Az idei Jó pásztor vasárnapja ugyancsak rendhagyó volt – Ferenc pápa személyében élő „egyenes adásban” szemlélhettük, milyennek is kell lennie egy Jó pásztornak. Nem véletlen, hogy az Isteni Gondviselés ezen a napon így összehozta Budapestre a magyar egyházat. Nálunk, Felvidéken immár 33 alkalommal rendeztük meg a Komáromi Imanapot, amikor papi, szerzetesi és elejétől fogva reménykedve magyar főpásztori hivatásokért imádkozunk. Idén két héttel későbbre tettük, így most egy hónap távlatából szemlélhetjük a 2023-as év Jó pásztorait.
Az idei, a 34. imanap rendhagyó lett – a pápalátogatás végett későbbi időpontban tartottuk meg. Így most azok számára, akik figyelemmel kísérik egyházunk életét több idejük maradt elgondolkodni azon: vajon miért fogytán a hivatások? Hivatkozni lehet sok mindenre, kifogásolható a mai társadalmi hozzáállás a papsághoz és egyáltalán az elhivatottsághoz. Nem mintha ellene volnék ezen eszmefuttatásoknak, de most egy másik két szemszögből vizsgálom meg ezen szomorú jelenséget – a paphiányt, az erre jelentkezők egyre satnyább tömegét. Minél kisebb a (ki)választási lehetőség, ezzel arányosabb a felvételhez való nagyobb esély. Itt igazán nem kell esélyegyenlőségért küzdeni – jöhet szinte bárki, aki hivatást érez, vagy csak észlel. Ha az önjelölt nem rendelkezik szembetűnő kizáró körülmények valamelyikével – fel lehet venni, s majd eldől, alkalmas-e. És ezzel nincs is nagyobb gond.
Az igazi gond ott van, hogy a mai család nincs felkészülve arra, hogy gyermekét – egy szem fiát – papnak adja, netán szerzetesnek. Szándékosan a „papnak adja” archaikus kifejezést használtam, mert régen ez volt a jól bevált gyakorlat. Tegnap hunyt el Bohán Béla SJ atya. Emlékeimet felidézve született meg bennem ez a mostani írás. Ő volt számomra az egyik „klasszikus” plébános, aki mellett öröm volt ministrálni, pappá válni. Nem szeretném személyiségét méltatni, erre lesznek bizonnyal alkalmasabb fórumok, írások. Én 1993-ban találkoztam vele először. Ekkor már tíz éve jezsuita voltam. A pappá szentelésem után Kassára kerültem, oda helyezett az elöljáróm. Nem igazán értettem, miért, s miért pont irodai munkára. Soha nem jártam azelőtt Kassán, a rendházunkat még, ahogy mondják „a magyarok alatt” építették. Hosszú évek után én lettem újra a „magyar jezsuita” Kassán. Nem könnyű egyedül magyarnak maradni, naponta lenyelni: mit akar itt ez a magyar? Van itt magyar lelki gondozás, minek jött? Nem is maradtam sokáig. Egy nap felfedeztem, hogy Kassáról jár autóbusz Ungvárra. Miért is ne, gondoltam. Nem telt bele egy hét sem, és már az ungvári katolikus templomban megtapasztalhattam, hogy itt van rám szükség. Bohán Béla atya fogadott nagy szeretettel, tisztelettel. Elejétől fogva kedvesen éreztette velem, hogy szükség van rám. Ott is maradtam pár évig. Elmondhatom: máig legszebb papi éveimet ott töltöttem.
Beer Miklós nyugalmazott püspök atya egy alkalommal, amikor Felvidéken járt, egy baráti beszélgetés keretében nagyon érdekes megjegyzést tett. Amikor arról panaszkodtunk, hogy kevés a pap, azt találta javasolni: ideje lenne változtatni az eddigi elképzeléseinken. Miszerint nem várni kell a papi hivatásokat, hanem az erre alkalmasnak látszókat határozottan felszólítani. Szükség lenne rád, látunk benned papi, szerzetesi hivatást. Ha ez nem is egy paradigmaváltás, mindenképpen praktikus meglátás. Ezt éreztette velem is a most elhunyt Béla atya, Isten nyugosztalja, és tegyem hozzá: volt is körülötte bőven hivatást érző fiatal.
