Idén, a 15. Házasság hetével kapcsolatban szeretnék külön kitérni a „házasság” címszavunkra, amelynek eredeti értelmét ugyancsak megnyirbálta a jelen, magát „modernnek” kikiáltott kor. Mint gyakran, itt is az eredeti jelentést őseink nyelvérzéke csodás módon alkotta meg. Ahogy a teremtéskor az ember nevet adott az élőlényeknek – kifejezve, hogy birtokba veszi őket, ahogy „asszonynak” nevezte el a társát, úgy a magyar ember „házasságnak” nevezi el az emberi létezés egyik legszebb fogalmát. Érdekes, hogy azóta is páratlan érték maradt az asszony. A férfi-nő, fiú-lány, férj-feleség, apa-anya szópárokhoz nehezen tudunk az asszonynak megfelelő „hím-párt” csatolni. Hacsak nem a menyasszony mellett lévő vőlegényt, vagyis a legényt (bár itt is vetekedik a legény-leány szópár). Bárhogy is lehetett, az „asszony” egyedi fogalom maradt.
A zseniális magyar „házasság” szó nagyon érthetően fejezi ki, hogy lényege, leegyszerűsítve, mondhatni a „ház”-ság. Nem kell hozzá más, csak egy közös saját ház (lakás), ahol szeretnék leélni az életük hátralévő részét. Vagyis örökre egymás mellett döntöttek. Sok éve már annak, amikor egy francia teológus szájából először hallottam, hogy két megkeresztelt ember (semmiképpen sem azonos nemű) ha együtt él – és együtt is akar maradni, ezt testileg, nemi életükkel is kifejezve, akkor az már házasságnak tekinthető. Nem éppen szentségi házasság, de attól még házasság. Kétségtelen, hogy sokat lehetne erről még írni, most csupán hét dologra térek ki, lévén a Házasság hetében:
- Amikor azt mondják: érvénytelen, régebben vadházasság – azzal ki is mondják, hogy ennek ellenére házasság. Helyesen talán úgy kellene mondanunk: nem szentségi házasság, így sem az egyház, sőt nálunk az állam előtt sem érvényes. Nemcsak hogy jogilag nincs levédve, de a szentségi mivolta sem tud kibontakozni. Erről bővebben a dogmatikában.
- A szentségi házasság feltételeit jól ismerjük – legalábbis úgy gondoljuk. Bár itt is vannak kétségek, sokan keverik az esküvőt és a házasságkötést. Meglátszott ez most a pandémiai óvintézkedések kapcsán, mondván: most nem lehet házasodni, létszámkorlátozás miatt. Hiába próbáltam magyarázni: a házasságkötéshez csupán 5 jelenlévő is elegendő, az esküvőt meg majd megtartják, ha enyhülnek a korlátozások.
- A régebbi szertartáskönyvek a következő szavakkal vezetik be az esküvő szertartását: Az új házasok esküt tesznek (vagyis már házasok). Most pedig ősi magyar szokás szerint esküvel is erősítsétek meg azt, amit az imént egymásnak ígértetek.[1] Hányszor hallottam, de hisz’ megesküdtünk… Igen, de nem az a házasságkötés lényege, hanem az előtte lévő kölcsönös őszinte szándék/akarat kinyilvánítása.
