Egy kis faluban van egy kis katolikus templom. Sokáig itt rendeztek minden fontosabb eseményt, ami a településen történt.
A múlt század közepén a Szent István Évre az emberek megkérték a papot, hogy készíttessen a templomba vagy a kertbe valamit, ami méltó lenne ennek a történelmi eseménynek a megemlékezésére. Sajnos kevés volt a pénz, de azért csak elkészült a külső falra egy dombormű, amelyen Szent István felajánlja a Szent Koronát a Szűzanyának. Aztán teltek-múltak az idők, jött a háború, a templomot is sérülés érte. Közös erővel helyrehozták, új tetőt és új harangot is kapott.
Néhány évvel ezelőtt már kihalt faluként emlegették a települést. Egy családi kirándulás alkalmával egy nagyapa elvitte a kisunokáját a szülőfalujába. Végigsétáltak az egyetlen utcán, kisétáltak a temetőbe. Végül a templomot is körbejárták. Ez mi? És miért? záporoztak a kérdések.
A templom falán lévő domborműnél is megkapta a válaszokat a kisfiú. De egy kérdésnél el kellett gondolkodnia.
– De ki tartja?
– Mit, kisunokám?
– Hát a koronát!
– Szent István!
– Nincs is keze!
Akkor vette észre a nagyapa, hogy a tartókéz már lehullott, és a korona úgy nézett ki, mintha a levegőben lebegne.
– A mi lelkünk! – volt a válasz.
Funke Attila, Erding