Egy másik, ugyancsak érdekes jelenségre a már szintén elhunyt Vrablec püspök atya hívta fel a figyelmemet. Egykor együtt voltunk kint Rómban, ő ott arra lett figyelmes, hogy az egyház kezdi az úgynevezett Istennek szentelt szüzek hivatását újra beiktatni a liturgikus életébe. A II. Vatikáni Zsinaton csupán egy megjegyzés hangzott el, miszerint ideje lenne az erre vonatkozó liturgikus szertartást megújítani. De erre csak 1970-ben került sor, ennek helyi – szlovák – nyelvre való átültetésére pedig csak harminc évvel még később. Épp az említett Vrablec püspök atya jóvoltából. Neki köszönhetem, hogy ott lehettem a hivatalos fordítás elbírálásánál, sőt, amit ő már nem ért meg, az első ünnepélyes szertartáson is. Erre Zsolnán került sor 2012-ben, majd a következő éveben Pozsonyban. Mindhárom lányt jól ismertem, akik magukat „hivatalosan” is Istennek szentelték. Azóta újabb és újabb hivatások bukkannak fel, hol az egyik, hol a másik egyházmegyénkben. Már csak Nyitra és Besztercebánya egyházmegyéje várat magára. Sőt Pozsonyban ez év július 2-án immár másodízben avatnak szüzet. Bár a magyar nemhivatalos terminológia a szentelést hangsúlyozza, de ez megtévesztő. A consecratio latin szó (konszekráció[1]) nem azonos a papszentelésen[2] használt cselekménnyel. Közelebb áll a püspökszenteléshez, bár ez sem a leghitelesebb fogalom. De erre itt most nem akarok részletesen kitérni. A szlovák szakirodalmunk sokkal egyértelműbb: a zasvätenie szó jelentése: „odaszentelni” Istennek (nem pedig felszentelni). Papszenteléskor lényegi változás történik – pap vagy te mindörökké, és ez csak a papszentelésre érvényes. Az Istennek szentelt szűz életében semmi lényeges nem történik, minden marad a régi, az sem kizárt, hogy a püspök nem is talál számára azonnal megfelelő egyházon belüli szolgálatot. Csupán egy dolog a biztos, tovább már nem kell töprengenie: menjek-e férjhez vagy se? Ő már örökre Krisztus jegyese lett.
Szintén a római tanulmányi éveimnek köszönhetem, hogy megértsem, hivatások mindig is voltak-lesznek. Csak lehet, nem egyházmegyés papi hivatások. Az egyház egyre inkább a laikusok egyháza, sőt egyre nagyobb teret kapnak a nők is a vatikáni kúriában – mint láthatjuk Ferenc pápának köszönhetően. A régi jól bevált hivatástisztázást talán újra alkalmazni kellene. Ahol több a gyerek, adjunk egyet a királynak, hazának (katonának), egyet-egyet az egyháznak, tanárnak, orvosnak. Bár tegyük azt is hozzá: a jelenlegi túlzott individualizmus szinte kizárja az áldozatvállalást másokért, hazáért, egyházért – miért? Ha hadba kellett vonulni, a szülők büszkén adták fiukat a haza védelmébe. Ma mindent elkövetnének, hogy elkerülje a behívót. A miért ne én helyébe betolakodott a miért pont én jellegű közöny. Manapság a magánérdek mindent felülír, a látszólagos közérdek hátterében pedig gyakran szintén lappangó magánérdek rejtőzik… s most ezzel nem akarok politizálni. Nem attól lesz több papi hivatás, ha gyakrabban hangoztatjuk: kevés a pap – esetleg nősüljenek a papok. Minden papi hivatás ott kezdődik, hogy valaki megéreztette velünk, hogy szükség van ránk, rám. Pont’ énrám.
Az Istennek szentelt szűznek elsősorban az a feladata, hogy színesebbé varázsolja a szürke hétköznapokat.
Puss Sándor SJ
[1] http://lexikon.katolikus.hu/K/konszekr%C3%A1ci%C3%B3.html
[2] http://lexikon.katolikus.hu/P/papszentel%C3%A9s.html