- Amikor egy szentségi házasságot érvénytelenít az Egyház, akkor csak azt mondja ki, hogy nem szentségi, mert akadt valami érvénytelenítő körülmény, ami figyelmen kívül maradt, vagy hagytak szándékosan. Manapság leggyakoribb eset, hogy tudatlanságból, hisz’ be is ismerik: én azt hittem…; azt gondoltam…; elvakult voltam…, vagyis nem az akkor ott jelenlévőhöz mentek hozzá. Egy jövőbeli elképzelt álomban ringatózva azt remélték, majd meg fog változni, vagy ellenkezőleg – ez az érzés sosem fog elmúlni. Majd megváltoztatom őt, és jó férj lesz…
- Jobb helyeken, ahol még eljárnak gyónni a fiatalok, mindig nagy bajban van a gyóntató atya, amikor ismételten azt hallja: vétkeztünk a VI. parancs ellen. Tudja, együtt élünk, de még nem vagyunk házasok. Talán még eljegyzés sem volt, de ők már egymáséi lettek, egy háztartásban élnek – és a gyónó úgy gondolja, hogy akarnak is maradni. Nehéz az ilyet feloldozni, hiszen igazából nem is bánja, csupán bántja a dolog. Az ő igazi bűne talán épp az, hogy nem kötnek szentségi házasságot, halogatják – viszont házasok, nem pedig erkölcstelen paráználkodók.
- Mit érünk el azzal, hogy feloldozzuk? Ha előre tudjuk, hogy legközelebb, ha jön – ugyanezzel fogja magát vádolni. Talán épp az ellenkezőjét érjük el annak, amit kellene, lelkiismerete egyre eltompul, egyre kilátástalanabb lesz egy esetleges szentségi mivolt. Arról nem is beszélve, hogy a nemi életüket már a kezdetek kezdetétől nyomasztó bűntudat terheli. S amikor majd egyszer mégis sikerül érvényes szentségi kötelékre lépni, akkorra már annyira beitta magát a bűntudat az érzelemvilágukba, hogy képtelenek lesznek magukat testestől-lelkestől felszabadultan és gátlástalanul egymásnak adni.
- S végezetül csupán egy szó erejéig a gátlástalanságról, mégpedig a fogamzásgátlás apropóján. Micsoda viták, eszmecserék folynak arról, mit szabad és mit nem, mit enged és milyen módszert nem – az Egyház. Sőt az egyik pap nem tiltja, a másik élesen elutasítja ezt meg azt a „családtervezési módszerek” kapcsán. Szerintem a fiatalasszony jogos igényeiből kellene kiindulni. Ahogy jól bevált szokás, hogy a férfi lovagias, ezért az illemszabályok szerint a nőnek elsőbbsége van, ez az elv itt is érvényt kellene hogy szerezzen.
S mivel az „asszony” egyedi fogalom, legyen kétszeresen előnyös helyzetben a családtervezés kapcsán. Ő legyen az, aki felszabadultan, minden aggodalom nélkül, gátlástalanul adhatja át magát férjének (régen urának). Annak, aki tud uralkodni magán és nem tesz olyat, amit az asszonya nem akar. Ne kelljen védekeznie, hisz’ a gyermekáldás nem terhesség. A gyönyör kellős közepén ne kelljen azzal küszködnie, hogy a férj ügyetlen mohósága esetleg nem kívánt következményekkel járhat. Régente joggal feltételezhettük, hogy a gyengéd szeretetben megélt jegyesség, majd a mézeshetek Tóbiás-éjként megélt szűzies varázsa meghozza a gyümölcsét.[2] Manapság lelkiatya legyen a talpán, aki kellő eligazítással nyugodt vizekre tudja terelni ezen érzékies, buja világban vergődő, életszentség után vágyó fiatal házasokat. Mert ha az első években, amikor még mindent szabad, utána meg már szinte semmi – van már elég gyerek –, hát akkor már talán késő lehet. Akkor már hiába magyarázzuk, hogy mit szabad és mit nem, mert az is bűn. A nemi tisztaság nem aszexuális, hanem épp ellenkezőleg – ami tiszta, az a legjobb, legyen az a levegő, víz, bor vagy akár az érzékies testiség.
Puss Sándor SJ
[1] A házasságkötés szertartása. Kézirat gyanánt közreadja a Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest, 1971, 54. oldal.
[2] Lásd Müller Lajos SJ, Jegyesoktatás, in Puss (2000), Lelki élet. Idegen szavak szótára, Andód.
