A ’80-as évek közepén néhány tiltott könyvet hoztam haza Amerikából. Meglátogattam ugyanis egyik gimnáziumi tanáromat New Yorkban, aki akkor a Szent István-templom plébánosa volt. Több dologra felhívta a figyelmemet, többek között azt is mondta, hogy itt a közelben van a Püski Könyvesbolt, menjek be, minden bizonnyal érdekességekkel fogok találkozni.
Sándor bácsi – a véletlen úgy hozta, hogy hazafelé egymás mellett ültünk a repülőgépen – a tőle ismert lelkesedéssel kezembe nyomta Duray Miklós Kutyaszorító című kötetét. Hozzátette azért, hogy „a határon ne dicsekedj vele”. (Habent sua fata libelli, azért ezt a kötetet sikerült becsempésznem, jóllehet sokkal „ártatlanabb” könyvek egy szigorú vámos kezébe kerülvén elkoboztattak…).
A Kutyaszorító című kötethez Csoóri Sándorírt előszót. Így kezdi: „Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született s máig ott élő, fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal.” Majd a következővel zárja: „Miközben én ezeket a bevezető sorokat írom, Duray Miklóst emiatt a könyve miatt is vádemeléssel vagy ideggyógyintézettel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis, ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul. Sajnos, ez még reménynek is reménytelen. Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.”
Hazaérkezésem után néhány héttel író-olvasó találkozó volt Veszprémben, ahol az Egyetem vendége volt Csoóri Sándor költő. Az esten én is részt vettem, és szerettem volna új verseskötetén kívül a Kutyaszorítót is dedikáltatni. Csoóri ettől elzárkózott, mondván: Inkább keresd meg Durayt – s megadta a telefonszámát – mert biztos szüksége lesz ügyvédi tanácsodra. (Akkor még csak ködös ismereteink voltak arról, hogy Duray vizsgálati fogságban volt, ellene büntetőeljárás volt folyamatban a Pozsonyi Városi Bíróság előtt 1983. január végén, majd egy év múlva újra letartóztatták az államrend felforgatása, a szocialista rendszer és a Szovjetunió, valamint szövetségesei ellen kifejtett tevékenység vádjával. Négyszázhetven napos bírósági ítélet nélküli előzetes letartóztatás után helyezték szabadlábra.)
Felhívtam Durayt, aki meglehetős letargikus állapotban többszöri próbálkozásom után felvette a telefont, köszönte a felajánlott segítséget, állapotáról, helyzetéről szinte semmit nem mert mondani, de hát mindketten tudtuk, hogy vonalainkat lehallgatják.
A következő, már személyes találkozásunk 2002. március 15-én volt a Kossuth téri Nagygyűlés után, amikor azt az emlékezetes beszédét mondta. Támadás érte itthon a magyarországi posztkommunista erők részéről, de úgyszintén a szlovákiai politikai körökből is. Kilencven szlovákiai magyar nyílt levélben bírálta őt, de szerencsére neves magyarországi alkotóművészek, mintegy ezer magyar értelmiségi a védelmére kelt. Pedig mi mindent tett le az asztalra a másfél millió résztvevő előtt elmondott beszédét megelőző években! Kezdeményezője volt a magyarországi parlamenti pártok, valamint a Magyarországgal szomszédos államok politikai és társadalmi szervezetek találkozójának, az úgynevezett első magyar–magyar csúcstalálkozónak. Megfogalmazta a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítésének stratégiai céljait. Elsőként javasolta, hogy a törvényben kell rendezni az elszakított nemzetrészek magyarországi jogállását, azaz státusát. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Állandó Értekezletnek és 2002-ig rendszeresen részt vett annak munkájában.
Első, 2002. évben történt személyes találkozásunkat aztán több is követte, Dunaszerdahelytől Pozsonyig mindig sikerült időt szakítania rövid, de nagyon tartalmas eszmecserére. Többször Esterházy-emléktábla avatásán lehettünk együtt.
