…és bizony nem sok híján ürömvasárnap lett belőle. Itt vagyok Felvidéken, Köbölkúton, közel Esztergomhoz, immár negyedik éve. Ilyen közel még sosem voltam Budapesthez, Dobogókőről nem is beszélve. Amíg voltak ott erdélyi jezsuita barátaim, gyakran átjártam, évente többször is. Amíg élt Szabó Feri SJ, Beöthy Tamás SJ atya, ők is gyakran átjöttek meglátogatni, azóta senki. Valahogy feledésbe merültünk – hát ez már így szokott lenni, sóhajtottam fel egyre gyakrabban. Ma azonban valami csoda történt. Templomom az örömvasárnapra megtelt régi jóbarátokkal. Hogyan sikerült mindez? Látszólag egyszerű – egy közülük (Zita) felhívást tett közzé ezzel a mottóval: Töltsük meg Sándor atya templomát, ami nem gyerekjáték – hisz’ évek óta nem volt tele, mindig akadnak üres padok, még karácsonykor is. Borromeo Szent Károly-templomunk idén ünnepli 250. évfordulóját – de még ez sem volt kellő ok arra, hogy a templombúcsúkor megteljenek a padok. Ma viszont mégis, vajon mi ennek a titka? Novemberben, a búcsúra készülve bevetettünk minden médiás eszközt, ami csak rendelkezésre állt – a siker mégis minimális lett. Ma viszont csakis a személyes barátságra alapoztak a szervezők, aminek senki se tudott ellenállni – jöttek Pozsonyból, Budapestről, jöttek idősek, sánták, fiatalok, gyerekek, unokák, mert a barátunk azt üzente, menjünk, töltsük meg az üres padokat. És mindez a hátam mögött történt, mit sem sejtve kezdtem a napot, advent 3. vasárnapját, a szokásos vasárnapi „misemaratont”. Ezért volt ilyen NAGY ez a meglepetés: ennyi régi jóbarát jött el az Örömvasárnapra, hogy megtöltsenek egy „kihalóban” lévő templomot, legalább évente egyszer. A hozzánk tartozó filiatemplomban (Sárkányfalva, kilenc jelenlévővel) 8.30-kor van a szokásos szentmise. A kilenc jelenlévőből nyolc 60 év feletti, és mogorva – nem is csoda – Sárkányfalva.
Utána 10.00-kor volt a szlovák nyelvű szentmise az ezeréves Köbölkúton, és ma, 2024-ben elmondhatom, ennyi gyerek még sose volt a misén. Szinte hétről hétre szaporodnak – ma már vagy 25-26-an voltak. De mi vonzza ide őket, én nem, az biztos, hiszen a magyarok szilárdan ellenállnak, pedig mit meg nem tennék értük. Ha ez így megy tovább, még szlovák papot csinálnak belőlem? Izgatottan vártam, eljön-e legalább négy-öt magyar gyerek a mai misére. S láss csodát! Megtelt a templom boldog, örömteli fiatal családokkal, kárpát-medencei Hálósokkal, barátaimmal. Erre nem tudok mást mondani (írni), mint azt: Köszönöm, hogy megmaradhatok magyar papnak – köszönet és hála érte Nektek, aki vettétek a fáradságot és elutaztatok ide, Felvidék peremére Budapestről, Pozsonyból, Léváról, Komáromból, Vezekényről stb.
Karácsonyra már nem is várok nagyobb meglepetést, a kedves Életünk olvasóinak viszont szívből kívánom, hogy rátaláljanak az igaz barátokra!
sándor atya
