Menü Bezárás

Péter Pál kerti-ünnepe – avagy mi csak tartsunk ki a végsőkig

A hagyomány szerint Péter és Pál apostol különböző években, de ugyanazon a napon, június 29-én szenvedett vértanúhalált Rómában: Krisztus után 67-ben Pétert keresztre feszítették, kérésére fejjel lefelé; Pált pedig lefejezték.

Amióta az eszemet tudom, vagy legalábbis, amióta ministráltam, mindig elgondolkodtam azon, ilyen két nagy szent apostol és csak fél-fél nap jutott nekik az ünneplésre? Vajon miért, alázatból, takarékosságból…? Végül beletörődtem és már szinte természetesnek veszem. Idén, ha bátorkodhatom így fogalmazni – mintha kezdeném megérteni. Úgy fogalmaznám meg: mint tudjuk, bár különbözőek voltak, meg tudtak egyezni az életükben, apostoli munkájukban, hát a halálukban, ünnepükben is. Honnét ez az „újdonsült teologizálás”? Bátran merem állítani, az élet hozta – szembe jött velem ez a nagy felismerés.

A hegyoldal legomladozóbb részébe egy kápolnát terveztem – meg is lett
https://ma7.sk/tajaink/szent-corona-torony-epul-kobolkuton

Egy vidéki kis plébánián működöm immár negyedik éve. Szándékosan a legkevésbé attraktív helyet kértem, remélve, nyugdíjasként addig maradok, amíg jónak látom – senki, a fiatalabbak közül sem, fogja megirigyelni. Így is lett, sőt pár napja a püspök atya egyik intézője – titkára – megkérdezte, nem akarok-e egy jobb helyre kerülni. Nem, de miért is kérdezi? Hát tudja, mert ide egy épp rossz passzban lévő papot szeretnénk tenni – itt úgy sincs mit már elrontani. Na, köszönöm szépen – ezt megkaptuk.

Közeledik Péter-Pál ünnepe, az iskolaév vége. Lélekben próbálok felkészülni egy a NAGY beszélgetésre. Tudniillik, eddig itt az iskolaév végén beterelték a diákokat a templomba évvégi hálaadásra. A diákok kb. 97 százalékát itt látom először és utoljára (vagyis évente kétszer). Itt még az éjféli misére sem szokás rendszeresen eljárni. Ha be is megyek az iskolába, még csak nem is köszönnek, itt nem szokás – mondják. A 150 diákból ketten-hárman járnak vasárnaponként templomba, ők is csak azért, mert itt a szüleik is. A több mint 2000-es lélekszámmal bíró és zömében „katolikus faluban” csak két teljes családot látok vasárnaponként a templomban. Ez van, s már kezdem megszokni – s lassan visszaszivárogtatni a többieket is, de az eddigi három év még kevés volt.

Plébániakert. Ide kerültem, ezt örököltem. Szimbolikusan kifejezi a helyi közösséget. A kaput is alig lehet kinyitni, hát még az emberi szíveket. Káosz és bezártság mindenütt.

A NAGY beszélgetés: elhatároztam, hogy megpróbálom megbeszélni a hitoktatóval, meg az iskola igazgatójával, hogy talán mégse kellene beterelni a diákokat „erőszakkal” a templomba. Találhatnánk valami alternatív megoldást is, mert különben náluk nem nagyon érjük el a pozitív egyházképet. Megjelentem az iskolában, épp ballagtak a kilencedikesek – itt az alkalom a NAGY beszélgetésre – talán sikerül megegyeznem, mint hajdanán Péter és Pál apostolok. Nem sikerült, ők már eldöntötték – idén nem jönnek „évvégi misére” és még csak előre nem is szóltak nekem a tanárok.[1] Kicsit csalódottan tértem vissza a plébániámra. Itt ért az újabb meglepetés – most a község munkásai akartak meglepni. Általában a plébánián töltöm az időmet. A püspök atya is csak annyit kért: legyek ott, ha nem is tudok mit tenni-venni, csak legyek ott. Most, amíg távol voltam az iskolában, a falu közmunkásai lekaszálták a kertem számomra legnemesebb részét – a sok gyógynövénnyel, díszfűvel együtt. Bezzeg a még gazos részhez hozzá sem nyúltak. Gondolván, nem kell a pappal megegyezni – ők tudják a dolgukat. Hát nagyon tudták – ha nem is szó szerint, de kő kövön nem maradt, csak a három kaszás utáni pusztítás. Pedig már egész jól haladtunk, együtt a természettel. Tudniillik egykor kertészként dolgoztam, és megtanultam, hagyni kell a természetet, ő is tud rendet csinálni, nekünk csak ebbe kell besegíteni. A több mint egy hektáros kertben védtem az aljnövényzetet és csak az agresszív, oda nem illő növényfajtákat irtottam – és egész jó eredményeket értem el a három év alatt.

Egy év után már nem csak a lovaim fejeit láttam meg a távolból

Emlékszem, amikor idekerültem, bár birkákra gondoltam, de lovakat kellett hoznom, hogy tudhassam, láthassam épp hol vannak a bozótban. Szép munkát végeztek, évről évre egyre nemesebb gyógynövények, mezei virágok jelentek meg. A reggeli teámat, de még a körítésekhez készített salátákat is már a kertből gyűjtöttem be. S egyszeriben mindennek vége. S csak azért, mert nem egyeztünk meg, nem is volt mikor. Meglepetésnek szánták, bizonnyal örömet akartak okozni, ha már egyszer templomba nem járnak – hát legalább a plébániakertbe.

Ezen a napon jöttem rá, micsoda nagy dolog és fontos része az életünknek, hogy tudjunk megegyezni – megbeszélni. Péter és Pál számomra most ezt tanítják. Adja Isten, hogy mi, papok is ezt megtanuljuk és megtanítsuk híveinknek is. Itt még az a mondás járja, ne szólj szám, nem fáj fejem. Na igen, de mi van a szívvel – az bezzeg sajog, ha a szám inkább hallgat, csendben van, amikor kérdeznie, szólnia kellett volna. Két nagy apostolunk legyen példaképünk a különbözőségeink ellenére is. Gyakran nem a jószándék hiányzik, csak a bátorság. Félünk, hogy nem lesz mindenben igazunk, hogy magunkat felfedve sérülékenyebbé válunk. De hát nem épp ilyenek az őszinte keresztények? Jézus meg is mondta, mindig üldözni fognak benneteket, de el nem tipornak… Mi csak tartsunk ki a végsőkig.

Sándor atya, Felvidék


[1] Azt le sem merem írni, hogy az iskola névadója egy nagy becsben álló egyházi személy.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük