Bármennyire is mesébe illő az alábbi történet – ezek puszta és valós tények. 2024-et írunk, június 4-én egy Esztergom közeli kis felvidéki falucskában egy szó, de még sóhaj sem hangzott el arról, ami sok évvel ezelőtt június 4-én történt – ezt én mint helyi lelkész tanúsíthatom.
Másnap, június 5-én viszont mintha a pokol kapui nyíltak volna meg a plébániámon. Négy olyan dolog is történt, amit itt szép sorjában megpróbálok felvázolni. Előszó: Reggel a postás meghozta a friss katolikus hetilapunkat, a Reményt. Beleolvastam. Figyelmemet a 8. oldalon lévő cikk kötötte le, címe: A technológia eltávolít minket egymástól. Hadd idézem a bevezető sorokat: Az elidegenedés csírái a múlt század hatvanas éveinek elejére tehetők, amikor tájainkon megjelent a televízió… a rokonok, a szomszédok már ritkábban jártak össze… majd jött az internet, az okostelefon stb. És valóban – ma is pont ezt tapasztaltam, vegyük hát szépen sorba.
Napok óta vártam, ma végre megjött a restaurátok, aki a templom bejáratának homlokzatán felfedezett latin írást ma végre felfedi. Végre kiderül, mikor is keletkezett a templomunk. Bár két-három forrásmunka is megjelent, sőt a Wikipédia is írja – csak valahogy ellentmondásosak az adatok. A munka elhúzódott, közben érkeznek a hívek az esti szentmisére, döbbenetes az a közöny, ahogy felnéznek a frissen festett feliratra. Senki meg sem kérdezte, mi is van oda felírva. Bizonyára gondolják, majd este a facebookon megkeresik – megkapják. Pedig „dejó lett volna”, ha személyesen, ott helyben elmondhattam volna nekik. A szentmise végén rákérdeztem, ismerik-e azt az illetőt, aki templomunk történetét megírta, szeretnék vele beszélni – hol lakik? A választ a 90. évéhez közeledő legidősebb hölgytől kaptam – aki épp közel lakik hozzájuk: nézzem meg az interneten, biztos ott a telefonja. Pedig „dejó lett volna”, ha személyesen meglátogattuk volna – együtt a helyi pap meg a szomszédja. Előtte már jártam a községházán is – örömmel újságoltam, hogy ma jön a restaurátor, mától lesz pontos dátumunk – méghozzá 1774 –, vagyis kiderül, idén épp 250 éves a templomunk… Az illetékes személy mindezt érthetetlenül hallgatta (vagy csak hallotta?). Nem értette, mi köze ehhez a falu vezetőségének, miért zaklatom ezzel a hivatalos ügyintézést. De legalább bólintott volna – azt sem. Így hát magam mögött csendben bezárva az ajtót távoztam.
Még javában tartott a latin szöveg aranyozása, amikor jött egy mérnök, akitől már az előző hónapokban megrendeltem egy jövendőbeli felvidéki keresztény minimúzeum rajzait – merthogy ez is terveim között szerepel, ahogy ezt már az Életünk olvasói is tudhatják. Pont ma, a trianoni emléknap másnapján készültek el. Mert bizony erre is kell gondolnunk – hogy megállítsuk a folyamatosan (el)tűnő emlékeinket, ima- és történelemkönyveket, régi szentírásokat stb. Erről jut eszembe, este felhívott kedves barátom és örömmel gratulált: sikerült megvásárolni egy budapesti aukcióban az általam keresett Káldi-bibliát, s ez már egy jobb minőségű, ezt már lapozni is lehet. Ára ennyi és ennyi forint, de gond van az árfolyammal – ez is a Trianon átka lehet? Sebaj, a múzeum tervrajzai már megvannak, most már csak ki kell vitelezni – na, ezzel is lesznek majd gondok. Kivitelező cég akad bőven, csak épp önerőből sokkal szebb lenne, az anyagi háttérről nem is beszélve. Nehéz lesz így nyugodt álomra térni…
Na de ez a nap is véget ért – ritka nehéz nap volt, túl vagyok rajta – gondoltam. Még éjfél előtt pittyent egyet a laptopom, felébredtem. Lévén, hogy a szenvedélybetegeknek megengedtem, hogy bármikor megkereshetnek – hát felkeltem megnézni, ki keres és mi olyan sürgős. Egy díszes Értesítőt kaptam – egy megnevezni most nem kívánatos budapesti konferenciára. Szó szerint: Szeretettel meghívnak… de ott majd csak hallgassak. Másnap megnéztem, az előadók között szerepel egy sztárvendég is, aki a felvidéki lelkiségi jelenségről fog tartani szakmai előadást a „legfelsőbb katedrán”… Távol álljon tőlem az ítélkezés, de miért pont őt hívták meg előadónak? Köztudott, hogy hívei itt nem nagyon kedvelik, tekintettel a helyi magyarsághoz való viszonyáért… Hát ilyenek a mi hétköznapjaink itt Felvidéken – Esztergom kellős közelében. Ahogy errefele mondani szokás, nem is lenne csoda, ha még mindig könnyezne a Szűzanya.
Sándor atya
