsolatban sincsenek illúziói. Pokolra, a kárhozatba küldi mindkettőt.
Henryk grófnak gyermeke mutatja meg a rá váró ítéletet, a kárhozatot, a poklot: „Amiért semmit se szerettél, amiért semmit sem tiszteltél magadon kívül, saját magadon és a gondolataidon kívül, légy átkozott, átkozott mindörökké!”
Pankrácynak pedig, és csak neki, megjelenik Krisztus, úgy, mint ahogyan „Nők és gyermekek fecsegik, hogy ő – Ő – egyszer majd így fog megjelenni – de csak a végítélet napján”.
Most, amikor győzött, és köröskörül halálhörgés, és embervértől csuszamlós a föld, szembesül azzal, hogy a végtelen tömegek és közte és gondolatai között mekkora különbség feszül.
Ez még csak a munka első része – gondolja –, de amit lát, az nem, nem fecsegés. Számára valóság az, amit lát, és az elől a neki rettenetes látvány elől már senki sem tudja eltakarni az ő szemét: „Villámok fonják a töviskoronáját és a tekintete összezúz.”
Gondoljuk meg, hogy nem, nemcsak Pankrácynak a dráma végén, de majd egykor a végítéleten senkinek sem lehet kitérnie az elől a tekintet elől, mely majd villámaival sújtja és utasítja örök kárhozatra a gonoszokat…
Eddig a Pokoli színjáték. A drámai költemény, amit Franz Theodor Csokor írt színpadra és Szabó Lőrinc fordított. A kiadatlan drámafordítás 2004-ben jelent meg.
Ennek a kiadványnak köszönhető, hogy az Istentelen Komédia címmel tartott bemutatón nem volt szükség szinkrontolmácsolásra.
Nánay Fanninak, a filosz műfordítónak érdeme, hogy kiemelte és összeállította ebből a könyvből a színházi installációban szereplő szövegrészleteket, amelyeket kivetítőn olvashattunk.
Mi is az az installáció? Olyan műforma, amely tulajdonképpen létezési mód. Amelyben, és most is ezt élvezhettük, úgy történik a remekmű felszerelése, berendezése, hogy nyitott marad. Nyitott marad a néző számára, mert nyitva hagyja neki a rendező, és nyitva hagyják az előadói. Független marad az előadás az adott műben szereplő tértől és időtől. Nézhetjük. De már akkor, amikor látjuk, mi is rendezőivé és szereplőivé válunk. Amikor abbamarad, csak az előadás fejeződik be végül, a szereplők utolsó meghajolásával. A nézők viszik magukkal az inspirációt, hogy továbbfolytassák azt, a saját gondolataiknak, éppen aktuális kérdéseiknek megfelelően szívük és agyuk komputerére installálják, amit láttak. Amit a rendező installált a szereplők, a két hivatásos színész és a húsz bydgoszczi lakos számára. Ahogyan ők továbbinstallálták előbb maguknak mindazt, amit nekünk bemutattak.
Krasinski drámai költeménye az élet talán legfontosabb, mindenkit érdeklő, mindenkit foglalkoztató kérdéseinek a mindennapi valóságra való művészi leképezése egy általa választott térben és időben. „Emberiségkölteménynek is mondhatjuk, amelynek fő kérdése, hogy mi lesz az emberiség sorsa az elkerülhetetlen társadalmi forradalom következtében. A lengyel költő úgy látta, hogy Európában a felforgató, destruktív elemek fognak belátható időn belül diadalmaskodni, jövőképét mély pesszimizmus jellemezte. 1834 januárjában írta egyik barátjának: ’Tudom jól, civilizációnk a halál felé tart.’ Lengyel és nem lengyel irodalomtörténészek egyetértenek abban, hogy ez a negatív utópia minden tekintetben úttörő mű, melynek kora európai irodalmában nem lehet párját találni” (Kiss Gy. Csaba).
A drámabeli kérdések feltevése és egyben megválaszolása – sokkal inkább nevezhetem ezeket emberiség-létkérdéseknek – művészi megfogalmazása a szereplők élete valóságában történik. Emberiség-létkérdések ezek emberiségkölteményben megfogalmazva.
Százhetvenöt év telt el a barátjának megfogalmazott szörnyű jóslata óta. A százhetvenöt év történelmi valósága bizonyítja, mennyire meghatározó az, hogy ezekre a létkérdéseire az emberiségnek válaszát a világ és abban az egyének Istennel vagy Isten nélkül adják-e meg. Ez határozza meg nemcsak az e világi, de az örök sorsot is.
Mielőtt sorjázhatnának a felvetődött kérdésekre a magunk válaszait, rá kell csodálnunk arra, mit érzett előbb szét-, majd azután újabb és más alakban való összeszerelésre alkalmasnak a XIX. századi szerző művéből a XXI. századra a fiatal rendező. Miért csak két színésszel dolgozott, és miért ad nekünk sokkal többet azáltal, hogy olyanokból válogatta magukat a szereplőket, mint amilyenek általában egy-egy előadás nézői. Nincs függöny, nincs a színpad és a nézőtér szigorúan elkülönítve egymástól. Néha-néha magamnak is kedvem támadna belejátszani. Mennyivel inkább lehet ezzel így a hazai bemutatókon a lengyel közönség! Azt hiszem, hogy ma még Kransinski a legkevésbé ismert hazájában is a nagy romantikus szerzők, Adam Mickiewicz, Juliusz S³owacki és Cyprián Kamil Norwid mellett. Egyre többen olvassák azonban és egyre többször mutatják is be a színházak, amióta Kelet-Európa népei újra élhetnek a gondolat és a szólás szabadságával. Azok, akik – mint magam is – olyan szerencsések, hogy ismerik az új, de akár másikkal is helyettesíthető tér időbe ágyazott remekművet, gondolom, hamarabb rátalálnak arra, hogy is van ez, mi is történik ott a színpadon. Felteszik-e ott is Dante, Goethe, Krasinski és Madách nagy kérdéseit, és a jelentéktelenebbnek látszó, mégis nagyon fontosakat az életről. S ha felteszik, éppen melyeket, milyen formában és főként hogyan válaszolják meg? Ezeket a kérdéseket vártam, és magamban fogalmaztam, hogy én így felelnék-e rájuk.
Krasinski-szövegeken keresztül történik a kérdésfeltevés és a válaszadás, amelyről az előadás folyamán a nézők között szétosztott papíron lengyelül olvasható volt Fr. Bogdan Adamczyk magyar fordításában: „A mi célunk felfedezni és megosztani a tudásunkat és erőnket meg a tudatunk kiszélesítése. A létezés tudata meghív minden lényt, akik készek kiszabadítani magukat a merev dogmák ellenőrzése alól, készek a hirtelen változásokra, a titok felfedezésére, a felébredésre. Nyissuk elménket, szívünket és lelkünket és közösen vegyünk részt az utazásban a saját lényünk rejtekébe. Együtt változtassuk meg a létező paradigmát. Szükségünk van felemelkedni a tapasztalat spirálján, elsajátítatni a rólunk alkotott tudást és a más verziókban rólunk alkotott tudást, a valóság más lehetőségeit, és ezeket életre váltani és tudatosan az eredeti forrás teljes részévé válni, mely a jövő jobb, új verzióját alkotja.”
Új időt rendez be ezekkel a rendező, és az új, a mai korban, a XXI. század első évtizedének végén fogalmazza meg ezeket nekünk.
Húsz polgára adja elő a lengyel városnak. Nem húsz ünnepelt színésze a társulatnak, hogy a kedvenc, vagy a még nála is kedveltebb, ünnepeltebb művész, mert annak esetleg hitelesebb a játéka, vagy népszerűbb, a néző szívéhez közelebb áll, befolyásolja ezáltal a nézők döntését. Gondoljunk bele, milyen nagy hatással bírna a demagóg, ha a város legkedveltebb színművésze alakítaná. Nem tűnne ripacskodásnak a produkciója, bármennyire az. Sokszor korunk embere sem tud, mint az előző százhetvenöt évben, ma sem különbséget tenni a hiteles politikusi retorika és a ripacskodás között.
Fontos és nagyon jó döntés volt ez, egy olyan, ahogyan maguk nevezik, nem hagyományos színházi előadásban, amit happeningnek is tekintenek. A happening pedig a közönség spontán reakcióira nyitott eseményművészet. Összekapcsolódik benne az álom és a cselekvés.
Krasinski végiggondolja és elénk tárja a természetfölötti és a valóságos világ között a kapcsolatot. A kettő összehangolására törekvést, vagy anélkül az Istentelenség drámáját
A képzőművészeti installációk között előszeretettel alkalmazott a szakrális teret alakító installáció. Amelyekben például régi elhagyott templomok terét töltik ki a tárgyakkal.
A rendező is gyakran szakrális térbe, templomot alakító színre helyezi a bemutatót. Ilyenkor átsüt a valóságos világban élő civil szereplőkből az az ájtatos imádat, amit valószínűleg az igazi templomban, az igazi szent helyen, az igazi szentmiséken szoktak megélni. A színpadon ekkor nem csupán szereplőket, sokkal inkább hívő embereket látunk imádkozni. Ez egy olyan látvány, ami meghatódottsággal tölt el a nézőtéren is. Nem pusztán ima, de imádás. Olyan valóságot tapasztalunk meg az előadás ezen perceiben, amelyeknek hatása alatt közöttünk érezzük a Felettünk lévőt. Nem kell ehhez hangszóróból harsognia az Úr hangjának, akkor, hiszem, nem is töltene el ez az érzés, amivel így beteltünk, amikor szívünk hangszórója sugározta azt fülünkbe.
