Menü Bezárás

Ne csak a Magyar Kultúra Napján

Egyszer májusban beszélgettem telefonon egy művelődési ház vezetőjével egy esetleges őszi előadásomról. József Attilát ajánlottam neki. Pillanatnyi „kínos szünet” után megszólalt a hölgy: „József Attila októberben? Tanár úr, akkorra már jócskán kifutottunk a Költészet Napjából!” Nem vettem kioktatásnak e mondatokat – szerintem nem is annak szánta a hölgy. Nagyjából azt válaszoltam, amit most itt klaviatúrára vetek. Ez a bajom a „Napokkal”. Sokak szerint ünnepelni, megemlékezni, fejet hajtani csak egy és egyetlen napon lehet az évben, azon, amelyiket a naptár kijelöli. Esetleg a bizonyos „Napnak” a környékén. Megtesszük, aztán jöhet a megnyugtató múlt idő: „megtettük, amit megkövetelt a haza.” Pedig biztos, hogy csak Szenteste kellene lenyugodnunk és megállnunk a rohanásban? Csak Karácsony környékén kell a szeretteinkkel több időt eltöltenünk? Petőfi Sándort, Arany Jánost és a „márciusi ifjakat” csak március 15-én kell ünnepelnünk? Az aradi tábornokokról és a „pesti srácokról” csak október 6-án, illetve október 23-án kell megemlékeznünk? Egy felmérés szerint a fiatalok fele három mondatnál többet nem tud érdemben elmondani Trianonról. Arról, hogy beszéljünk a magyar történelem legsorsfordítóbb napjáról, marad egy dátum: június 4. (?).

Ezek a „Napok” segítenek rávilágítani egy-egy olyan történelmi és irodalmi pillanatra, amelyeknek megismerése, „tudása” nélkül nem érthetjük meg a múltunkat. Régi mondás, ezért (is) igaz: amely nemzet nem ismeri a múltját, annak nincs jelene és jövője sem lesz. Nem azt mondom, hogy az év minden napján olvassunk Petőfit, Radnótit, József Attilát, Kölcseyt vagy Vörösmartyt. Még azt sem, hogy a nap huszonnégy órájában kutassuk a ’48-as, ’56-os eseményeket. Különben pedig miért ne? Hiszen lelki épülésünkre szolgálna napi 10 perc versolvasás, vers- vagy (komoly)zenehallgatás. Koncertre vagy színházba járás. Néptánctanulás. (Ez utóbbiak – receptre – legalább havonta egyszer.) A kultúra, a kultúra mindennapi életünkbe való belecsempészése nem „úri” dolog, nem az „okosok” és „kultúremberek” privilégiuma. Nem. A kultúra mindenkié. A magyar kultúrával való együttélés segít átlendíteni a hétköznapok magányán, segít kizökkenteni a mindennapok esztelen rohanásából. Segít lelassulni. És ami még több, segít felismerni önmagunkban és másokban azt az egyetemes „jó”-t, amihez legközelebb talán csak Jézus születése napján kerülünk.

Ne legyen „kötelesség”. Az ünnep. Ne érezze senki „kötelezőnek” azt a harminc percet, egy órát. Kívánom, hogy éljük meg a kultúra minden pillanatát. Hiszen elfelejtettük átadni, odaadni önmagunkat. Embernek. Társnak. Gyereknek. Ünnepnek. Hiszem, hogy ha a családommal együtt elmegyek egy „Napra”, végighallgatni és átélni az ünnepi műsort, az segíteni fog a mindennapok megélésében is.

A szerző Kolozsváron. Forrás: Tóth Péter Lóránt archívuma

A magyar kultúra köti össze a Kárpát-medence magyarságát. A magyar kultúránkban és anyanyelvünkben lehetünk önazonosak igazán, ezen a nyelven értheti meg magyar a magyart Felvidéken, Magyarországon, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken és a diaszpórában. Ha felcsendül a Himnusz Kunszentmiklóson, Beregszászban, Kassán, Csíkszeredában, Szabadkán vagy a drávaszögi Vörösmarton az ezerfelé szabdalt nemzetrészek határokon átívelve egyesülnek. Korunk egyik nagy feladata megértenünk, hogy bár mi magyarok határon innen és túl a történelem útvesztőiben sokszor távol kerültünk egymástól, mégis csak úgy juthatunk előre, ha népdalaink, néptáncaink, verseink, zenéink segítségével egymásba kapaszkodunk. Ha együtt „merünk nagyok lenni”. Az év minden napján.

Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel! Ezt kívánom mindannyiunknak és a többi nemzetnek a következő esztendőkre. És nem csak január huszonkettedikén, már csak azért sem akkor, mert miközben e sorokat számítógépemre vetem, még csak tizenkilencedike van…

Tóth Péter Lóránt versvándor, tanár

Kunszentmiklós, 2021. január

(Az írás a kunszentmiklósi Bakér Mente havilap 2021. januári számában jelent meg.)

 

Vélemény, hozzászólás?