Pietralcinai Szent Páter Pio szavait választottam írásom címéül. A szent, ahogyan már milliók tisztelték és szeretettel nevezték életében, Pio atya, azaz Padre Pio szavait. Ő a kétszáznegyvenhatodik azok sorában, akiket II. János Pál pápa avatott szentté. Az esemény színhelye 2002. június 16-án a Szent Péter tér volt, a boldoggá avatása pedig azt megelőzően 1999. május 2-án történt.
A XIX. században született, 1887. május 25-én egy kis itáliai faluban, Pietralcinában. Ferenc névre keresztelték. Negyedik gyermeke volt szüleinek és még három kishúga született. Hét gyermek eltartásának gondját amerikai munkavállalással próbálta az édesapa megkönnyíteni, sikertelenül. Ferenc kicsiny gyermekkorától visszahúzódó volt, mert nem tudta hallgatni a káromkodásokat és a csúnya szavak használatát. Messze igyekezett azoktól a helyektől, ahol ilyenek hangzottak el. A nyáj legeltetése közben egyszer egy kéregető barátot látott, nagy szakállal, és ekkor még inkább felébredt szívében a vágy, hogy ő is ilyen szegény szerzetestestvér szeretne lenni. Azután eljött a nap, amikor átléphette a kolostor kapuját. Édesanyja így búcsúzott tőle: „A szívem megszakad, de ne gondolj most édesanyád fájdalmára. Szent Ferenc hívott, hát menj!” Azt hiszem, valahogy így búcsúzik gyermekétől minden szerzetest nevelő édesanya. Főképpen így volt ez addig, amíg sokkal szigorúbbak voltak, illetve sokkal szigorúbban betartották a szerzetesrendek szabályzatait.
Pio atya élete nagy részét a San Giovanni Rotondo kolostorban töltötte. „Deus est caritas!” – „Isten a szeretet!” – és „aki a Szeretetben él, Istenben él!” „Szeretni kell, szeretni – és semmi többre nincs szükség!” „Az én gazdagságom egyetlen dolog, a végtelen nyomorúság.”
Az emberiségért ajánlotta életét a szenvedésben. A szeretet ugyanis kevés, ha a szenvedést visszautasítjuk. Pio atya az ima, a bűnbánat, a vezeklés útján a szenvedést is vállalta. Krisztus pedig elfogadta a teljesen neki szentelt életet. Ötven évig részesítette mind az öt szent sebének vérző fájdalmában. Teljesen stigmatizáltan, mint Assisi Szent Ferenc, élt fél évszázadot a szenvedésben. 1918. szeptember 20-án kapta a sebeket, amelyeket 1968. szeptember 23-a hajnalán bekövetkezett haláláig testén viselt. A hitetlen világ és annak – tisztelet a kivételnek – hitetlen papjai számára Isten felkiáltójelként adott egy a Szent Fiának, Megváltónknak a szent sebeit testén viselő szentet. Hogy belássa ez a világ, hogy Jézus Krisztus közöttünk él, arra vár, hogy meglássuk és szeressük, hogy a szívünkbe térhessen és meggyógyíthasson.
Pio atya erre tanított életével, életében és erre tanít ma is. 2007-ben, halálának 39. évfordulóján Rómában voltunk. A San Salvatore in Lauro-templom volt a megemlékezés középpontja. Ez egy nagyon régi templom, 1591-ben leégett, majd újjáépült és azóta is többször felújították. A Loretói Szűz felöltöztetett szobra aranysugarak között, zöld márványoszlopokkal a főoltár. Mindkét oldalon négy-négy mellékkápolna szebbnél szebb festményekkel, de a belépőt más ragadja meg: monumentális alkotás, egy szobor. Krisztus a kereszt súlya alatt megszokottan roskadozó alakját a művész, lehet, hogy csak szerintem, de teljesen más felfogásban ábrázolja. A keresztet ugyanis ketten viszik, Jézus mögött Pio atya emeli. Az Úrnak így az egyik keze felszabadul, a teher alatt is kevésbé görnyed, és mintha szólna, intene mindenkinek, állj csak meg, figyelj ide! Nem lehet erre nem oda figyelni. Nem lehet nem belenézni a két tekintetbe, Jézuséba, és segítségének, Pio atyának a szemébe. Nézni, nézni és közben – szinte – hallgatni őket. Hallgatni azt, amit Ők ketten egymásnak mondanak, és meghallgatni, amit Ők ketten nekünk mondanak. És ezután mélyen lehajtott fejjel, lesütött szemmel döbbenten állni. Ezt vállalta értem az Isten Fia! Ezt merte vállalni az emberiségért egy kapucinus barát – és milyen végtelen alázatos szerénységgel! „Én csak egy szegény szerzetestestvér vagyok, aki imádkozik.”
