Márciusban nem csupán a Nők napját ünneplik, március egyben a könyv hónapja is. Idén erre egy nem mindennapi tanulmánnyal készültem.
Kereken száz évvel ezelőtt, 1926-ban jelent meg A művészet története egy vaskos, 688 oldalas kötetben. Írta Barát Béla, Éber László és Felvinczi Takács Zoltán. A 92 táblaképeken 427 fekete-fehér illusztrációval, valóban adva korban és kontinensenként egy teljes művészeti „világképet”. A Bevezetésben Barát Béla egy, még kétszáz évvel korábbi forrásra hivatkozva írja: Winckelmann (1724) Ókori Művészettörténetének ma már nincs nagy jelentősége. Baráték „modern” kiadványában csupán öt nagyobb és színes reprodukció található, s nem számítva azt a pár mitológiai alakokat (Vénust), csak egyetlen akt található a könyvben, mégpedig Auguste Renoirtól. A választás találó, hiszen épp ő volt az, aki máshogy tekintett a nőkre, mint bárki más a kortársai közül. Ami meglepett idén a hosszú téli estéken a Vigilia régebbi számait olvasgatvaehhez képest tömítve van aktokra való hivatkozásokkal. Ahogy az őszinteség is akkor a legszebb, ha álarc nélküli és mezítelen, úgy a legszebb műalkotások sem szabad, hogy korlátozva érezzék magukat csak mert „pucéron” még szebbek. Bár azt is hozzá kell tenni – ezek a ’60-as, ’70-es évek voltak.
Érdekes módon ezt megelőzően éppen a második világháború alatt jelentek már meg ide vonatkozó értékes egyházi kiadványok. Az egyik a dunaszerdahelyi származású teológus, dr. Marczell Mihálytól (Eros és Ethos, 1940), egy másik pedig Sík Sándor Esztétikája, amit történetesen egyazon egyetemi tanár hagyott jóvá (Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus. Nr. 10215/1942. Imprimatur). Az ő Esztétikájában olvashatjuk: Segantini olyan művet akart teremteni, hogy „egyesüljön benne minden szépség, a szép formáktól a szép érzelmekig, a nagy vonalaktól a kis vonalakig, az emberi érzésvilágtól a természet isteni értelméig, mezítelen emberek szép formáitól az állatok szép formáiig, a mindennap érzéseitől a szimbólumok szent bölcsességéig, a hold fölkeltétől a nap lenyugtáig, szép virágoktól a hó szépségéig” (295. o.). Bár Sík Sándor sosem használja az „akt” fogalmat, később mint a Vigilia főszerkesztője bőven „beengedi” a katolikus havilapba.
Az akt szó etimológiailag arra a művészi aktusra utal, amikor a művész a modellt a munkájához – egy antik vagy reneszánsz előkép mintájára – beállítja. Akciót jelöl tehát, amelyről Poussin elmondja, hogy „Marcus Tullius a test nyelvének nevezi, Quintilianus pedig oly nagy hatást és erőt tulajdonít neki, hogy nélküle hasztalannak tartja az ötleteket, érveket, érzelmeket, amint hasztalanok nélküle a vonalak és színek is”.
A Révai Nagy Lexikon szerint (1911): Az akt „mezítelen élő ember, akit a festő vagy a szobrász azért állít be, hogy lerajzolja, lefesse vagy mintázza. Aktnak hívják az így keletkezett festményt, rajzot vagy mintázást is. Az akt művészi utánzásának célja az emberi test formáinak megismerése, azért az aktrajzolás fontos és több évig tartó tárgya a művésznövendékek oktatásának.” Ötven évvel később egy papnak kell felhívnia a figyelmet arra, hogy többet kellene foglalkozni ezzel a művészeti ággal.
A Vigilia 1961 év novemberi száma Hock János (1859–1936) alakját idézte fel – halála 25. évfordulója alkalmából –, aki a köztudatban főként mint kiváló egyházi szónok, mint imakönyvek szerzője s az 1918-as Nemzeti Tanács elnöki tisztségét betöltő közéleti ember, Károlyi Mihály egyik legközelebbi küzdőtársa él. Ő a következő évben arról ír, hogy különösen hibáztatja a mintarajziskola és a Benczúr-féle mesteriskola tanítási elveit. Szerinte „a természet után való látást és megfigyelést” kell a művészképzés középpontjába állítani, és az aktrajznak nagyobb szerepet kell biztosítani (in. Vigilia 1962/10.).