2011 februárjában a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nevében meghívtam Veszprémbe, hogy beszéljen a felvidéki magyarság társadalmi, politikai helyzetéről, illetve ars poétikájáról. A Padányi Gimnázium dísztermét zsúfolásig megtöltő hallgatóság átfogó képet kapott a szlovákiai magyarok helyzetéről. A több mint háromórás nagyszerű előadás után az Összefonódó ujjak című beszélgetőkötetbe a következőt írta: „Dr. Udvarhelyi Olivérnek, aki nem felejtette el, hogy milyen világ volt harminc évvel ezelőtt. 2011. február 16. Veszprém, Duray Miklós”
Aztán 2017. augusztus 19-én még egyszer személyesen találkoztunk a csallóközi Királyfiakarcsán, amikor a Rieger Tibor szobrászművész Magyarok Nagyasszonya című alkotásának ünnepélyes átadása történt. Már nem volt benne a korábban tőle megszokott lendület és dinamizmus. Kezet fogtunk, megöleltük egymást, én nem gondoltam, hogy az volt az utolsó baráti kézfogás.
A 60 éves Duray Miklóssal a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2005. július 17-én interjú készült.
1990 előtt a felvidéki magyarság kutyaszorítóban volt; azóta kijött-e ebből a szorult helyzetéből? – kérdezi Molnár Pál a beszélgetés elején.
„Nemcsak 1990 előtt volt kutyaszorítóban, hanem már nagyon régóta abban van. Az első világháború óta van olyan helyzetben a magyarság, amelyet így lehetne nevezni és minden elszakított nemzetrész ilyen helyzetben van, a rendszerváltozás óta is, és előtte is ilyenben volt. Ugyanis a kutyaszorító nem a kutyával kapcsolatos, hanem a kiúttalansággal.”
Végül az újságíró azt kérdezi: mi ad okot az optimizmusra életének hátralévő évtizedeire előretekintve?
„Hogyha mindazt szemlélem, ami körülvesz, és amit átéltem eddig, abból ugyan nem sok okom adódna a derűlátásra – viszont én hittel eltelített ember vagyok. Életem eddigi szakaszai, amelyek néhány évtizedben mérhetők, azért mindig arra szolgáltak például, hogy elhiggyem azt önmagamnak is, hogy az érték tud győzni az értéktelen fölött. Mivelhogy számomra a földi értékek között a legnagyobb értéket a szeretet és a nemzet jelenti, meg vagyok róla győződve, hogy a szeretet és a nemzet győz a gyűlölet és a szétesés fölött.”
A Szövetség a Közös Célokért által közzétett gyászjelentésben a következőt olvashatjuk: „Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatjuk, hogy 2022. december 30-án életének 77. évében hosszan tartó, méltósággal viselt súlyos betegség után elhunyt Duray Miklós felvidéki magyar politikus, közíró, egyetemi tanár, Esterházy János óta a felvidéki magyar közösség és politikai élet legnagyobb formátumú meghatározó alakja.”
Azt hiszem, szót kell ejtenünk végül Duray talán legnagyobb érdeméről: mondhatjuk, hogy egyszemélyben megmentette a felvidéki magyar iskolákat. Érettségije 20. évfordulóján a volt alma matere meghívta a gimnázium alapításának 30 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre, amely két nappal volt azután, hogy lázítás vádjával új szakaszába érkezett az ellene folyó bűnvádi eljárás.