Azután mégis újra meg újra fel kell nézni rájuk. Újra meg újra, mert bármilyen mélyre is hajtod le a fejed, rejtenéd el a tekinteted a megrázó látvány elől, a kép provokál, nem hagyja, hogy félrefordulj és ne válaszolj, a szemek kérésére ne felelj. Az irgalmas Isten Egyszülöttje emberi irgalomra szorulva sokszorozottan árasztja ki irgalmát erre az irgalmatlan világra. Pio atya emeli a keresztet, a végtelen nyomorúság jelét, a keresztet, amely az isteni irgalmasság jele is egyben.
Számomra ez a látvány akkor, ott az Isteni Irgalmasság rózsafüzér volt, szoborba faragottan: „Örök Atya! Felajánlom Neked szeretett Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét engesztelésül bűneinkért és az egész világ bűneiért; Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk és az egész világnak! Végül pedig: Szent Isten, Szent erős Isten, Szent halhatatlan Isten, irgalmazz nekünk és az egész világnak.”
Az egész világnak…? Az „egész világon legárvább népemnek”!
„Állok Istenért, hazáért…” – Mindszenty József, a hetvennyolc elődjénél talán egy személyben többet szenvedő, több megaláztatást elviselt főpásztorunk jut hirtelen az eszembe. Már gondolataimban ő is ott áll a nehéz keresztet cipelni segítő Pio atya mellett, és ott a többiek szegény hazánk meggyilkolt mártírjai, a tíz nap híján 26 évet élt, 32 késszúrás brutalitásával lemészárolt Brenner János, Márton Áron, Meszlényi Zoltán, és ők mind, akik rendületlenül kitartva álltak. Álltak itthon, vagy a Gulágok poklában, mert „nekünk a vihart állni kell!”
„Egész világon a legárvább…” – nem, nem túloz a bíboros. Nagyon átérzem ott a kereszt alatt szavai súlyát, melynek nyomatékot a költői sorok adnak lelkemben: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben.”
Jaj, mert hinni kéne, „Megbűnhődte már e nép…” Meg a múltat és a jövendőt is… De hát, mint Mózesnek, a népünkért könyörgőknek az egész magyar történelem folyamán nem mondhatott mást az Úr: „Látom jól, keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.”
Egy évezreden át azonban minden szükségében („annyi balszerencse közt”) kapott ez a nép egy-egy engesztelő lelket, aki, mint például Árpád-házi Szent Margit, igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent.
Maroknyira zsugorodottan, tépetten és az Élet májától és holnapjától egyaránt rettegve keressük az Igazságot, mert nem látjuk az Utat, mely az egyedül járható.
Felnézek, lám, milyen hatalmas erő sugárzik a szakállas mosolygó barátból: „Én csak egy szegény szerzetestestvér vagyok, aki imádkozik.” Kitől is hallottam róla először? Istvántól. Regőczy István atyától. Aki 1933 és 1943 között Flandriában élt, ahová Szent Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén gyalogszerrel érkezett Budapestről, hogy tanulhasson, hogy pap lehessen. Amikor 1943. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén pappá szentelték, Krisztus márványszobrának bilincsbe vert kezét csókolta meg hálából, kérve Őt, viselhessen majd népéért, hazájáért ő is bilincseket egyszer. Viselhetett. Nem egyszer. Hatszor tartóztatták le és több mint kétezer napot imádkozott át a börtönben. A legboldogabban, amikor a rózsafüzért is sikerült becsempésznie magával. Hét templomot épített, kétszáznegyven árva gyermeket, közülük tíz papot nevelt fel. Ott állt az oltár mellett a Kútvölgyi Engesztelő Kápolnában. Mert imára, bűnbánatra, vezeklésre, megtérésre van szüksége a világnak és benne a kicsiny magyar hazának. A budapesti „Vajdahunyad Vár” Jáki kápolnájában mondta, éveken keresztül, minden hónapban a szentmisét Pio atya boldoggá avatásáért, hiszen személyesen is találkoztak. Azután az esztergomi bazilikában, a bíboros sírjánál tartotta a szentmisét minden hónapban Mindszenty József boldoggá avatásáért.