Ebből kiindulva vizsgáltam meg, hány és hány művészt kínál fel a Vigilia hónaponként a katolikus olvasóközönség számára. Ezzel párhuzamban azt is látni, hogy az akkori bulvársajtó sajnos az ezt követő ’60-as évek „szexuális forradalma” nem a művészet felé terelt, hanem inkább a pornográfiának adott szabadabb utat, de hát így volt ez a fotográfia felfedezésével is az előző században. Az aluli cikk-kivágást évek óta féltve őrzöm: A hasonlat talán nem túl világos, de úgy vagyunk a szent könyvek egyes fejezeteivel…
Ez a kivonat hét évvel korábban, 1955-ben jelent meg a Vigilia augusztusi számában. A katolikus havilap belső borítóján: SZERKESZTŐI VÁLASZOK – az akkori főszerkesztő nem volt más, mint Sík Sándor piarista pap. Visszatérve az 1926-os Művészettörténetünkhöz, mint említettem: csupán egy akt festményreprodukciója található meg a számtalan meztelenség mellett, ez pedig August Renoir Női aktja.
Mit mond Auguste Renoirról (1841–1919) a korabeli művészettörténet? Renoir Watteau-t és Fragonard-t szerette, egyszer be is vallotta saját művészetéről: „Ha nem lennének nők, sohasem választottam volna ezt a mesterséget” (lásd Vigilia 1958/6., 335. o.).
Renoir női testekről készített festményeiben van valami varázslatos – minden más festő úgy ábrázolja a női testet, ahogy szem látja. Renoir úgy festette meg, ahogy a kéz érzi, ezért a képeiből melegség, közelség, élet sugárzik (lásd A nagy fürdőzők, 1887. Vö. Az akt (org. Nudes), Ventus Libro Kiadó, 2005, 150–164.). „Minden művészet eredete az emberi elmében, annak világra való reagálásaiban és nem a látható világban keresendő” – írja Matis Rita doktori disszertációjában (2016), és tegyük hozzá, mi van a láthatatlan világgal? Személy szerint meg vagyok győződve, hogy a legtöbb valódi művész egy láthatatlan, rajta kívüli világot igyekszik „felfedezni”.
A művészi aktábrázolás sem egyéb, mint a végtelen felé való tekintés. Ezt bizonyítja a számtalan Vénus-ábrázolás is. A görög és római istennők csupán a valódi Isten utáni vágyak tükröződése. Egy olyan istené, aki szép, titokzatos, ártatlan, elérhetetlen (szűz). Kétezer évnek kellett eltelnie, hogy a keresztény teológia megértse, nem az éroszt kell isteníteni, hanem az egy Istenben meglátni az éroszt (is). Ahogy az 1926-os Művészet történetében megállapítottam, az aktról még csupán egy festmény és öt hivatkozás található. A kötet több kiadást is megért: 1934, 1939, 1943 majd 1993 (Lényegesen bővített és javított ötödik kiadás). Azóta megjelent a Deus caritas est enciklika, s jelenik meg egyre több ide vonatkozó szakirodalom (de ez egy újabb könyvet igényelne – egy modern Szépségtant?).
Az első kiadásban az „akt” kapcsán ezeket a hivatkozásokat találjuk: „S ezt a hatást nem annyira az akt szépségével éri el, mint inkább a ruha redőzetével, amelynél gazdagabbat és változatosabbat nem ismer a szobrászat története”, vagyis a szerző egyáltalán nem akarja túlzottan felmagasztalni az aktművészetet. Tovább böngészve ezt találjuk: „A római keresztény sarkophagok kiváló példája Junius Bassusnak a vatikáni grottákban őrzött híres sarkophagja, amely 350 körül keletkezett és az ábrázolás módja teljesen profán. Ádám és Éva alakjaiban a lehető legteljesebb plasztikai szépségű aktokat kívánja a művész adni…” De a későbbi korok festőinél (Van Eyck testvérek) is „Ádám és Éva alakjai nem szimbólumok, hanem valóságos aktok”.
Ahogy Pál apostol mondja Tituszhoz írt levelében (1. fejezet), „A tisztának minden tiszta.” Nincs okunk tehát félni a tiszta aktoktól, hisz’ megtalálhatók a Képes– és Gyerekbibliákban is. Ahogy a Van Eyck testvérekre támaszkodik az egész németalföldi művészet, Olaszországban Masaccio mutatja meg a festészet további fejlődésének útját (olvassuk tovább): „Hasonlítsuk össze a genti oltáron levő Ádámot és Évát a Brancacci-kápolna Kiűzetés képével, amelyen az ősszülők menekülő alakjai éppúgy az első valóságos mozgó aktok az európai festészet történetében, ahogy amazok a meztelen emberi test első nyugodtan objektív ábrázolásai.” Ami pedig a mitológiát, a régmúltat illeti, mely idődről időre visszatérő téma ezt olvashatjuk: „Botticellinél az új művészet vívmányaival egyesül. A berlini múzeumban levő Venus képe a klasszikus akt szándéka mellett is éppúgy a gótika hajladozó alakjaiból ered, mint Venus születése híres képén (Firenze, Akadémia) a tengerből kagylón állva kiemelkedő főalak. Tisztán formai problémák megoldása mellett a szenvedés esztétikailag finomított kifejezése uralkodik Szent Sebestyén híres aktjában (Firenze, Uffizi-képtár).”
Kedves olvasóinknak kívánok jó olvasást, művelődést, ebben a hónapban is.
Puss Sándor SJ
