Menü Bezárás

Puss Sándor SJ: Az én NEK-em – beszámoló

Személy szerint énnekem az én NEK-em abból állt, hogy tudomásul vegyem: Esztergomtól 17 kilométerre egészen mással kell megküzdenie egy falusi plébánosnak, mint amiről a Kongresszus legtöbb előadása szólt volna hozzám. Jelenlegi híveimnek sajnos egyáltalán nem kínálhattam fel a részvételi lehetőséget, amikor az sem tisztázott számukra, mitől szentség az Oltáriszentség. Arról pedig már álmodni sem merek, hogy azt a liturgikus hódolatot, amit ott Budapesten nagy ájtatossággal tapasztalhattam volna – itt falun aprópénzre válthatnám.

Minden kétséget kizárva, a NEK nemzetközi jelentősége vitathatatlan. Az egész világon a katolikus média pár napraBudapestre figyelt. Lebontva ezt a mindennapokra, mellőzve a statisztikai átlagokat, be kell, hogy valljam, Esztergomtól pár kilométerre hétköznap már csak hárman járnak a szentmisémre, ebből egyik a sekrestyés néni, egy az énekes (mivel kántor nincs), egy néni pedig már csak megszokásból is, de eljön. Mindeddig a legdöbbenetesebb eucharisztikus élményem mégis az volt, amikor kiderült, hogy a sekrestyésem (akkor még Csallóközben) rendszeresen benézett a tabernákulumba, ahol az Oltáriszentséget őriztem, van-e elég ostya? S minderre csak vagy két hónap ottlét után jöttem rá. Furcsállottam, valahogy nem fogy a szentostya. Igaz, alig járulnak a szentáldozáshoz, de azért mégiscsak kellene fogynia. Rá is kérdeztem: valahogy túl lassan ürül ki a cibórium (szentségtartó). Jaj, atya, törődök én – ha kevés, mindig utánaszórok, mondja megelégedett mosollyal a hosszú évek óta hűséges sekrestyés. A covidjárvány kellős közepén derült fény arra a nemzetközi valóságra, hogy csak 75 000-en regisztráltak az Eucharisztikus Kongresszusra. Ez kb. pont annyi, mintha mindhárom szentségi életet élő nénim regisztrált volna abból a kétezres katolikus faluból, ahol immáron egy éve „működöm” – alapjáraton. Ez az átlagos hétköznapi valóság, és nemcsak a falun, de úgy tűnik, Budapesten is.

Ahogy tavaly a NEK elmaradt, úgy a helyi „elsőáldozást” is idén tartottuk meg, ami egyben az utolsó is lett a legtöbb gyermek számára. Merthogy itt ez a szokás – és ezen ne is akarjak változtatni, hozta egyértelműen a tudomásomra a templomunkban vasárnaponként leggyakrabban látott szinte egyetlen férfi. És próbálta ezt határozott férfihangon tolmácsolni, de sikertelenül. Ezt már nem hagyhattam annyiban, lett is ennek folytatása. Másnap reggelre valaki felvágta a szúnyoghálóimat a plébánia ablakain. Persze ennek semmi köze annak a bizonyos férfihangnak a tulajdonosához – ez már az ördög műve… Vasárnap meglátogattam édesanyámat, hajnalban, amikor visszaérkeztem, a tettest is elfogtam. Ha egy éjszakát nem töltök a plébánián, máris betörnek? Mehetek így, ezek után NEK-re? – tettem fel a nagy kérdést augusztus végén. Az események a következő vasárnap folytatódtak. Szinte kikövetelték a szülők, hogy meg kell hogy legyen mielőbb az „elsőáldozás”, hisz’ már lefoglalták az éttermeket is stb. Kész van a szokásos forgatókönyv is, kik hozzák az áldozati adományokat, ki hozza a szentostyát, a bort s egyebeket. A gyerekek fogják hozni a szentostyát? Igen, ez itt így szokás évek óta. Talán az ostyákat, amit majd átváltoztatunk a szentmise kertében, nem? Milyen jogon oktatom én ki őket? – hangzott az újabb férfihang. Vajon a NEK-en lesz szó ilyesmikről? Menjek vagy ne feltöltődni?

Egy különleges, NEK-el párhuzamos, „ateista” köz(tes)nap

Azóta szeptember lett. Holnap lesz a nagy nap, a „megméretésem”, feltettem a kérdést, engem vajon ki fog meghívni egy sörre? A Facebookon már 2016-ban megjelentek fotók, ahogy Böjte Csabával söröznek a felvidékiek. Idén a felhívást közel 100-an látták, egyharmaduk lájkolta is, de sörre csak egy hívőm hívott meg, pont az, aki templomba se jár – mégpedig az egyik polgármester az előző, csallóközi helyeiről. Mindig mondom, a Facebook gyakran visz bűnbe, a jó elmulasztásának bűnébe (olvassuk, tudjuk, de semmi tettrekészség). Pont egy szamaritánus? Ezért se javaslom az FB-oldalon megosztani jótékonysági meghívásokat, aki látja, de fülét sem mozdítja – máris elmulasztja a jót. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kaptam egy második meghívást Floridába is… egy kupica sörre.