Elutazásunk előtti napon látogattuk meg. Nem meglepő hát, hogy amikor a San Salvatore-templom mosolygós plébánosa a belépő idegent is a kapuban köszöntve, a férjem kezébe nyomja az áldott zsemlécskét, Pio atya imádságával, hogy fogyasszuk el, az áldást így fogadva, azonnal elhatározza, hogy hazavisszük azt István atyának. István atyának az általa berendezett Mindszenty múzeum melletti emlékkápolnába, a hűséges és okos szolgának.
Eddig a szertekószáló gondolataim, de nagy mozgás támad, mert kezdődik a körmenet. Pio atyát ábrázoló zászlókat követve megyünk ki a templomból, ahol a civil szervezetek állnak már felsorakozva a processzióhoz. Még a sok kutya is ünnepélyesen hallgat, csak méregetik egymást és a sok-sok embert. Talán akad közöttük Szent Ferenc atya megszelídített gubiói farkasának is késői egyenes ági leszármazottja, gondolom. Azután a férjem min nevetsz magadban kérdésére hangosan ki is mondom. Megyünk a szűk utcákon keresztül, imádkozza a tömeg a rózsafüzért. Elférünk a Piazza Navona felé kanyargó szűk utcán. Pedig nagyon sokan vagyunk. Elől Róma civil szervezetei mennek, őket követi a több ezres tömeg, és jut még hely az utcácska két oldalán álldogáló, nézelődő beszélgetőknek is. Ez is megfejthetetlen Rómában. Hétköznap az óriási autó-motorforgalomban átindulsz a túloldalra, és megállnak, átengednek, nem öklöt rázva, de mosolyogva, néha még utánad is intenek, mintha szép napot kívánnának. Hogy lehet így közlekedni, mi az a morál, ami ennek a meghatározója? Ki tudja? Talán az, hogy az emberek megbíznak egymásban, és sokkal jobban szeretik egymást, mint mi a mindenfelé lehetetlenné tett közlekedésű Budapest leszűkített, amúgy tágas körútjain autózva vagy egy tömött autóbuszba összezsúfolódottan bezárva.
Azután visszakanyarodik a tömeg a templomhoz. Csak a civil szervezetek tagjai mehetnek be. A kis téren a templom előtt székeken ülve, kivetítőn nézve veszünk részt a szentmisén, melynek főcelebránsa Em.za Rev.ma il CARD. William J. Levada.
Láss csodát, a mise után rendezetten oszlik a hatalmas tömeg. Mi is történt itt, minek is voltunk a részesei? Egy Pio atyai csodának? Nem, nem nevezném semmiképpen csodának. Csak egy olyan vasárnapra esett olasz hétköznapnak, amelyen az esemény résztvevői elhitték, hogy a keresztjét a Golgotára értünk cipelő Jézus, esetleg háta mögött a neki segítő Pio atyával, jelen van közöttük. Pio atya pedig, mint életében tette, most is inti őket: „Szeretni kell, szeretni – és semmi többre nincs szükség.”
A szegény szerzetestestvér, aki imádkozik, aki az egész emberiségért ajánlotta szenvedéseit, minden bizonnyal erre int minket, magyarokat is. Bárcsak, meghallgatnánk szavait mi, Isten keményszívű gyermekei. Az áldatlan csatározások, viaskodások helyett népünk sorsáért aggódóan az ima szavainak juttatva a legelső helyet életünkben.
Dobos Marianne
A portrék Simon M. Veronika alkotásai