Elhangzik a dráma szövegéből Henryk gróf vallomása: „Én láttam a keresztet az ősi Rómában, te kísértő! Hatalmasabb erők romjai korhadnak a lábainál, mint a tied, száz isten, mind hasonló a tiedhez, feküdt a porban és szétzúzott fejét nem merte felemelni Hozzá és Ő ott áll, keletre és nyugatra tárva szent karjait és szentséges feje napsugárban fürdött. Látszott rajta: Ő a világ ura!”
Magasztos képet fest, természetesen a hitetlen nem győzhető meg ennél monumentálisabb ábrázolásával sem a Megváltónak.
Tudatosan vagy véletlenül, de a már említett templom félhomályában hangzik el, ide illeszt be, énekeltet el a rendező egy kedves dallamú lengyel népéneket. A jó éjszakát-ig, azt hiszem, mindenki le tudta fordítani a nézőtéren, de a nyelvi megértésben tovább csak a jelenlévő lengyel származású vagy a nyelvet ismerő jutott. Ez nem került, lefordításban, a kivetítőre. Nem értettem, csak éreztem, hogy hozzám szól, akkor is, ha most még nem is tudom, mit akar nekem mondani. Szép volt a dallam, de azon kívül sokkal inkább megfogott a kérdés, hogyan is szólhat tovább ez a kívánság a Jó éjszakára…
Miért éppen ezt éneklik, hiszen a magyar népénekek gazdagságához hasonlóan bőséges a lengyel népénekek tárhaza is. Ha pont ezt választotta a rendező, biztosan jó oka volt rá.
Nem is tévedtem. Ez a pár sor tartalmazza a választ az emberiségdalban az emberiség- létkérdésére: Élhet-e, fennmaradhat-e sokáig az Istent elhagyó világ? Emberlétünk kérdése ezen belül így szól: üdvösség vagy kárhozat.
Nem felelhetett volna erre pontosabban Krasinski sem, mint ahogyan ezzel megfelelt a bemutatott nem hagyományos színházi előadás.
Íme. a szöveg Fr. Bogdan Adamczyk fordításban:
Jó éjszakát én Jézusom szent feje
Mely egészen az agyvelőig voltál megsebezve
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom erősen megtépázva szent haja
Mely legszentebb véreddel volt megfestve.
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom lánccal felszerelt szent nyaka
Legyél az örökkévalóságig kedvesen magasztalva
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom a kereszten kinyújtott szent keze
Mint a lanton a húr, mikor hangolják
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom szent oldala, melyből a legszentebb vér
Ömlött hogy lemossa az ember bűneit.
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom lándzsával megnyitott szent szíve
Az örökkévalóságig légy üdvözölve.
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát én Jézusom teljesen átszúrt szent lábai
tompa szegekkel a kereszthez verve
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát szent kereszt, melyről Jézus lett levéve
És fehér lepedőbe volt takarva
Jó éjszakát rózsa virága,
jó éjszakát szeretett Jézusom, jó éjszakát.
Jó éjszakát legszentebb testnek szent sírja,
mely fájdalmas anya könnyeivel áztatta
Legyen neked tisztelet az örökkévalóságban
a te fájdalmaidért, meggyalázásodért.
Gyorsan fordul az ember sorsa. Aki tegnap még nagyhatalmú arisztokrata, vagy nagy befolyással rendelkező népvezér volt, az ember, aki egyik napon még él, az másnapra már halott lehet. Csak ennyi lenne? Nehéz lenne ebbe bele törődnünk, pedig így lesz velünk is. Így lesz, de csak akkor, ha az életünk egy Istentelen komédia, vagy másként címezve, egy Pokoli színjáték. A jövő így reménytelen és zavaros.
A nagyböjti lengyelének Nagypéntekre figyelmeztet. Isten Fia az ember fia megváltásáért vállalt szenvedésének tengerére emlékeztet.
„Jó éjszakát!” Nagypéntek éjszakája rettenetes éjszaka! Mégis erre a rettenetes éjszakára virradt a napfelkelte, az a napfelkelte, amikor már nem maradt kérdés: „Ki fogja elhengeríteni a követ?”
Mint ahogyan az sem marad kérdés, hogy ki hengeríti el majd a követ annak a sírja elől, aki egész életében a keresztre feszített názáreti Jézust kereste, hogy kövesse!
Kövesse Őt, aki az égbe emelkedett, de úgy jön el ismét, amint a mennybement. A végítélet napján…
Dobos Marianne
(Fényképek forrása: Pixabay)