Az 1982. kora nyarán elhangzott ünnepi beszédét Duray a Katedra folyóirat 2004. júniusi számában publikálta Dunaszerdahelyen… Kétszer zártak börtönbe a magyar iskolák védelme miatt, és az egyik, engem vallató titkosrendőr nyomatékosan megjegyezte, hogy úgy viselkedem, mint egy visszaeső bűnöző – írja az említett cikkében a beszéd közreadásának magyarázataként. Rendkívül igényes, jó stílusú, valóban intellektuális szónoklatból csupán két részletet idézek:
„Rendkívül szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy anyanyelvemen magyarul szerezhettem annyi műveltséget, amennyit csehszlovákiai magyarként intézményesen megszerezhettem, és az egyszeregy automatizmusa magyar nyelven rögződött belém, Newton törvényei magyarul jutnak az eszembe, és az Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje az iskola falai között szívódott lelkembe. Boldog és büszke vagyok, hogy az emberi szellem oly csodálatos virágai, mint Petőfi, Madách, Ady, József Attila, Radnóti Miklós, Tamási Áron, Nagy László életműve – hogy az élő alkotókat ne említsem – magyarul, eredeti nyelven, teljességében az én szellemi kincsem is. Elhiszem Gábor Dénesnek, magyar származású Nobel-díjas fizikusnak, hogy tudományos eredményeinek szilárd alapját a magyar iskolának köszönheti. … Talán sosem volt annyira közügyünk a nyelv és az iskola erősítése, mint ma, a nemzeti kisebbségi létfeltételek között. A nyelv és az iskola erősítése: a szellemi mocsár lecsapolása, a kialvó parázs élesztése prométheuszi tett és sziszüphoszi eltökéltség. Aki pedig cserbenhagyja a nemzeti és az anyanyelvi kultúrájának ezt a szentélyét, az beáll a Prométheusz máját szaggató sasok sorába, és a legmegvesztegethetetlenebbet, Sziszüphoszt igyekszik bárgyún lekenyerezni. Ezért minden szülő, aki védi anyanyelvi és nemzeti kultúrájának ezt a szilárd pontját, Prométheuszéval vetekedő cselekedetet végez. És hogy a holnappal szemben kevesebb kétségünk legyen, a ma iskolájában a holnap Prométheuszait kellene nevelni, ám ehhez a mai szülőknek villámot elragadó hajlandósága is szükséges.”
Szülővárosában, Losoncon temették 2023. január 18-án. A szertartáson részt vett a magyar miniszterelnök, felesége, a házelnök, de még a szlovák parlament elnöke is. A ravatalnál Lezsák Sándor gyászbeszédében azt mondta, Duray életműve arról tanúskodik, hogy idegeibe mélyen beivódott a magyarságérzet. A kudarcok, a börtön, a zaklatások sem tántorították el a politikától, és aki a trianoni határokon túl éli át a fordulatokat, annak mindent kétszeresen kell elszenvednie. Duray folyamatos, hosszú szabadságküzdelmet vívott a magyar nyelvű, magyar népközösség jövőjéért.
Forró Krisztián pedig azt emelte ki, hogy nagyon kell szeretnie a szülőföldjét annak, aki áldozatot hoz érte, s következetes kiállása sokunkat szembesít saját gyengeségeinkkel.
Végül Gubik László, a Szövetség jelenlegi elnökének zárógondolatait idézem: „1945. Esterházy Jánost deportálják, Duray megszületik. Jánost elvették tőlünk a kommunisták, Miklóst közénk küldte a Jóisten. Vezetőkként ők ketten voltak képesek arra, hogy a számbeli kisebbségi létkérdést összekapcsolják egy egyetemes küldetéssel, Esterházynál ez a keresztény-szociális gondolat volt, Duraynál az emberi jogok kollektív közösségi jogokként való átültetése a ma is uralkodó individuális felfogás helyett. Abban a szellemben, ahogy azt Dsida Jenő Miklós krédójaként is szolgáló sora hirdeti: »Mindig magunkért, soha mások ellen.« Esterházy és Duray. Mindketten világhatalmak helyi csatlósaitól védték a közösségüket, földi fejjel szinte reménytelen küzdelemben. Egy bölcs ember mondta Esterházy temetését követően: azért »jöhetett« haza, hogy újra köztünk legyen és jelenlétével utat mutasson. Nos, Miklós mindvégig itt volt köztünk, mégis vonakodtunk az ő útját járni. Pedig más választásunk nincs: Ma Esterházy és Duray népe vagyunk.”
Miklós, nyugodj békében! Requiescat in pace!
Udvarhelyi Olivér
2023. január 31.
Fénykép forrása: KDNP