A Jóisten jóvoltából úgy alakult, hogy én is meghívhattam két kispapot – szerzetesnövendékeket – egy pohár sörre. Mindez pedig úgy történt, hogy szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén este váratlanul betoppant a plébániámra két zarándok. Kezdtem is töprengeni: vagy azt gondolták, hogy a NEK-en vagyok, vagy tényleg zarándokok. Vajon újabb rablási merénylet? De időben kiderítettem, valódi szerzetesek voltak, szlovák kapucinusok, elcsigázott, kimerült gyalogosok. Hova-hova, Budapestre? Kiderült, hogy egyáltalán nem, csupán abba az irányba. Tegnapelőtt indultak Pozsonyból, az első éjjel nem kaptak szállást, egy pajtában aludtak (sok szúnyog társaságában…). Ideje, hogy kipihenjék magukat. Ma ünnep van, illik, hogy megvendégeljem őket. Megtudtam: ma még csak egy almát ettek. Marasztaltam őket, nem is nagyon tétováztak – milyen jó, hogy most nem a NEK-en vagyok, gondoltam. Először azonban ájtatos óvatosságból bevittem őket a templomomba, hátha ez is csak egy újabb betörési kísérlet. Nem az, mert katolikus módon viselkedtek, sőt megdöbbenve látták, hogy a missziós kereszten az utolsó dátum: 1933. Rá is kérdeztek, hogy tényleg azóta nem volt itt népmisszió? Nem, pedig Esztergom itt van egész közel. Az ott van, mi meg itt, Felvidéken – missziós területen. Bár rendtársaim megígérték, hogy eljönnek missziót tartani, de közbejött ez-az, vagyis a NEK meg a pápalátogatás, ami teljesen kimerítette a kapacitást az egyszerű falusiak evangelizálását illetően.

Apropó, kapacitás – kapucinusok – cappucino … és már indult is be az újabb evangelizációs haditerv. Megkérem a kapucinusokat, hogy jöjjenek el újra és tartsunk cappucino napokat. Tudják meg a helyi felvidékiek, mitől cappucino a cappucino, vagyis az ezen szerzetesekről elnevezett közkedvelt „bájital”. És a szerzetes testvérek rá is bólintottak. Na tessék, ez már egy újabb NEK-gyümölcs. Arról nem is beszélve, hogy pont másnapra jelentette be magát az az építésvezető, akire hónapok óta várok. Meghozta az engedély, elkezdhetjük építeni a Szent Corona-kápolnát – ha most Budapesten lennék, ez is késleltetné a munkálatokat (egy újabb gyümölcs, vagy az ördög ravasz vigyora?). Megjegyzem, ez már a harmadik kápolna lesz, mégis a legismertebb hagyományos helyi sajtó a napokban azt a hírt hozta, „A feszület a koronavírus-járvány időszakára is utal – a szlovákiai magyar nyelvterületen talán elsőként” (https://ujszo.com/segitsegkeres-es-memento-covid-idejen). Sőt a szomszéd faluban, micsoda véletlen…

Másnap reggel, amikor a szerzetestestvérek mosolyogva búcsút intettek, utolsó kérdésként azt szegezték hozzám, miért vagyok kicsit másabb, mint a többi plébános? Egy, hogy nem is vagyok plébános, csupán helynök. Kettő, én is szerzetes vagyok – na ettől kiborultak. Tényleg? Sejthettük volna. És milyen? Amikor megtudták, még jobban kiborultak, de hisz’ ők is ott tanulnak a jezsuitáknál, hogyan hogy nem találkoztunk eddig? Egyszerű, engem elküldtek egy távoli misszióba, ide Felvidékre. Megértették.

Holnap, holnapután két temetés is vár rám, a kollégák csak menjenek a NEK-re, én itt állok helyt. Nem könnyű, hisz’ most is az egyik halottunk egy 18 éves kislány. Rólam közismert, nem szeretek fiatalokat temetni, ha most a NEK-en lennék, ezt is megúsztam volna? Böjte Csabának hajdan volt egy könyve, mely Vad-keletről szólt, nagy élvezettel olvastam a vadnyugati kalandregények után. Tán ideje lenne megírni Vad-Közép-Európa további egyházias történeteit is. Ezen kis NEK-mentes beszámolóm legyen ízelítő azok számára, akik két lábbal a földön szeretnének járni Felvidék egyházi berkeiben.

Puss Sándor SJ

12

2 Comments

  1. Boros Zsolti, id.

    Az írás meghökkentő, de Igaz. Az Igazság viszont Maga az Isten. Ezért nagyon szép mert Igaz. Istenünk így látja a dogokat, ahogy vannak. Itt vigyorog az ördög, amikor a saját szépség megítélésünket (szépítéseinket) rá akarjük erőltetni még az Istenre is.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.